Szánalmas, hogy az ember egyetlen személy miatt képes feladni a saját boldogságát, sínylődni a múlton, mégis mindnyájan ezt tesszük, s várunk a momentumra, amikor majd magától megoldódik. Képtelenek vagyunk lépni a saját eufóriánkért, ámbár ott van bennünk az inger, hogy valamit tennünk kellene érte, ennek ellenére egy helyben állunk, és rezzenéstelen arccal tűrjük szétáradó emlékek által okozott tortúrát. Próbálunk olyan álcát felölteni magunkra, amelyikről úgy véljük támogat minket az előre lépésünkben, de legbelül pontosan tudjuk, hogy mindez hiábavaló. Feleslegesen küzdünk meg a velünk szembekerülő problémákkal, elvégre egy mondat, akár egy szó, bármi, ami felidézi azt a percet, mely eljuttatott minket oda, ahol tartunk, képes felszakítani bármit, hogy visszaküldjön minket a mélybe, hiszen Őt ez élteti.
