Istennek mindenkivel van terve, egyeseket világhírű tudósokká tesz, esetleg színészekké, vagy írókká, valakiket pedig megajándékoz az igaz szerelemmel, nos az én szememben Ők a legszerencsésebbek. Megtapasztalnak kínt, szomorúságot, örömet, boldogságot, elveszettséget, néha kétségbeesnek, egy szóval mindent. Az igaz szerelem ösztönöz minket, jóra, rosszra, talán mindkettőre, de soha nem hagy minket tétlenül, valamire mindig késztet. Meglehet, hogy elindít az agyunkban egy inger sorozatot, amely kiküldi a parancsot, amit akkor is teljesítenünk kell, ha nem akarjuk. Aztán ugyanezek az ingerek kiadják a vezérszót a szívnek, hogy ne hetvenet verjen, hanem csak hatvanat, mert Ő ezzel fog arra kényszeríteni, hogy megbánást érezz, azért, amit valójában Ő tett. Különböző hormonokat szabadít fel bennünk, hogy az általuk keltett érzésektől még elviselhetetlenebbé válunk társunk számára. Azonban Ő az a személy, aki elviselhetőbbé teszi a fájdalmunkat, s velünk járja meg a pokol legmélyebb bugyrait, és még ilyenkor is boldogan lépdel az oldalunkon. Elfogadja ezt, mert legbelül minden ember ilyen, egy önkívületi test, melyet egyetlen apró szerv irányít. Emiatt vagyunk képesek szeretni, mivel tudjuk, hogy mindenkiben van hiba, hogy néha az agy téves hullámokat küld, s bizony néha a legrosszabb szavak hagyják el ajkainkat, vagy egy téves lépést teszünk meg, viszont nem ezek a tévedések fognak minket azzá tenni, akik vagyunk. Nem véletlenül lettek ezek a dolgok megfoghatatlannak teremtve, hagyni kell őket menni, nem szabad ilyenbe kapaszkodni. Meg kell értenünk a dolgok és az élet értelmét, ahhoz, hogy képesek legyünk korlátok nélkül szeretni egy másik személyt, akivel egy nap fogadalmat teszünk, és kéz a kézben éljük le közös napjainkat, mindaddig, amíg életünk végén nem találkozunk a halál jéghideg tekintetével.
