𝔗𝔥𝔦𝔯𝔰𝔱𝔶 || 𝒞𝓇𝑜𝓌𝓁𝑒𝓎 𝓍 𝒪𝒞 𝓍 ℳ𝒾𝓀𝒶𝑒𝓁𝒶ʰᵘᵑ

6. Fejezet: Keserű emlékek

A testemet nem bírtam megmozdítani, de éreztem, hogy hanyatt fekszem és valami hatalmas melegség rám nehezedik. Akár egy puha tolltakaró. Ilyesmit a Hadseregben nem engedhettünk meg magunknak, talán az árvaházban volt utoljára, hogy egy nagy és meleg kotacu alatt aludtam Mikával és a többiekkel. Mivel mindig fázós voltam, a szőkeség esténként szorosan hozzám bújt és úgy aludtunk el.

-Ferid-kun, valóban Ő az emberlány, akit kerestél. Hiába haraptam meg és ivott a véremből, nem változott vámpírrá. Mindössze begyógyultak a sebei.- a fülemet hirtelen a Tizenharmadik hangja ütötte meg. Nem hallottam tisztán, de biztos voltam benne, hogy valakivel beszélget.
-Nagyon megváltozott, mióta utoljára láttam. Nem gondoltam volna, hogy abból a kis vöröskéből egy ilyen gyönyörű nő lesz.- nevette egy magasabb, nyájas hang, ami valamiért annyira ismerősen csengett. De nem tudtam rájönni, hol hallottam már.
-Jól figyelj Crowley-kun, egy kis időre rád bízom a lányt. De nagyon vigyázz rá, nem szökhet meg. És egyenlőre hagyd életben.-
A hangok egyre jobban eltompultak, végül már semmit sem hallottam. Egyedül egy erős nyomát éreztem a fejemben és csak sötétséget láttam magam előtt.

|| 5 évvel ezelőtt ||

Sosem ismertem az igazi szüleimet, a nagymamám nevelt fel egészen 9 éves koromig. Elvileg az apám elhagyta anyámat, amikor terhes lett velem, ő pedig három éves koromban lelépett. A mamám mindig jól bánt velem és igyekezett az anyám szerepét átvenni, rengeteg szeretetet és törődést kaptam tőle. De sajnos egy téli éjszakán a tüdőrák őt is magával ragadta.
Így kerültem a Hyakuya árvaházba, ami megváltoztatta az életemet.

Akkoriban teljesen össze voltam törve és úgy éreztem, mindenki hátrahagyott. Magamba fordultam és senkit sem engedtem közel, de egy kitartó fiú, Mikaela mindent megtett, hogy lerombolja a magam köré épített falat és összebarátkozzon velem. Sosem hagyott egyedül és mindig a társaságomat kereste. Kócos szőke haja és hatalmas kristálykék szemei voltak, ami bennem valamiért egy angyali hatást keltett, főleg hogy mindig barátságos mosoly ült a száján. Kellemes hangja volt és nyugodt természete, szinte sohasem láttam mérgesnek.

Mi voltunk a legidősebbek a többiek közül, így valahogy jobban megértettük egymást. Mindig együtt játszottunk és lassacskán már semmit sem csináltunk a másik nélkül, idővel elszakíthatatlanok lettünk. A gyenge egészségem miatt gyakran betegeskedtem, de Mika minden egyes alkalommal mellettem ült és addig simogatta a kezemet vagy a fejemet, ameddig el nem aludtam. Nem érdekelte, hogy ő is megbetegedhet, de akkor is befeküdt mellém. Általában velem szemben helyezkedett el és összeérintette a homlokunkat, közben a kezemet fogta.

A szőkeséggel gyakran kéz a kézben sétáltunk, észre sem vettük, egyszerűen csak  hozzászoktunk. Ragaszkodtunk egymáshoz, én rá támaszkodtam és belé kapaszkodtam, akár egy pajzsba, ő pedig mindig megvédett ha szükség volt rá. Talán ezért hitték a többiek, hogy egy pár vagyunk. Abban az árvaházban mind egy nagy, boldog család voltunk.

De ez a békés és kellemes időszak sajnos csak három évig tartott.

Egy hideg téli éjjelen a semmiből megjelent egy ismeretlen vírus, ami csaknem kipusztította az emberiséget, egyedül a 13 éven aluli gyermekeket nem fertőzte meg a halálos kór. Ezt kihasználva az eddig rejtőzködve élő vámpírok ellepték a várost és összegyűjtötték a megmaradt embereket, hogy uralmuk alá hajtsák őket. Mi is így kerültünk a vérszívók karmai közé.

