ÁLMOMBAN

5. Fejezet Elfajzás

Orditozásra riadok fel, az ablakhoz rohanok. Zuhog az eső, savas eső. A zombiként járó emberek most fel alá rohangálnak. A sűrűn hulló anyag a testüket marja, némely embernek az arcát már teljesen megrongálta, karjukon vér folyik végig. Az ég hangosan dörög mégsem képes elnyomni az emberek sikolyát. Könny gördül végig az arcomon, segíteni akarok nekik a lábam mégis a földbe gyökerezik. Hiába szaladnak bármelyik házhoz, seholsem nyitnak ajtót. Az utcákon mintha sár folyna a házfalakról lemaródott penész és moha miatt. Erőt veszek magamon és az ajtó felé veszem az irányt, hogy beengemjem a rászorulókat, a kulcs nincs a zárban. A szekrényhez rohanok, a kulcsok sorban vannak felakasztva címkével ellátva mire megtalálom a bejerati ajtóhoz tartozót az össze többi a földön van. Alig találok bele a zárba, de mielőtt eltudnám fordítani egy erős kéz hátra ránt.
-Engedj el, szükségük van a segítségünkre.-erőssen megfog a levegőben rugdosok. - Engedj el!-undorodom a közelségétől és félek az erejétől, úgy kapálózok mint a csapdába esett vad. Úgy tesz le, hogy köztem és az ajtó között álljon.
-Nem segíthetünk.-mondja mély dörmögő hangon, teljesen érzelem mentes.
-Hogy lehetsz ennyire szívtelen?-kiveszi a zárból a kulcsot és ott akar hagyni, de én utána megyek.
-Nem bírom ezt tovább hallgatni, nem tehetjük ezt!
-Majd megtanulod milyen itt az élet, mi nem tehetünk semmit.
Az eső lassan elcsendesül, nekem pedig indulnom kell dolgozni. A nap folyamán mély elkeseredettségbe zuhanva takarítottam, alig egy két ember dolgozott velem aznap, a többiket nem tudom hol ápolhatták, vagy egyáltalán kaptak e valamilyen ellátást. Magyarázatot akartam erre az egészre, de senki nem szólt hozzám én padig nem mertem másokhoz, Org pedig nem volt hajlandó velem szóba állni.
A napok csak telnek én pedig nem jutok előrébb a szökés gondolatánál. A monotonság és a tehetetlenség miatt már az őrület határán lebegek. Kezdem magam egyre jobban úgy érezni mint az itt élők többsége, zombivá vállok. Eddig nem szóltak hozzám egy szót sem, de mostanság már hallom a sugdolózásukat. Lassan már minden reményemet kezdtem elveszíteni, nem gondolkoztam azon hogyan kéne megszökni, vagy hogy mit is csinálok és, hogy mindennap milyen elkeseredetten töltöm az itteni életemet, csak felkeltem és jöttem dolgozni, aztán haza mentem Org pedig szó nélkül fogadott még csak köszönni sem köszöntünk egymásnak. Igaza volt, minden nap ahogy egyre kevesebbet ettem vagy nem ettem, nem meghaltam csak egyte jobban lelassultam az erzelmeim pedig egy jobban eltompultak, de azt éreztem, hogy így könnyebb, több érzelemmel ezt nem tudnám végig csinálni, sőt ezt akartam, hogy minden érzelem kivesszen belőlem és többet ne érezzem azt az elviselhetetlen fájdalmat és azt az emelygős érzést.
Ma is ugyanúgy mint minden reggel, kinézek az ablakon, de most valami más, megdörzsölöm a szemem, új rabszolgák. Szédülök a látásom elhomályosul.