𝔗𝔥𝔦𝔯𝔰𝔱𝔶 || 𝒞𝓇𝑜𝓌𝓁𝑒𝓎 𝓍 𝒪𝒞 𝓍 ℳ𝒾𝓀𝒶𝑒𝓁𝒶ʰᵘᵑ

1. Fejezet: Pokolvörös íriszek

Vajon mióta lehetek itt?
Percek, vagy talán már órák óta?
Ez a valóság vagy már meg is haltam?

Fogalmam sincs, de érzem a szívem minden egyes dobbanását. Mintha szét akarna hasadni. Csak tehetetlenül fekszek a hideg és nedves földön, szinte már nem is érzem a végtagjaimat. De már emlékszem... elvesztettük az összecsapást.
-Guren te idióta...- suttogtam gyenge, remegő hanggal.
-Tudtad, hogy túl kevesen vagyunk... mégis ide küldtél minket...- a fájdalom hirtelen villámcsapásként járta végig a testemet. Ettől megfeszültek az izmaim és összerándultam. Már azt sem tudnám megmondani hol sebesültem meg vagy hogy mennyire súlyosan. Mindenem leírhatatlanul fáj... lassan az öntudatomat is kezdem elveszíteni.
-Nem... én még nem...- rebegtem elcsukló hangon és ahogy ezek a szavak elhagyták a számat, mintha újra mozogni tudtam volna. Amikor arra gondoltam, hogy mindenképpen el kell innen tűnnöm, ismét képes voltam érzékelni a testemet. Nehézkesen megfordultam és oldalra hajtottam a fejemet, de az elém táruló látvány még a vért is megfagyasztotta bennem. Mindenhol vámpírok és az elesett társaim holtteste. Némelyiket még fojtogatták vagy a vérüket szívták... Senki sem maradt talpon. Egyesével végeznek velünk, vagy megkínoznak minket.

Ez maga a pokol.

-Tjaa, már úgy sem tehetsz értük semmit.- szólalt meg a semmiből egy kedélyes férfihang, amitől kimaradt egy szívdobbanásom. De ha az még teljesen nyugodtan csengett, biztos voltam benne, hogy a tulajdonosa az ellenségeink közé tartozik. Komótosan a hang irányába fordítottam a fejemet, mikor közvetlenül mellettem egy pár fekete csizmát pillantottam meg. Ahogy feljebb tekintettem, egy óriási alakkal találtam szemben magamat. A magassága majdnem elérte a két métert és ehhez még egy robosztus test is párosult. Abban a pillanatban az agyam kikapcsolt és a félelem jeges kézként markolt a gyomromba.

A férfi csak némán figyelt, közben barátságosan mosolygott. De a tekintetében mégis volt valami veszélyt sejtető, ami menekülésre késztetett. Lassan letérdelt és fölém hajolt, a sötétbarna, vagy talán fekete fonott copfja végigsöpört a mellkasomon, egészen a nyakamig. Majd lejjebb hajolt, az arca közvetlenül az enyém előtt volt, lehelete az ajkaimat érte. Így viszont közelebbről is megtekinthettem pokolvörösen ragyogó íriszeit. Most először néztem bele egy vámpír szemébe, ami egy leírhatatlan érzést keltett bennem. Mintha egyenesen a halállal néztem volna farkasszemet, ami megragadta és megszorongatta a lelkemet.

A pánik viszont akkor kezdett igazán eluralkodni rajtam, amikor belekapott az egyenruhám nyakába és egy durva mozdulattal szétszakította. A textil hasadásának hangja visszhangzott a magas épületek között. Azt követően mutató és hüvelykujjával megfogta az államat és a vártnál sokkal finomabban elfordította a fejemet, ezzel szabaddá téve a nyakamat. Majd hideg ajkait az érzékeny bőrfelületre simította és nyelvével lassan végignyalt rajta. Ettől jeges bizsergés futott végig a hátamon.
Ahogy átnéztem széles válla felett és megpillantottam a sötét eget, hirtelen bevillant az öt évvel ezelőtti tragédia és újra lejátszódott előttem minden. A vámpír, aki játszi könnyedséggel lemészárolta őket, a mindent beborító vér, a sikolyok és a bénító félelemmel párosult düh, a tehetetlenség gyötrő érzése, és a legrosszabb... hogy semmit sem tehettem értük.
-Mi-ka...- ejtettem ki akaratlanul annak a fiúnak a nevét, akinek az elvesztését a mai napig nem tudtam feldolgozni. Még az utolsó perceimben is csak rá tudok gondolni, és ezekre a kínzó emlékekre.
A férfi miután meghallotta a hangomat mintha megállt volna egy pillanatra, majd hatalmas markát a számra helyezte és a fülembe súgta.
-A zsákmány nem beszél, amikor elkapják.- a szinte már gyengéd hangszíne mintha megnyugtatott volna, pedig sejtettem, hogy ez a vámpír keze által fogok meghalni. Lehunytam mályva szemeimet, azontúl két nagyon erős szúrást éreztem a nyakamon. A fájdalom végigfutott egész testemen, az izmaim összerándultak és a testhőmérsékletem megemelkedett. Egyszeriben meghallottam egy szürcsölő hangot, a végtagjaim zsibbadni kezdtek és apránként minden erőm elhagyott. A fejem zúgott és már csőszerűen hallottam a hangokat, de biztos voltam benne, hogy ez a férfi a véremet szívja... Ez a borzasztó hang mindent elnyomva csengett a fülemben. A körülöttem lévő világ lassan kezdett elmosódni, már a szememet sem bírtam nyitva tartani. De még mielőtt eszméletemet vesztettem volna, megpillantottam egy felénk közeledő, ismerős férfialakot. A szél arcába fújta ezüstösen csillogó hajszálait. Ugyan nem ismertem fel, de a kaján vigyorra húzódott ajkait még azután is magam előtt láttam, hogy minden elsötétedett körülöttem.