𝔗𝔥𝔦𝔯𝔰𝔱𝔶 || 𝒞𝓇𝑜𝓌𝓁𝑒𝓎 𝓍 𝒪𝒞 𝓍 ℳ𝒾𝓀𝒶𝑒𝓁𝒶ʰᵘᵑ

3. Fejezet: A Tizenharmadik vámpírnemes

A nap már kezdett lemenni, a levelek között gyenge fénysugár szűrődött át, és az ég lassan pirosas narancssárgás árnyalatot vett fel. De a vámpírnemes még mindig nem ért ide. Látszólag a két vérszívó már nagyon unta a várakozást, Lacus körülöttem és a fa körül körözött, aminek a tövében ültem. René pedig tőlem egy kicsivel távolabb helyet foglalt egy régi gumiabroncson és onnan figyelt. Én már végiggondoltam az életemet és unalmamban már a hangyákat számolgattam a földön. Amikor fel-fel pillantgattam, mindig összeakadt a tekintetem valamelyik vámpírral. Ilyesztő volt, hogy mennyire komolyan veszik a felettesük utasítását és tényleg le sem veszik rólam a szemüket. Ezért már legalább vagy ötödjére mondtam le a menekülésről. Valami csodának kéne történnie ahhoz, hogy én meg tudjak lépni innen.
Lacus gyakran próbált beszélgetni velem, vagy kérdezősködött az emberekről, René viszont hozzám sem szólt. A környéken lévő néhány átlagos vámpír tekintetét is végig a hátamon éreztem. Nem volt túl kellemes, de az megnyugtatott, hogy 'Crowley-sama' parancsának hála nem támadtak meg. Bár ha arra gondolok, hogy vajon miért pont engem hagyott életben egy ilyen nagyra becsült vámpír, és hogy mit akarhat velem csinálni, egyből megfagy a vér az ereimben. Habár semmi jóra sem számítottam, azért reméltem, hogy nem fognak megkínozni, megalázni, vagy ami rosszabb, mindkettőt egymás után...

Miközben végigfutott a fejemben ez a gondolat, hirtelen ismét meghallottam a semmiből azt a kellemes férfihangot.
-Köszönöm, hogy elvégeztétek a munkát.-
-Crowley-sama! Chess-sama és Horn-sama!-
köszöntötték a vámpírok a távolból közeledő férfit és a mögötte álló két nőt. Hirtelen mindenki alázatosan meghajolt. Én viszont abban a pillanatban felálltam, hogy észre vettem őket. Nem akartam azt a hatást kelteni, mintha előttük térdelnék. És ez látszólag nagyon is szúrta a vérszívók szemét, egyedül a Tizenharmadik vámpírnemes mosolygott rám.
Amikor az ájulás szélén álltam ugyan nem ismertem fel, de már pontosan tudtam, hogy kik ők. Elvégre a hadseregben rendesen a fejünkbe verték az ellenségeink nevét. És most tudatosult bennem, hogy az a kellemes hangú férfi aki rámtalált, az Crowley Eusford volt. Bár sejtettem Lacusék beszélgetéséből, de nem akartam hinni nekik. A férfi mögött álló két nő pedig Horn Skuld és Chess Belle, mind a ketten Tizenhetedik vámpírnemesek.
Miután Crowley-ék egész közel jöttek hozzánk, a termetes férfi intett a csatlósainak, hogy maradjanak ott és egymaga megindult felém. A két hölgyeménynek ez látszólag nagyon nem tetszett, amióta megláttak, szúrós szemekkel méregettek. Mikor oldalra pillantottam, azt is észrevettem, hogy Lacus és René eltűntek mellőlem. Sőt, kicsivel miután a Tizenharmadik megjelent, az összes vámpír felszívódott a környékről. Nyeltem egy nagyot és szembefordultam a felém közeledő férfival. A szívem hevesen kezdett verni, minél közelebb ért hozzám, annál hatalmasabbnak tűnt. És bár a járásában és testtartásában semmi fenyegetőt sem éreztem, a kisugárzásában mégis volt valami tekintélyparancsoló, ami az átlagos vámpírokból hiányzik. Észre sem vettem, de nyugtatásképpen a kabátom alját markolásztam és a szívem már a torkomban dobogott. Nem mintha sokat segítene, de magabiztosabb lennék, ha legalább a kardom kéznél lenne. De így fegyvertelenül sokkal védtelenebbnek érztem magam.
Miután a vámpírnemes elém lépett, a kezeit csípőre tette, ezzel hangsúlyozva testi nagyságát. És bár sosem voltam kicsi és törékeny a magam 163 cm-ével, karcsú, ám nőies idomaimmal, most mégis olyan aprónak és esetlennek éreztem magam. A térdeim is remegni kezdtek.
-Örülök, hogy jól vagy.- mondta egy barátságos mosollyal. Enyhe döbbenettel néztem fel a nálam legalább másfél fejjel magasabb férfira. Nem éppen erre számítottam.
-Hmm, de ez különös... biztos vagyok benne, hogy ittál a véremből. Viszont meglehetősen emberi maradtál...- állapította meg állra helyezett ujjakkal, majd egy mély levegővétel után megpaskolta a fejemet.
-Mindegy is, erre ráérünk később visszatérni, de először fel szeretnék tenni néhány kérdést. Kövess halandó!- és azzal megragadta a mellkasomon átkötött kardhüvelyt tartó övemet, és elkezdett maga után húzni.
-Várj egy kicsit!- szólaltam meg, mire a vámpír megállt és kérdő tekintettel pillantott le rám.
-Nahát, mégis tudsz beszélni?-
-Mégis hova megyünk... vagy inkább miért hagytál életben?... És miért adtál a véredből?- igyekeztem összeszedettnek tűnni, de a hangom egy kicsit bizonytalan volt és a kérdésem végét egyre halkabban nyögtem ki.
-Tudni szeretnéd?- kíváncsiskodott kedélyes hangon, közben pedig a szememet fürkészte.
-Nos van néhány dolog, ami érdekel a Japán Birodalmi Démon Hadseregről és az emberekről. A véremet pedig azért nyelettem le veled, mert különben meghaltál volna.-
-Igazán hálás lehetnél Crowley-samának. Hiszen nem csak megmentett a haláltól, hanem egy örök és felsőbbrendű élettel ajándékozott meg. Voltaképpen az Ő tulajdona vagy.- lépett mellénk a szőkeség a kardommal a kezében.
-Parancsoljon nagyuram.-
    Hogy mit mondott az imént ez az arrogáns nőszemély?
-Elég lesz Horn.- nagyra tágultak a szemeim, amikor a Tizenharmadik elvette a fegyveremet és miután megvizsgálta, felém nyújtotta.
-Tessék. Ez a tied, nem?- levakarhatatlan mosoly ült az arcán. Én viszont nem tudtam eldönteni, hogy most éppen próbára akarnak tenni, vagy csak símán ennyire gyengének néznek.
-Rajta vedd el, mielőtt meggondolom magam.- és azzal a kezembe nyomta a kardot. Azontúl Crowley a lábaim alá nyúlt és felvett a karjaiba.
-Kapaszkodj.-