~

Az elején az volt a legfontosabb számunkra, hogy együtt lehettünk a családunkkal, hogy túléljük a vámpíruralmat. És bár minden egyes napot félelem és kétségbeesés kísért, örültünk, hogy együtt lehettünk. A kisebb testvéreink sokkal jobban viselték azt a lelki terrort, mint gondoltuk. Játszottak, nevettek és a lehető legjobban alkalmazkodtak a helyzethez. Mika és én viszont felelősnek éreztük magunkat értük, ezért mindent megtettünk, hogy megóvjuk őket.
De több évnyi fogság után a szőkeség azt a tervet eszelte ki, hogy szökjünk meg egy vámpírnemestől szerzett térkép segítségével. Mika már akkor is önfeláldozó volt, mert minket maga elé helyezve, a vérével fizetett a jólétünkért.

És azon a visszafordíthatatlan napon is az utolsó leheletéig értünk küzdött...

A terv nagyszerű volt, mindössze egy karnyújtásnyira voltunk a szabadságtól... De az a kegyetlen vérszívó megneszelte, mire készülünk és a célnál várt minket. Majd a szemem láttára, brutális kegyetlenséggel mészárolta le az egyetlen családomat.

=

Minden egy szempillantás alatt történt, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Tehetetlenül összerogytam, a látvány teljesen lebénított. Mika küzdött a legkitartóbban a vámpírnemes ellen, de pillanatok alatt ő is vérben ázva feküdt a földön. Ha hős lettem volna, valószínűleg minden erőmmel a vérszívónak ugrottam volna, de a valóságban ez teljesen más volt. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy teljesen üres a fejem és képtelen voltam megmozdítani a végtagjaimat. A félelem földhöz láncolt, az agyam pedig kikapcsolt.

Az ezüsthajú vámpírférfi hirtelen előttem termett, én pedig mozdulatlanul, reszketve felnéztem rá. Pokolvörös szemeivel fölényes pillantást vetett le rám, ajkai önhitt vigyorra húzódtak. Akkor és ott a tehetetlenség mardosó érzése letaglózott, és minden porcikám reszketett a félelemtől. Másra sem voltam képes, csak alázatosan a földre sütöttem tekintetemet, és bár az agyam ki volt kapcsolva, tudtam, hamarosan én is holtan fogok a földön feküdni.

Szemeim óvatlanul a tágas épület falára tévedt, ahol megpillantottam a saját és a férfi alakjának sziluettjét. Egy erőtlen lány, aki magát megadva térdel egy vérszívó szörnyeteg előtt. Undorító látvány volt.
Egyszeriben árnyékaink egybeolvadtak és az egyetlen, amit éreztem az két erős szúrás volt a vállamban. Azok az éles szemfogak minden finomkodás nélkül döftek maguknak utat, eközben a vámpír egy durva mozdulattal ledöntött és fölém tornyosult. A fájdalomtól mindenem elzsibbadt és akár egy rongybaba, úgy zuhantam a földre. Egyszeriben egy őrjítő szürcsölő hangot hallottam, ami mindent elnyomva visszhangzott a fülemben.

A szemeimet erősen csukva tartottam és készen álltam a halálra, de arra lettem figyelmes, hogy az ezüsthajú kihúzta belőlem fogait és felnyomta magát. Mikor bizonytalanul kinyitottam a szemeimet és bágyadtan felnéztem, a tekintetem összeakadtak a vámpíréval. Ő kezeivel a fejem mellett tartotta magát, térdét a lábaim közé fúrta. Esélyem sem volt elmenekülni... bár erőm sem volt hozzá. A szemeimet már alig bírtam nyitva tartani, amikor a gyilkos az arcom fölé hajolt. Ezüst tincsei végigsöpörtek a mellkasomon, azt követően álláról az arcomra csöppent egy vércsepp, ami egészen a fülemig hátrafolyt.
-Miért... nem ölt meg...?- kérdeztem bágyadt hangon, mire a vérszívó lenyalta a szájára került vért. Majd arrogánsan felnevetett és skarlátvörös szemeit az enyémbe fúrta.
-Szóval te lennél a Hyakuya szervezet egyik emberkísérlete?- a szavait már nem értettem tisztán, mivel a sötétség egy szempillantás alatt mély álomba nyomott.