Végül tíz perc elteltével, a fiú is leült. Tőle egy jó egy méterre.
>>Van kedved beszélgetni?<<
>>Vársz valakit? Ha unatkozol...<<kezdte tompa hangon, beletörődöttnek tűnt. Mint aki tudja, ennél többre senki nem használná. Nem lehet ennél többre használni.
>>Nem várok senkit. Szeretnél nekem mesélni valamit?<<kislányos volt. Fiatal. Nem is sejthette a fiú, hogy egyidősek. Ez a lány olyan...mosolygós volt. Szinte el is felejtette, hogy nem mindenki olyan haszontalan, reménytelen és szomorú mint ő.
Mégis, elgondolkodott. Hisz, miért ne? Ha ma vége lesz...Talán emlékezne rá valaki?
(nem múlna ki teljesen?)
(talán...)
(talán valaki emlékezne)
És elsuttogta. A szél pedig magával sodorta a kimondott szavakat. Messze repültek. És apró súlyokat húztak maguk után a fiú válláról. Szívéről és lelkéről.
Család. Alkohol. Ütés. Öv. Üveg. Poharak, tányérok és vázák.
Már nem lebegtek ott körülöttük a szavak. Nem ragadtak meg a levegőben, az ő mosolya üldözte el mindet. A 16.30-as vonat tovasiklott. Ők pedig már egy padon ültek, közel egymáshoz. Bizalmasan. Ketten voltak egyedül.
A szavak pedig mindent leoldottak a fiú súlyos lelkéről.
