𝔗𝔥𝔦𝔯𝔰𝔱𝔶 || 𝒞𝓇𝑜𝓌𝓁𝑒𝓎 𝓍 𝒪𝒞 𝓍 ℳ𝒾𝓀𝒶𝑒𝓁𝒶ʰᵘᵑ

2. Fejezet: Feszültség

Úgy érzem, mintha súlytalan lennék és csak lebegnék a sötétségben, a testemet kellemes forróság önti el.
Meghaltam volna?
És halál után valóban ennyire magányos minden?

De egyszeriben hangokat hallottam, mintha valakik beszélgetnének. Azontúl megéreztem a szívem dobogását és itt-ott sajgó fájdalom nyilallt be. A számban mintha fémes ízt éreznék.
Lassan kezdem azt hinni, hogy még élek.
Halkan, de érthetően hallom, hogy beszélgetések zajlanak körülöttem.
-Meddig fogod még bámulni azt a lábasjószágot?- egy mély tónusú, komoly férfihangot ismertem fel, bár a stílusából ítélve egy vámpír lehetett az illető.
-Arg, a Tizenharmadik nem gondolhatta komolyan amikor azt mondta, hogy egy ujjal sem érhetünk hozzá. Á— annyira meg akarom kóstolni...- következően egy valamivel magasabb és játékosabb hang ütötte meg a fülemet.
-Fogd vissza magad Lacus! Ügye nem akarsz magadra haragítani egy vámpírnemest? Bár megértem az érzésedet, ez valóban olyan, mintha farkasok elé dobtak volna egy nyulat.-
Mégis miről beszélnek?

Miután lassan kinyitottam a szemeimet és feleszméltem, egy fa tövében találtam magamat. Azt követően megpillantottam a porfelhős eget és a lerombolt város maradványait. Ebből arra következtettem, hogy még a csatamező környékén lehetek. Majd ahogy jobban körbenéztem, észrevettem néhány vámpírt a közelemben. Ösztönösen felpattantam és a kardom után nyúltam, de a fegyver nem volt az oldalamon.
-Maradj nyugton lábasjószág!- kiáltotta az előbbi mély tónusú hang, és mire realizálhattam volna a helyzetet, már a fához nyomva találtam magamat. Egy magas, copfos fekete hajú férfi a vállamnál fogva, minden finomkodás nélkül visszavágott a fatörzshöz.
-Hamarosan megérkezik Crowley-sama. Addig maradj veszteg.- morogta a vámpír, közben gyilkos tekintetét fenyegetően rám szegezte. A hangszíne most sokkal durvább volt, mint amikor először hallottam. A szemei vérvörösen izzottak és hegyes fülei voltak, akár az összes vámpírnak. Ám az ajkai alól elővillanó hosszú szemfogak voltak igazán vészjóslóak.
Viszont nem akartam kimutatni a félelmemet, ezért rettenthetetlenül a sötét karikás szemeibe néztem és megfogtam a vállamat szorongató kezét.
-Engedj el...- sziszegtem. Világéletemben gyűlöltem a vámpírokat és soha nem adtam volna be a derekamat nekik. A vérszívó persze kimutatta, ki itt az erősebb és belekapott hosszú, meggyvörös tincseimbe, majd durván hátrarántotta a fejemet. Egy visszafojtott nyögés hagyta el a számat, majd összeszorítottam a fogaimat.
-Tudd hol a helyed ember!- a férfi nagyra nyitotta a száját és a nyakam felé hajolt, a pengeéles agyarai lassan a bőrömhöz értek. De hirtelen megjelent mögötte egy kicsivel alacsonyabb, kékeslilás hajú, aszimmetrikus frufrujú vámpír.
-Hé, hé René! Crowley-sama nem azt mondta, hogy nem bánthassuk a lányt?- mondta és közben játékosan megpaskolta a hátát.
-Tch! Igazad van...- sóhajtotta és durván elengedett, amitől nekiestem a fának és végigcsúsztam rajta. Miután sikeresen földet értem, a nyakamhoz kaptam és csúnyán felnéztem a vámpírra. Utálom, hogy ennyire arrogánsak és megvetik az embereket. Nem is beszélve arról, hogy válogatás nélkül képesek gyilkolni...

