What is love? /Antoine Griezmann/

4.

Reggel álmos fejjel léptem be a suli kapuján. Egész este alig aludtam, csak Anto-n járt a fejem, pedig tudtam, hogy nincs miért. Felmentem a másodikra, mert ott volt első óránk. Ahogy lassan lépkedtem felfelé a lépcsőfokokon, egyszer csak hallom valaki hangját mögülem.
-Várj meg! - kiáltotta a hang
Anto volt az.
Nem akartam bunkó lenni, ezért megvártam amíg beért. Nem nagyon foglalkoztam vele, csak sétáltam tovább. Ezt ő észrevette, és megkérdezte kivel megyek a sulibálba.
Ez a kérdés hallatán egy pillanatra teljesen ledermedtem.
-Talán el akar hívni a bálba? Vagy csak kíváncsi? - hangzottak el a kérdések a fejemben.
Tudtam, hogy valamit kellene válaszolnom, de mégse szerettem volna hazudni, ezért csak annyit feleltem, hogy nem.
Anto erre a válaszra semmit nem reagált, sőt. Egyre gyorsabban kezdett lépkedni a lépcsőkön.
Elég fura egy helyzetben éreztem magamat, ezért inkább én is felvettem a tempót, és pár perc múlva egyszerre is léptünk be a terembe.

A reggeli történés után alig beszéltünk, sőt. Szó szerint egy szót sem váltottunk egymással. Ebből már sejtettem, hogy hiába volt az a kis öröm, hátha el akar hívni a bálba...
2 nap van vissza a bálig, és ha eddig nem hívott el, most sem fog.

A nap végén siettem fel az edzős cuccomért a szekrényemhez. Éppen szedtem ki, amikor egy nagy könyvkupac kiborult a szekrényből. Ott álltam a folyosón, egy mostmár teljesen szétszórt könyvhalom előtt.
-Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. - mondtam halkan.
-Nem vagy szerencsétlen! - szólalt meg egy ismerős hang mögöttem - segíthetek?
Nem tudtam mit mondjak, ismét csak elvesztem a szemeiben, azokban a csodás szemeiben, és egy szó sem jött ki a számon. Csak rámosolyogtam.
Ekkor ő átlépett a kupacon, és megállt velem szemben, majd lehajolt, és elkezdte felszedni a könyveket.
Szégyelltem, hogy egyedül szedi az én könyveimet, ezért gyorsan leguggoltam, és segítettem neki.
Együtt felszedtük mindet, és visszatettük a szekrénybe, ami mostmár egy fokkal elfogadhatóbb állapotban nézett ki.

Miközben sétáltunk le a földszintre, egyszer csak Anto megszólalt.
-Bocsi, hogy ma csak úgy szó nélkül hátrahagytalak... nem volt szép tőlem. Igazából, csak egy dolgot szerettem volna megkérdezni, de azt is elrontottam.
-Mi lett volna az? - kérdeztem kíváncsian
-Az... hogy lenne-e kedved eljönni velem a pénteki bálba?
Ez a kérdés hallatán megtorpantam a lépcsőn. Körülöttem minden megállt. Csak őt láttam, és ezt a kérdést a fejemben.
-Valami baj van? - kérdezte Anto
-Mi? Nem, dehogy. Nincsen semmi baj, nyugi.
-Akkor igent mondasz?
-Igen. - szólaltam meg még mindeig teljesen leblokkolt állapotban
-Király! Holnap beszélünk, szia!
És ezzel kilépett a kapun.

Én pedig még mindig ott álltam a lépcső utolsó fokán, és mosolyogva néztem a kijáratot. Elhívott a bálba. Ő, Anto.

Bocsánat, hogy ezzel a résszel egy kicsit csúsztam, csak nem volt nagyon időm:(
Örülnék ha leírnátok a véleményeteket, és azt, hogy tetszik-e eddig nektek ez a kis fanfiction!😊