Sasha

XIII. fejezet ~ Otthon

Nem igazán vagyok tisztában távollétem idejével Sashatól vagy éppen azzal kapcsolatban, hogy mennyire került közel ahhoz a Brandon gyerekhez. A napok és hetek nekem összefolytak már. Vele keltem és vele feküdtem. Teljesen szétestem hiányától és sajnos kezdett meglátszani rajtam. Ismét egyedül ültem a leghátsó padban, mint érkezése előtt. Bár én már sosem lehetek olyan, mint azelőtt, hogy megpillantottam gyönyörű szemeit. Brandon valamivel előrébb ült, mint én, egykori padtársam pedig már a mellette lévő széket melegítette. Sosem fogom talán elfelejteni azt a napot. Azt a pillanatot. Az idő, mintha lelassult volna. A tanár hangja és az osztály halk moraja egy tompa zajjá olvadt össze. Majdhogynem láttam szemem sarkábol, ahogyan a másik padsorban leesik a toll. A tanár kopogni kezdett a kopottzöld táblán a krétával én mégis őket figyeltem. Milyen jól tettem. Brandon combján pihent a kismadárka keze. Az én kismadárkám keze. Az én combomon lenne a helye. Túl közel kerültek, ezt mégis hogy engedhettem meg? Annyira el voltam foglalva azzal, hogy neki jót tegyek, hogy elfelejtettem ki is vagyok. Sosem arról voltam híres, hogy csak úgy jót teszek. A saját érdekeim nézem. Most is magam vagyok fontosabb. Hogyan bírtam  félretenni a szükségleteim. Kell nekem. Kell nekem az a fehér hajú kisfiú. Még hozzá most és jó sokáig. Éreztem, ahogyan szétárad bennem a düh és a harag. Nem rá haragudtam, vagy arra a nyomi srácra, sokkal inkább magamra. Na jó talán Brandonra is. Végigpörgött bennem, mi van akkor ha hagyom. Ha hagyom őt élni az életét és vele fogja eltölteni helyettem. Helyettem. Lehet ... sőt biztos, hogy lennének nehézségeink, de együtt lennénk. Ez az, ami akkor döntött nálam. Vele akarok lenni. Felpattantam, mire az egész terem megfagyott, a tanár értetlenül állt az eset előtt én pedig hosszú, ráérős és súlyosan koppanó léptekkel haladtam feléjük, aztán a felsője nyakánál felrántottan azt a kétszínű kígyót, de mielőtt bemoshattam volna neki, a tanár ott termett és közénk vágott a vonalzójával, hogy márpedig az ő óráján semmilyen ellenségeskedés nem tűrhető el, nemhogy verekedés, szóval induljunk az igazgatóiba.

Az odavezető út felénél viszont megállt a kis hóvirágom és felém pördülve már püfölte is a mellkasomat. Őszintén szólva, olyan régen érintkeztünk már, hogy még emiatt is eltörpült a világ körülöttünk én pedig csak rá tudtam figyelni, kis kezeire, pisze orrára, lengedező hajtincseire.

-Milyen jogon?- szisszen fel közben, de persze csak halkabban, hiszen még a tantermekben tanítás folyik. Nem nagyon tudtam mire vélni, így csak apró ökleire simítva néztem le rá, ő pedig nem ellenkezett amiatt, hogy megállítottam mellizmaimon, sőt, ökleit ki is engedte és tenyerével simított mellkasomra és hát mit lehet tenni, csak fogtam kezeit gyöngéden.

Ez volt az első pillanat, amikor éreztem, hazaértem.

Nem kommentelem inkább ezt az időszakot, de hivatalosan is munkanélküli tizenéves vagyok. Igyekszem többet lenni.