𝔗𝔥𝔦𝔯𝔰𝔱𝔶 || 𝒞𝓇𝑜𝓌𝓁𝑒𝓎 𝓍 𝒪𝒞 𝓍 ℳ𝒾𝓀𝒶𝑒𝓁𝒶ʰᵘᵑ

7. Fejezet: Mikaela

MIKAELA HYAKUYA

Tisztán emlékszem arra a napra, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet. A napra, amikor tudatosult bennem, a vérszívók kegyetlensége határtalan és hogy az emberi élet mennyire törékeny is... Hogy az erősebb elnyomja a gyengébbet, és ha te az utóbbihoz tartozol mindenkit elveszíthetsz, aki fontos a számodra.
Öt évvel ezelőtt a szemem láttára mészárolták le a családomat. Azok a keserű órák egy életre belém vésődtek, főleg az a jelenet, ami előttem játszódott le...

Miután Ferid Bathory megcsonkított és keresztüldöfte a testemet, valami furcsa dolgot művelt Akane-channal. Emlékszem a leírhatatlan fájdalomra és a rettegésre, de főként a tehetetlenség mardosó érzésére, hogy semmit sem tehettem azért a személyért, akit az életemnél is jobban szeretek. És mivel gyenge voltam, a vámpír a szemem láttára teperte maga alá Akanét. Minden finomkodás nélkül belévájta szemfogait és ájulásig csapolta. Én pedig a földön vergődve néztem végig az egészet... Láttam a félelmet a szemében, minden porcikája reszketett. Az a mocsok pedig annyira élvezte, hogy majdnem megölte. Legalább is akkor és ott azt hittem, hogy tényleg végzett vele... És miután 'ivott' Akanéból, egy darabig csak nézte az ájult lányt, végigsimított sápadt bőrén, letörölte a könnyeit és az ujjai körül csavargatta meggyvörös tincseit. Fogalmam sincs mi járhatott a fejében, hogy miért méregette úgy, mint egy zsákmányra leselkedő vadállat... de valamit suttogott a fülébe, majd lemászott róla, a karjaiba vette és egyszerűen elment vele. Nem láttam hova vitte, mivel már annyira erőtlen voltam, hogy a szememet is alig bírtam nyitva tartani. Egyedül az egyre távolodó alakjára és a cipője kopogására emlékszem, de biztos vagyok benne, hogy Akane-chant magával ragadta.

A következő amire emlékszem, hogy Krul Tepes rám talált és valami oknál fogva a vámpírlétbe taszított. És bár nem kívántam tovább élni, mégis egy szörnyeteget csinált belőlem. Valameddig átkoztam emiatt és a kínzó vérszomjért, ami az entitásom részévé vált. Egészen addig, ameddig Ferid Bathory-val az utunk újra nem keresztezte egymást és meg nem tudtam, hogy Akane-chan még életben van. Akkor a remény lángja újra felgyúlt bennem és az életem értelmet nyert. A szürke, végtelennek ígérkező napjaim ahol csak az életösztön tartott egyben, egyszeriben véget értek. Új célom lett, mégpedig hogy erősebb legyek, elég erős ahhoz, hogy megtaláljam és meg tudjam védeni a széthullott családom utolsó darabját. Azt a lányt, akiért az életemet adtam volna, de nem tudtam megvédeni... Azóta csak ez hajt, hogy végre újra láthassam Akanét és együtt lehessek vele.
És bár az információk Feridtől elég homályosak és talán a felük sem igaz... de hinni akartam bennük. Ha még teljesen ostobán és vakon követnem kell azt a gyilkost, megteszem. Akkor is, ha csak halovány esélye van annak, hogy rátaláljak.

