Vérvonal

Boldog szülinapot

Különleges a mai nap. Legalábbis Sophie Oprisnak. A szüleihez utazik le mivel neki és az apjának ma van a születésnapja. Miután megérkezett, felvágták a tortát és kibontották az ajándékokat. Ezután mindenki beszélgetett a másikkal. Majd Sophiehoz odament az apja.
- Drágám, kijönnél velem a kertbe egy kicsit?
- Persze.
Elindultak és leültek egy padra. A fák zölldeltek, a madarak énekeltek egyszóval zsongott az élet.
- Sophie. Ma lettél huszonhárom éves. Van valami amit meg kell tudnod. Emlékszel amikor kicsiként elmentünk vérvételre? - a lány bólintott - Nos akkor kiderült hogy örökölted azt amit én is az apámtól, és ő az övétől és így tovább. Amit örököltél az benned van. A véred egy olyan vér csoport amely neve Seeblood. Hogy miért különleges? A lényege hogy ha megtanulod a képességet amely ehhez tartozik, tudod irányítani az embereket akaratuk ellenére. Emlékszel? Kisgyermekkorodban nagyon szeretted az Avatart. Abban is volt egy lány aki tudta a vért idomítani. Mondhatjuk hogy ugyanezt tudjuk mi is. Annyi hogy mi látjuk egymást. A Seeblood egy olyan vér amelyet, ha kétszer pislogsz gyorsan látod ezt a vért, egyszóval az embert is akiben ilyen vér van.
A lánynak kikerekedett a szeme. Teljesen le volt fagyva.
- Nem tudom hány családnak van még ilyen vére, de ezt nem lehet csak úgy tovább adni. Ezt csak az elsőszülött gyerek tudja örökölni. Nagyon ritka. Tehát az egész világon rajtunk kívül maximum négy család rendelkezhet ilyennel.
A beszélgetés után vissza mentek a házba. Sophie nem tudott másra gondolni mint, amit az apja mondott neki az imént. Emlékszik hogy kicsi korában nagyon sokszor voltak furcsák körülötte a dolgok. De azt soha nem tudta miért estek el a semmiben játszótársai, vagy hogy miért kiáltottak fel néha fájdalmasan. Most mintha mindenre választ kapott volna.
A haza úton, valamiért rossz előérzete volt. Mintha valaki követné. Gyorsított a léptein és az utcában ahol lakott már-már futott. Miután felért a lakásába, kinézett az ablakon. Egy maszkos férfi bámult rá. Szemei majdnem hogy izzodtak az őrülettől. Sophie behúzta a függönyt és próbálta elterelni a figyelmét. Ekkor megcsörrent a telefon.
- Halló?
- Szia Sophie. Bonnie vagyok.
- Bonnie! Hogy vagy?
- Én jól köszi. Tudod tanácsot szeretnék kérni.
- Na nyomasd, milyen tanács kell?
- Tudod találkoztam Lucassal és újra eszembejutott a gimi. És hát...
- Ó... szóval újra bele estél? Aaaa. Ez nagyon cuki. Hát figyelj, szerintem nem baj hogy újra beleszerettél. Én drukkolok neked.
- Hát jól van.
- Jó tanácsot adtam, mi?
- Igen - nevetett Bonnie.
Sokáig mosolygott még. Nagyon szerette volna már gimiben is hogy összejöjjenek de nem így történt. De most, hátha. Hátha most sikerülni fog nekik. Aztán kizökkenve a tündérmese szerű Lucas Bonnie történetből, melyet már el is kezdett végigondolni. Lefeküdt aludni.
Másnap, fáradtan és kedvetlenül ébredt. Semmi kedve sem volt kimászni az ágyából. De sajnos muszáj volt. Lassan kivánszorgott a fürdőszobába és lezuhanyzott. Felkapta a táskáját, elvett egy almát és elindult dolgozni.
Sötét volt már amikor elindult haza. Egyszer csak két jól megtermett férfi állta az útját. Megfordult és a maszkos férfi állt előtte. Sokkal kisebb volt mint hitte. A haja fekete volt, egy-két ősz hajszállal, sovány volt és szemei tágra voltak nyitva. Őrült tekintetében pupillái kitágultak. A két férfi bele karolt Sophieba kétoldalról és nem engedték el. A sovány férfi közelebb ment Sophiehoz és azt mondta.
- Üdvözlöm Miss Opris. Rég találkoztunk.