ÁLMOMBAN

6. Fejezet A kétségbeesés torkában

Az ágyban térek magamhoz. Org egy széken ül mellettem, a karomba pedig infúzió van vezetve.
-Láttam.-erőtlenül préselem ki magamból a szavakat, mintha a hangszálaim sorvadásnak indultak volna.
-Ne beszélj próbálj meg pihenni. Noxia úrnő nagyon mérges, hogy ilyen rossz állapotba kerültél.
-Új emberek érkeztek a városba?
-Igen.
-Miért?
-Nem tudom, az Úrnő nem avatott be.
-Segíts nekem kijutni innen.-nem tudom, hogy miért mondtam ezt talán már tejesen elment az eszem, vagy még nem igazán vagyok magamnál. Ahogy tartom vele a szemkontaktust közben pedig meg sem szólal egyre kétlem, hogy ezt kikellett volna mondanom.
-Nem tudok segíteni.
-Ne mond ezt.-megfogom az ágyon pihenő óriás kezét, de ő elrántja.
-Ne próbálj meg ilyen módon hatni rám.-mérgesen kiviharzik a szobából én pedig egyedül maradok a fájdalmaimmal. Az éjjeliszekrényről elveszem a számomra kikészített ételt és próbálok minél többet magamba, tömni. Egyre erősebbnek érzem magam. Kihúzom a branült a kezemből és felkelek, a portás szobába indulok ami mellett minden nap elmentem, de még arra sem vettem fáradságot, hogy benézzek.
-Miért ilyen üres a ház?
-Mert a többiek dolgozni vannak. A karod, vérzik.-feláll és oda jön hozzám. Remélem nem megéhezett a látványtól.
-Ne bánts. -csak ennyi csúszik ki az ajkaim között. Feszülten állok ő pedig felvont szemöldökkel leragassza a karomat.

-Nem foglak bántani.-ezzel vissza indul a szokásos dolgához.

-Miért nézed a monitorokat, ha nem is történik semmi a házban?

-Mert ez a feladatom.-rám sem néz csak a kijelzőket bámulja. Oda megyek és leülök mellé.

-Hogy tudod elviselni az itteni életet? Én szinte belerokkanok ebbe a teherbe. Te miért nem olyan vagy mint a többi itt élő ember?

-Mindig is itt éltem, csak nem ezt az életet.

-Mégis, hogy nyugodtál bele ebbe? Miért nem szöktél meg innen?

-És te miért nem szöktél meg innen?-mordul rám. Mérges tekintetével mintha kést döfne belém, így inkább elfordítod a fejem.-Fogalmad sincs az itteni életről, az emberekről és hogy miért történik az ami. Jobb lenne, ha megpróbálnál ebbe beletörődni.

-Ebbe nem lehet!

-Akkor belehalsz. Nincs más választásod.

-Megfogok szökni innen.-jelentem ki magabiztosan. Tenyerével végig dörzsöli az arcát, mintha egy kisgyerek lennék akinek a butasága teljesen kiakasztotta.-Miért került most ide ennyi ember? Azt hittem csak évente egy embert rabolnak el.

-Nuxia Úrnőnek szüksége van a munkaerőre a város felújításához. Mivel úgy tűnt, hogy te is elvesztetted önmagad mint a többiek, ezért úgy döntött egyszerre több embert hozat hátha így nem adják fel a reményt és így hosszabb ideig lesznek a hasznára.

Az én hibám , hogy ez a sok ember ide került. -Már elég régóta itt vagyok és még csak a várost sem néztem meg. Ha már itt kell élnem ennyi mozgásteret csak kaphatok.

-Menj nyugodtan, habár kétlem, hogy túl sokáig lesz kedved kint időzni.

-Miért?

-Az itt élők külleme miatt.

-Már egészen hozzá szoktam ennyi idő alatt. Habár engem az sem zavar ha elkísérsz.

-Nagyon kedves vagy, hogy megengeded. Nekem éppen dolgom van.-vajon, ha kedvesebben kérném igent mondana? A szörnyű külleme ellenére vele nagyobb biztonságban érezném magam odakint.

-Biztos neked is jól esne egy kis séta, megnyugtatna, ha jönnél.

-Már nem félsz tőlem?-közben rám bambul, furcsa érzés ahogy ez az óriási ronda szörny csak néz rám közben pedig nem szól semmit. Szinte érzelem mentes arckifejezése mintha valami reményt sugallna, mennyire magányos lehetett ő is amíg senki nem állt vele szóba, pedig az itt létem alatt a mogorva megjelenése ellenére semmi rosszat nem tett ellenem, sőt a bemutatáson is kisegített a bajból.

-Nem.-mosolygok rá kedvesen, amit kicsit nehéz magamra erőltetni az adott helyzetben, de ettől függetlenül őszintének szántam.

A nap további részében próbáltam belőle minél több információt kihúzni, de ő nem igazán akart válaszolni a kérdéseimre. Mindenesetre kiderült miért volt savaseső, Nuxia így bünteti az egész várost, ha őt valami sérelem éri. Holnap az új emberekkel együtt fogok menni a hazák és az utcák tisztítását végezni. Ahogy a házak között sétáltunk, olyan volt mintha sosem érnénk a végére és igaz volt mert a városból csak varázslattal lehet kijutni, ami még jobban megnehezíti a szökést.