Oh, My Sharona

Vihar és tűz

Még életemben nem láttam ekkora kutyát. A csípőmig ér, robosztus alkat, vastag, vöröses barna bundával, felálló fülekkel és óriási mancsokkal. Olyan, akár egy medve, s az egyik riverlow-i család kutyájára, North-ra emlékeztet, de még ő sem volt ekkora. Szerintem, ha arról ven szó, még a hátára is felülhetnék, az én 157 centimmel.

Megtorpan a saroknál, hegyezve füleit, s morogni kezd. Fenébe... Most mégis mit tegyek? Tudom, hogy kutya elől nem szabad futni, de ha ez a dög nekem rohan, nem sok esélyem lesz...

Vicsorogni majd ugatni kezd. Már fel is borzolta szőrét és hátracsapta füleit, megfeszül, mint aki ugrásra kész.

Bátorság, Sharona, ha nem lát benned félelmet, akkor...

Ez a kutya viszont nem vesz tudomást arról, amit generációk tanítanak, miszerint hogyan is bánjunk egy dühös ebbel, mivel megindul felém.

Most nem tudom, melyik a rosszabb, Urlich vagy egy előítéletes házimedve. Mindenesetre most szívesen megfojtanám azt, aki rám adta ezeket a cipőket, mert minden lépésemnél csak a szerencsén múlik, hogy nem töröm ki a bokám, ahogy próbálok az életemért futni, a dög azonban egyre közelebb ér.

Befordulok a sarkon, s ím, ott a lefelé vezető lépcső, tetején Calloddal, aki épp oly döbbenten néz rám, mint amilyen kétségbeesetten én ő rá, a lépcsőt viszont már túl későn veszem észre a lassításhoz így keresztül esek az első lépcsőfokon.

Az esést nagy valószínűséggel nem élném túl, ha Callod nem tartja ki jobb kezét, míg ballal a lépcső korlátjába kapaszkodva meggátol az esésben. Egy pillanatig tulajdonképpen hason csüngök az alkarján, míg végre nem túl gyengéden letesz az egyik lépcsőfokra. Na jó, lelök. De még így is kevesebbet estem, mint amennyit eredetileg kellett volna.

Attól félve, hogy a kutya esetleg nekem ugrik, ijedten fordulok a lépcső teteje felé, s meg is pillantom az állatot, szerencsémre viszont Callod közöttünk áll.

  - Rohadnál a gazdáddal együtt a pokolban végre! -Üvölt rá Callod a kutyára, ezzel nem csak az állatot, de még engem is megijeszt.

Hova lett az az édes mosolyú, lágy hangú fiú, aki ma reggel még ravaszul, hajtincsei sötétjéből figyelt engem? Most ökölbe szorított kezekkel, hátborzongató  hangon üvöltözik egy medve méretű kutyával.

  A kutya elhátrál, de még mindig vicsorog, behúzta farkát s engem méreget, de ekkor Callod tesz felé egy határozott lépést, a dögnek pedig inába száll a bátorsága, megfordul s visszarohan abba az irányba, amelyből mindketten jöttünk.

Ez hatalmas megkönnyebbülést jelent. A lábaim egyenesen lángolnak a cipő miatt, és a combomat is bevertem a lépcsőfok szélébe.

De szó mi szó, hálával tartozom Callodnak, s ezt szóvá is szeretném tenni, de ő felém fordul, megragadja a felkaromat s durván felránt a földről, majd nekinyom a lépcső melletti falnak olyan erővel, hogy belesajdul az egész hátam.

  - Egy rohadt napja vagy itt és máris őrültségeket csinálsz! -Üvölt rám úgy, hogy beleremeg a helyiség, én pedig ijedten simulok neki jobban a falnak.
 
  Képtelen vagyok szabadkozni, jelenleg a megtestesült düh, ez pedig teljesen ledermeszt.

Sajnálom, hogy ilyen körülmények között vehetem csak jobban szemügyre az arcát. Zilált haja kissé eltakarja jobb szemét, de a balban ott ég minden dühe, amit most cselekedetekbe önt. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy szemei nem gyönyörűek. Amit eddig kéknek láttam, most inkább fekete, s a benne lévő lila árnyalatokra nincsenek szavaim.

A szemei körüli fekete festék viszont mintha csak tükrözné őt magát, egy sötét vihart, ami most úgy szorít a falhoz, hogy felébreszt vele a merengésből.