A lány közben leült. Már nem állt a magasban. Lábait lelógatta a mélységbe, feje televolt gondolatokkal. Mégsem a talajt látta maga előtt. Csak azt az apró, finom görbületet azon a kerekded, fájdalmasan fiatal arcon. Ő már elsétált. Meghallgatta. Majd felállt, leporolta a szoknyáját, és a szemébe nézett. Az az átkozott mosoly!
"Szeretnél még beszélgetni?"
És már tudta. Hogy az a kislány akinek mindent elmondott, értette. Nem azért sétált el mert nem bírta tovább hallgatni. Nem unta meg. Csak tudta, hogy neki ennyire volt szüksége. Tudta talán már akkor, mikor felajánlotta hogy üljön le ő is.
"Kényelmesebb lesz. Én pedig addig maradok, ameddig mesélsz"
Leült a párkányra. Most már tudta, hogy akkor tört meg. Nem tehette meg. Nem volt képes többé leugrani.
(mert mi történt volna)
(ha pont az a kislány)
(sétál újra arra)
Úgy érezte, már nincs egyedül. Valaki vigyáz rá. Valaki nem engedi hogy ostobaságot csináljon.
Az a mosoly többé nem eresztette.
