What is love? /Antoine Griezmann/

8.

-Szia - szólalt meg Anto

Miért van az, hogy mindig akkor bukkan fel, amikor nem kellene? Gondoltam, hogy össze fogok vele futni, de miért pont most.. ebben a helyzetben?

-Hali - köszöntem neki vissza egy erőltetett mosollyal - ha nem haragszol, én most megyek, úgyis a ruhatárhoz indultam..
-Várj! Beszélhetnénk?- fogta meg a csuklómat, miközben én már megindultam az említett hely felé
-Bocs, nem szeretnék most beszélgetni
-De én csak.. - ennyit hallottam csak válaszából, mert amilyen gyorsan csak lehetett elsiettem mellőle.

Nem tudom ez volt-e a helyes lépés, de semmi kedvem nincsen hallgatni a magyarázkodását. Márpedig miről másról akart volna beszélni.
Amint leadtam a táskámat a ruhatárba, rögtön visszaindultam Leaékhoz. Útközben találkoztam pár osztálytársammal, és bár furcsa belegondolni, de ráeszméltem, hogy pár hónap múlva szétválnak útjaink az osztályommal. Ez a nyolcadik együtt töltött évünk, és nem tudom nélkülük elképzelni a többit.
Miközben ez a pár gondolat átfutotta fejemet, már oda is értem a színpad mellé Leaékhoz.

-Már azt hittük sose találod meg a ruhatárat - vicceskedett Lea
-Maradjunk annyiban, hogy sajnos mást találtam meg helyette

Lea erre a válaszra csak egy kérdő pillantást vetett rám, de amint látta, hogy nem vagyok abban a hangulatomban, inkább elhagyta a témát.

-

Már javában zajlott a rendezvény, mindenhol táncoló diákok lepték el a tornacsarnokot. Ugyanis minden évben itt rendezik a sulibált, és erre az egy napra kifejezetten szép az amúgy elég átlagos csarnok.
Egymást követték a pörgősebbnél pörgősebb számok, én pedig csak a színpad mellett ültem egyedül egy pohár narancslével a kezemben. Nem volt sok kedvem a tánchoz, főleg úgy, hogy a tánctudásom a 0-át közelíti. Alulról.

Mindenki meglepetésére egy lassú szám csendült fel következőnek a csarnokban.
Nem mondom, hogy jó volt látni a sok boldog párt a táncparketten, de legalább ott volt közöttük a legjobb barátnőm is egy fiúval. Még mindig egyedül szürcsöltem a narancslevemet, amikor is valaki mellőlem megszólalt

-Szabad egy táncra? - kérdezte a hang
Amint oldalra fordultam, újra azzal a bizonyos szempárral találtam szembe magamat.
-Nem tudok táncolni.
-Megtanítalak.
-És miért mennék bele?
-Mert velem szeretnél táncolni.
-És ezt mégis miből gondolod?
-Tudom. - válaszolta Anto, majd magával húzott a táncparkettre.
Kezei a derekamra simultak, az enyéim pedig automatikusan a nyaka köré fonódtak. Lábai lassan elkezdtek mozogni, és amint látta, hogy nekem tényleg nem megy a dolog, csak egy mosolyt ejtett meg felém. Percekkel később én sem tudom hogyan, de felvettem a ritmust, és mi is beleolvadtuk a környezetünkben lévő táncoló párokba. De mit is beszélek én itt. Mi nem is vagyunk egy pár. Miért táncolok egyáltalán vele? Neki nem a kis Emily-jével kéne lennie?

-Gyönyörű vagy - szólalt meg semmiből Anto
-Köszi. Te is jól nézel ki - mosolyogtam rá
-Figyelj. Emily és köztem nincs semmi. Azt a csókot ő kezdte, és én nem akartam. A kép elkészültéről sem tudtam semmit. És azért is bocsánat, hogy ezt eddig nem voltam képes elmondani neked.
-Semmi baj. Én is hibás vagyok, hogy nem válaszoltam egy üzenetedre sem. Csak hát igen...
-Szent a béke?
-Szent.

Percekkel később azt vettem észre, hogy Anto karjaiban vagyok. Egyszerűen úgy éreztem, mintha minden tökéletes lenne. Ő és én. Mi.

Egyszer csak Anto egy picit visszatolt engem, és kezét az állam alá helyezte, és felemelte azt. Ekkor történhetett volna meg az, amire elsős korom óta vágyok. Arra a dologra, amit mindennél jobban szerettem volna, hogy megtörténjen.
Anto egyre közelebb hajolt hozzám, és ajkainkat centik választották már csak el egymástól, viszont én ellöktem magamtól. A fiú értetlenül nézett rám, én pedig csak egyszerűen hátat fordítottam és elsiettem onnan.
Nem tudom mi ütött belém. Amint furakodtam át magamat a tömegen a ruhatárhoz igyekezve, arcomat elhagyta pár könnycsepp, amiknek a száma egyre inkább csak nőtt a következő percekben. Amint megszereztem a táskámat, rögtön a kijárat fele indultam meg. Útközben a telefonomba bepötyögtem Lea nevét, és írtam neki egy sms-t, hogy hazamentem. Táskámból elővettem a füllhallgatómat, és elindítottam maximum hangerőn a kedvenc zenémet. Gyors léptekkel róttam az utcákat, és hazáig meg sem álltam.
Amint a bejárati ajtónkhoz értem, letöröltem a mostanra már arcomra fagyott könnycseppeket, és beléptem az ajtón. Szerencsémre már csend volt az egész házban, ami azt jelentette, hogy mindenki alszik. Halk léptekkel felsiettem az emeletre, be a szobámba. Belevetettem magamat az ágyamba, és ismét elkapott a sírás. Fejemet a párnámba temettem, hogy legalább a szomszéd szobában alvó bátyámat ne keltsem fel a sírásommal. Egész este nem tudtam aludni, mert csak egy kérdésen járt az agyam. Miért vagyok ilyen hülye?

————————
"A következő rész még szerintem ezen a héten fog érkezni..." - na ebből 2,5 hónap lett, amiért elnézést kérek:(
Inkább nem ígérek semmit azzal kapcsolatban, hogy mikor hozok új részt.