Hibrid a hősök között

3. fejezet

Miután befejeztük az ebédet szinte mindenki a nappaliba ment, és elkezdtünk filmet nézni. Mivel ahányan voltunk annyi filmötlet volt ezért megnéztük mi megy a tévében. Találtunk egy jó vígjátékot ami mindenkinek jó volt. Nem figyeltem a filmre, belemerültem a gondolataimba. A b tervemen gondolkodtam és persze Buckyn. Igen, inkább Buckyn. A saját kis világomból Steve keltett ki mikor oldalba bökött a könyökével.
- Min gondolkozol ennyire?- kérdezi.
- Pontosan tudod min gondolkozom, hogy mire gondolok hetven éve szinte minden áldott percben.- válaszolok szomorúan mosolyogva.- Mondjuk amikor nem rá gondoltam akkor rád, hogy miért tüntetek el mindketten.
Mostanra már mindenki ránk figyelt.
- Hé, most senkinek nem szabad szomorúnak lenni. Ebben a toronyban nem tűröm a szomorú embereket.- mondja Tony komolyságot tettetve.- És ha ahhoz hogy ne legyenek szomorúak az kell hogy jól lerészegedjenek áll rendelkezésükre a piagyűjteményem.- mutat röhögve a konyha felé.
- Stark, te nem akarod hogy berúgjak, senki nem akarja.- jelentem ki komoran, de határozottan.
- Miért? Mindenkinek jár néha egy jó berúgás.- ellenkezik Tony.
- Hát nekem nem, egyszer ittam le magam igazán, amikor nem volt ott a családom hogy kordában tartson. Hidd el Tony, csúnya vége lett.- hajtom le a fejem az emlékek hatására.
- Miért csúnyán leoltottál pár embert, vagy mi?- kérdi flegmán Pietro.
- Tudod, a te mutációd ha nincs kedved, akkor nem használod. Ami bennem van az egy szörnyeteg. Nagyon sok időbe telt mire megtanultam felülkerekedni rajta, de rengeteg ember halt meg a szörny miatt aki bennem él. Bármit megtennék azért hogy átlagos lehessek, de ez nem így működik.- vágom a képébe kicsit elhamarkodottan.
- Tudom milyen érzés mikor egy szörny él benned.- mondja Bruce szomorúan.
- Teljesen más a két dolog!- jelentem ki.
- Mégis miben?- kérdezi Bruce őszinte érdeklődéssel.
- Hulkkal egy testben éltek, de ő egy külön személyiség. Viszont ami bennem van az én vagyok, egy erőszakosabb, kegyetlenebb és vérszomjasabb változatom. Mellesleg neked pár éve lett a "lakótársad" Hulk, én ezzel születtem.
- Ez durva, sajnálom hogy felhoztam.- mentegetőzik Bruce.
- Egyszer úgyis megtudtok mindent, inkább kis részletekben adagolom be, mint egybe az egészet.- válaszok miközben felállok.- Ha kellenék a szobámban leszek.
Elindulok az említett helyiség felé. Útközben gondolkodtam, lehet hogy túl sokat mondtam, de Pietro annyira fel tud idegesíteni. Régen az ilyeneket az első percben megöltem volna. Volna? Meg is öltem a hozzá hasonló hülyéket, azt hiszi hogy ő milyen okos és tapasztalt pedig csak egy kis taknyos kölykök. Mondjuk hozzám képest szinte mindenki gyerek. Azon kapom magam hogy már a szobám előtt állok.
Bemegyek és leülök az ágyamra. Előveszem a telefonom és megnézem hogy keresett-e valaki, mikor látom hogy senkit sem érdeklek úgy döntök elmegyek sétálni. Végignézek az öltözékemen. Egy fekete farmer short és egy fehér top, felkapok egy bőrdzsekit és már megyek is. Ismét a lépcsőt választom, hallgatózom és már futok is. Mikor leérek megigazítom a hajam és már a tornyon kívül is vagyok. Elmegyek a Central Parkba, ott leülök kicsit, de gyorsan tovább is állok. Most olyan hely kell ahol egyedül lehetek. Akkor miért nem maradtam a szobámban? Azért mert legalább három kamera van a szobámban és utálom ha figyelnek. Szóval sietve próbálok olyan helyet keresni ahol egyedül lehetek. Fél óra séta után meglátom a temetőt. Remek ott úgyis egyedül lehetek és a boszik előbb vagy utóbb úgyis megtudják hogy itt vagyok. Lassan közelítem meg a temetőt nehogy azt higgyék hogy támadni akarok, de tudom hogy a találkozás kellemetlen lesz. Amint belépek a kapun megérzem a fájdalmat, de nem sikítok fel. Arra koncentrálok hogy kizárjam a fejemből a betolakodót, ami sikerül is. Ebben a pillanatban előbújik az egyik sír mögül egy huszonkettő körüli boszi. Szőke haja van és kék szeme, mikor látja hogy nem támadok rá közelebb jön.
