Érezte, hogy már nem kell féltenie azt a lányt. Csak sétált tovább mosolyogva.
Megállt a vonatsínek előtt. Pedig a sorompó közel sem volt leengedve. Semmi nem gátolta. Ő mégis megállt. És várt. Látott erre pár napja valakit. Valakit aki csak állt, és akár csak ő, várt. Bámult a semmibe, és tompa szemeivel a síneket méregette. Ő pedig már tudta. Látta mikor, az az alak,
(az a fiatal fiú)
szemében teljes eltökéltséggel hazaindult.
Mindennap elnézett erre. A fiú pedig mindig itt volt. Nem vette észre a lányt, aki nem szállt fel egy vonatra sem, aki ha kellett maradt sötétedésig is. Csak lássa hazaindulni.
A fiú pedig megint megjelent. Kapucniban, volt mint mindig. De ő most be is látott alá. Látta a lilás elszíneződést a szeme körül, és megindult.
(mosolygott)
(ahogy mindig)
>>Nem ülsz le? A következő vonat még egy fél óra.<<és ismét. Szoknyája szélét óvatosan maga alá húzta, helyet fogyalt a peron szélén, lábait a hozzá közelebb eső sínnek támasztotta.
(a fiú elfordult)
(elzárkózott)
>>Sajnálattal hallom. Pedig igazán kényelmes.<<mosolygott maga elé. Mintha a mostanra már rozsdás ötvözet is egy élő lény lenne, aki segítségre
(szeretetre)
vágyik.