-Ki hitte volna, hogy a Tizenharmadik valaha arra fog utasítani minket, hogy vigyázzunk egy kicsi emberlányra.- mondta a kékeslilás hajú, és közben csípőre tett kezekkel lehajolt hozzám. A tekintetével szinte felfalt.
-Egész bájos a kicsike. És nagyon finom illata van.-
Nem akartam gyengének tűnni, ezért amennyire magabiztosan csak tudtam, kérdőre vontam a vámpírt.
-Ki az a Crowley-sama, akit említettetek?- remélem, hogy nem a Tizenharmadik vámpírnemesről beszélnek... mert akkor nagy bajban vagyok.
-Mondhatni a megmentőd, sőt az istened. Megkímélte a szánalmas életedet és minket bízott meg a felügyeléseddel, ameddig távol van.- dalolta az alacsonyabb, közben pedig vigyorogva megpaskolta a vállamat, amin még mindig éreztem René ujjainak a nyomait.
Még hogy egy vámpír az istenem lehetne...
Még viccnek is rossz.
De ha jól értem a helyzetemet, elfogtak a vérszívók. Csak tudnám, hogy túsznak, fogolynak vagy pedig vérbanknak. De gondolom ezt úgy is hamarosan megtudom...
-Csak nem félsz picinyem? Hiszen te reszketsz.- állapította meg Lacus és még közelebb hajolt. Amikor az arca már szinte az enyém előtt volt, önkéntelenül elfordítottam a fejemet. De tettemet azonnal meg is bántam, mert így csak jobban felfedtem a nyakamat. És a sejtésem beigazolódott, mivel a fiatal férfi tekintete azonnal az említett testrészre szegeződött. Borostyánvörös íriszei hirtelen fellángoltak és ajkai enyhén elnyíltak. De azután vert ki a víz, miután megpillantottam az elővillanó éles szemfogait.
Amikor lassan a nyakam felé kezdett hajolni, ösztönösen a vállára tettem a kezemet és igyekeztem eltolni magamtól, de sikertelenül. Pedig minden erőmet beleadtam, mégsem bírtam megmozdítani. Viszont az aggasztott a legjobban, hogy látszólag nagyon is élvezte ereje fitogatását, mert a szája csak még szélesebb vigyorra húzódott.
-Nahát, az ott nem egy vámpír vére?- nézett rám kikerekedett szemekkel. Nekem is feltűnt, hogy már egy ideje valami fémes ízt éreztem a számban. Miután odanyúltam a mutatóujjammal, megbizonyosodtam arról, hogy valóban vér volt odaszáradva.
    De ez hogy lehet?
-Hee? Ez elég érdekes... még hogy egy lábasjószág...- Lacus hirtelen az ajaimra hajolt és lenyalta a szám szélére került vért, amibe mindenem beleborzongott. Olyan gyorsan történt az egész, hogy még reagálni sem tudtam. Azt követően a vámpír döbbent tekintettel távolodott el tőlem.
-Csak nem egy vámpírnemes vére...?!-
Hirtelen René is mellénk lépett.
-Még nem vetted észre? Ennek a lánynak határozottan emberszaga van, viszont részben valami más is keveredik benne...- állapította meg összefont karokkal.
Lacus megint közelebb hajolt hozzám és megszaglászott. Elég kellemetlenül éreztem magamat.
-Ez különös...-
-Crowley-sama bizonyára tervez valamit ezzel a halandóval.- sóhajtotta René, majd ismét hatával a fának dőlt.
Kínos csend telepedett le közénk.
     Te jó ég, mibe keveredtem!?

~

Már egy ideje senki sem szólt a másikhoz. Úgy véltem az lesz a legjobb, ha inkább nyugton maradok. Ezek a heves vámpírok úgy sem fogják hagyni, hogy elmeneküljek. Ráadásul a környéken még legalább hárman-négyen vannak. És azt sem felejthetem el, hogy bármelyik pillanatban megölhetnek. Ahogy elmerültem a gondolataimban, idegesen markolásztam a ruhámat és igyekeztem kerülni a szemkontaktust. De az eléggé megnehezítette, hogy Lacus mellettem guggolt és térdre támasztott könyökkel, mosolyogva figyelt. René pedig a másik oldalamon, háttal a fának dőlt, ami alatt ültem. Úgy éreztem teljesen körbevettek és minden egyes rezdülésemet figyelik. Ha csak egy rossz mozdulatot teszek...
A gondolattól nagyot nyeltem és hirtelen kivert a víz. Az idő nem telt, én viszont egyre idegesebb lettem.
     Mikor lesz ennek már vége?