- Mit keresel itt, Ősi?- kérdezi félénken.
- Egyedül akartam lenni és New Yorkban kevés hely van ahol ezt meg lehet tenni.- válaszolok nyugodtan.
- De tudtad hogy itt vagyunk, mégis ide jöttél. Miért?- kérdezi gyanakvóan.
- Tudom hogy a boszik szeretnek tisztában lenni azzal hogy milyen természet feletti lények érkeznek a városukba és meddig maradnak. Én pedig be akartam mutatkozni.
- Hogy tudtál kizárni a fejedből?
- Úgy hogy én is meg tudom ugyanezt csinálni. A nevem Isabella Mikaelson.
- Az enyém Lisa Cooper. De ha már mondtad, meddig maradsz?
- Nem tudom, de nem vakációzni jöttem, valószínűleg maradok még egy ideig. Szerintem fogok még ide járni ha magányra vágyom. Amúgy bocs hogy megkérdezem de hány éves vagy? Mikor ide tartottam azt hittem hogy egy tapasztalt boszi fog várni.
- 19 leszek jövő héten.- mondja még mindig kicsit félénken.
- Figyelj látom rajtad hogy félsz tőlem, de arra kérlek hogy ne tedd. Ezért választom mindig inkább az emberek társaságát.
- Mert ők nem tudják hogy ki vagy és így nem félnek tőled.- inkább kijelenti mint kérdezi. Elmosolyodok.
- Ez nem minden esetben van így. Biztos te is hallottál már a SHIELDről, én vagyok az egyik alapítója. Én vagyok a legjobb ügynök és akit én hallgatok ki az csiripel mint a madár.
- A SHIELD a második világháború után alakult, azóta ott vagy?
- Igen.
- De akkor már biztos észrevették hogy nem öregszel.- értetlenkedik.
- Üljünk le és mesélek, már ha érdekel.- teszem hozzá és leülök egy közelben lévő padra. Lisa bizonytalanul követ.
- Hogy lehet hogy nem buktál le?- látszik rajta hogy tényleg kíváncsi, ami megmosolyogtat.
- Mert nem egy városban dolgoztam 70 évig. Folyton utaztam, sok helyre akár évekig is beépültem.
- Rengetegszer álmodtam azt hogy bejárom a világot. Ezért irigylem a vámpírokat, hisz halhatatlanok vagytok, rengeteg időtök van élni, utazni. Tudod én még sosem hagytam el a várost.
- Miért?- kérdeztem értetlenkedve.
- Anya nem vitt el sehova, gyerek voltam egyedül nem mehettem és azt nevelték belém hogy első a koven.
- De mostmár felnőtt vagy elmehetsz oda ahova akarsz. Érdekel hogy én mit csinálnék a helyedben?- aprót bólint mire folytatom.- Elmennék pár évre, tapasztalatot gyűjtenék, utaznék. Egyszóval élnék és mikor úgy érzem kiéltem magam visszajönnék és folytatnám ott ahol abbahagytam.
- Ez nem is rossz ötlet, még átgondolom de szerintem megteszem.- lelkesült fel.- De most mesélj az utazásaidról!
- Hol is kezdjem. Hát.....
Rengeteget beszélgettünk, mikor észbe kaptam már ment le a nap, ezért úgy döntöttem hogy visszamegyek a toronyba. Elköszöntem Lisától és elindultam. Út közben azon gondolkoztam hogy ez nagyon jó barátságnak lehet a kezdete. Mire visszaérek a toronyba már teljesen besötétedik, felmegyek a konyhába mert éhes vagyok. Majd lehet meg kéne kérdeznem Lisát hogy tudna-e nekem vért szerezni a kórházból. Szinte mindenki a konyhában volt és éppen vacsoráztak.
- Bella, merre jártál? Nem vetted fel a telefont.- vesz észre Steve.
- Csak sétáltam egyet, de úgy látszik a telefonom közben lemerült.
- Jó csak megijedtem.- mondja nyugodtabban.
- Steve engem nem kell félteni. Te is láttál már verekedni, például amikor megvertem azt a három srácot akik téged akartak félholtra verni a sikátorban.
- Megoldottam volna.- mondja sértetten.
- Persze.Törpe.- helyeselten miközben szedtem magamnak a kajából.
- Hisztis.- vágja rá. Régen mindig így becézett. A többiek csak kapkodták köztünk a fejüket, mi még pár másodpercig bámuljuk egymást majd kitör belőlünk a röhögés, amihez nemsokára a többiek is csatlakoznak.