Oh, My Sharona

Válassz

Mikor végre kezdek magamhoz térni, mindenem sajog.

Hideg földön fekszem, először csak ennyit vagyok képes felfogni, majd lassan kinyitom a szemeimet, a látványtól pedig teljesen ledöbbenek.
Egy fém padlón heverek. Ami... Része valaminek. Egy óriási kalitkának. Egy hatalmas, arany színű kalitka aljában fekszek.

Nyöszörögve ülök fel. Egy figyelemre méltóan nagy szalonban vagyok. A faluban a Brooks család a leggazdagabb, de még az ő házuk sem ér fel ehhez képest.

Az enyémen kívül még megannyi, kisebb kalitka is van a helyiségben, melyeknek legtöbbje a mennyezetről csüng egy láncon.

A hatalmas ablakokon keresztül reggeli fény árad be, s csak erdőségeket látok, ha kinézek rajtuk.
Erőt veszek magamon és feltápászkodom, fogalmam sincs, mit gondoljak az egészről. El sem merek kezdeni kérdéseket feltenni a fejemben. Szerintem már most beleőrülnék.

Hirtelen megingok és nekiesek a kalitka egyik rácsának.

Ekkor veszem észre, hogy nem a saját öltözékem van rajtam. Ez egy fehér, pánt nélküli ruha, mely olyannyira kiemeli melleimet, hogy az már kínos, míg derekánál leszükített, s fodros tüll szoknyája van.

Egyensúlyom elvesztésének oka pedig egy fekete lakk cipellő, melynek magas sarka kihívássá teszi a járást.
Szóval valaki még át is öltöztetett. Remek! Valaki fején nagyon szét fogom verni azt a nyavalyás cipőt.
A kalitka ajtaja nyitva van, odakint pedig, a padlón egy ismerős tárgy köszön vissza.

A hajtűm.

Igyekszem talpon maradni s elindulok, kilépek a kalitkából, majd megkísérlem felvenni az ékszert, ám az odébb csusszan. Egy alig látható cérnára van kötve. Tehát valaki még meg is próbál belőlem gúnyt űzni.
Teszek mégegy lépést a hajtű felé. Ha valaki lakik ebben a házban, talán a cérnát követve meg is találhatom.

Ha ezzel meg vagyok, meg kell keresnem a naplót. Reggel van, tehát Matilda néni már biztosan tudja, hogy eltűntem, úgyhogy ennek lőttek, de ha nem maradok túl sokáig akkor talán könnyebb lesz magam kivágni, habár ötletem sincs, hogy mit mondanék neki.

Ahogy egyre közeledek a hajtű felé, az egyre csak távolodik, valaki minden lépésemnél újra megrántja a cérnát. A nyitott ajtóra nézek, hátha valaki ott leskelődik, ám senkit sem látok.

Gyorsítok lépteimen, ahogy a hajtű is, hamarosan pedig egy folyosón találom magam. Sehol senki, a ház viszont nagyobb, mint gondoltam.
Követem a rakoncátlan hajtűt, újabb folyosókon keresztül, majd lefelé egy lépcsőn, sajnos cipőm nem engedi meg, hogy fussak.

A helyiségek meglepően díszesek, ugyanakkor melankikusak. Nem sok szín van bennük, s mintha a porolást is hanyagolták volna, pedig akinek ilyen házra van pénze, igazán lehetne cselédekre is, nem?

A hajtű végre eltűnik egy újabb szalon nyitott, kétszárnyú ajtajának résében, én pedig megtorpanok.

Valaki biztos van odabent, s ez kissé megrémiszt, de végül erőt veszek magamon, megragadom a kilincset, s kitárom az ajtót, megállva a küszöbön.

Ezzel nagyobb figyelmet vontam magamra, mint szerettem volna.

A szalon ebédlőként funkcionál. Hatalmas ablakain beárad a fény, falai tele vannak drágának tűnő festményekkel, a terem másik végében pedig egy kandalló nyújt némi meleget.

Középen egy meglehetősen hosszú asztal áll, s a megannyi szék közül csak kettő foglalt, az asztal elejében, közel az ajtóhoz.

A látvány pedig igazán meglep, hisz két fiatalemberrel találom magam szemben.