Azóta a nap óta rengeteg idő telt el és már nem vagyok az a gyenge kisfiú, aki magát sem képes megvédeni... felnőttem és megerősödtem, de a célom megvalósítása iránti eltökéltségem mit sem változott, hogy megtaláljam Akane-chant és megvédhessem. Már belőle is biztosan egy gyönyörű nő lett, szinte minden porcikám ég a vágytól, hogy újra láthassam. De biztosan rengeteg szörnyűségen ment keresztül a mocskos emberek között. Ferid szerint nem elég, hogy kísérleteztek rajtunk az árvaházban, most még a Hadsereg karmaiba is került, ahol kihasználják szegény lányt. Pedig nála kedvesebb teremtés nem is létezik, egyáltalán nem ezt érdemli... Minél hamarabb meg kell mentenem.
Ezért jelenleg a számomra oly gyűlölt vámpíroknak dolgozok, járőrözök velük, követem a parancsaikat és szemrebbenés nélkül gyilkolok, akár embert is. Az sem érdekel, ha a királynő kiskedvencének neveznek, vagy pedig hogy azzal a vérszívóval kell együtt dolgoznom, aki megfosztott a családomtól. És mindezt csakis egy valakiért teszem.

=

Miután Mikaela Hyakuya elvégezte parancsba adott feladatait, a Vámpírváros egy sötét és eldugott helyére igyekezett. Amint beért egy sötét és nyirkos alagútba, szinte azonnal a falnak dőlt és megfeszített izmokkal, fogat csikorgatva csúszott végig rajta. Azt követően összegörnyedve kezeit a mellkasához szorította és olyan erősen kapott bele a fehér egyenruhájába, hogy majdnem széttépte az anyagot. A torka égett a vérszomjtól, oly mértékben kívánta a vörös folyadékot, hogy már képtelen volt tisztán gondolkodni. Csak az járt a fejében, hogy ha nem mélyesztheti szemfogait egy ember bőrébe, hogy aztán az utolsó csepp vérét kiszívhassa, megőrül. A fiú eddig még senkit sem harapott meg, az önmegtartóztatás pedig számára beteges, visszataszító és perverz gondolatokat csalt elő. Mint hogy mindennél jobban érezni akarja a fogait egy törékeny emberlány húsában, mégpedig Akane nyakában... Ettől a gondolattól egyszerre érzet egy különös bizsergést és undort. Gyűlölte saját magát és az elfojtott vágyait. De mindig, amikor a lányra gondolt, kiszáradt a torka. Ő volt az egyetlen személy, akit soha nem tudott volna bántani, mégis a szíve legmélyén szörnyű dolgokat akart művelni vele.

Mikának leírhatatlan fájdalmai voltak, az egész teste éget és remegett, homlokán izzadságcseppek gyöngyöződtek. Ezalatt úgy érezte, alig jut levegőhöz, mintha egy kéz összeszorította volna a légcsövét. Hevesen lihegett és körmeivel véresre karmolta a nyakát.
De hirtelen egy arrogáns kacaj ütötte meg a fülét, aminek sikerült visszazökkentenie a fiút. Szinte azonnal felkapta a tekintetét és szúrós pillantást vetett a semmiből felbukkanó Ferid Bathory-ra.
-Nahát Mika-kun, látom a vérszomj kezd felemészteni.- a hangja annyira nyájasan csengett, hogy Mikaelának fel tudott volna fordulni a gyomra.
-Fogd be!- morogta, majd fejét ismét a térdeire hajtotta.
-Tudod ebben a korban tartalak a legvonzóbbnak, szóval ha végre emberi vért innál, nem öregednél tovább és a fájdalmaid is elmúlnának.-
-Már megmondtam, hogy nincs szükségem rá! Most inkább hagyj békén!- rivallt a vámpírnemesre, aki levakarhatatlan vigyorral megrázta a fejét.
-Ha így folytatod, bele fogsz pusztulni a fájdalomba.- folytatta, de beszélgetésüket egy kisfiú zavarta meg, aki a vérét szerette volna felajánlani a Hetediknek. A férfi először megvetően végigmérte a kisfiút, majd a földön kuporgó Mikára pillantott. Szája rögvest kaján vigyorra húzódott, azt követően megragadta a gyermek nyakát és az égbe emelte.
-Ennél alkalmasabb lehetőséget nem is kívánhattam volna! Rajta hát Mika-kun, szívd ki az utolsó csepp vért is ebből a lábasjószágból!-
A szőkeség tágra nyílt szemekkel figyelte a levegőben rángatózó kisfiút, és nyaka köré fonódó fehér kesztyűs kezet. Hallotta a szíve heves dobogását, de csak az ereiben lüktető vérre tudott gondolni. Végül alsó ajkába harapva felállt és Ferid mellé lépett. Megragadta a fiú nyakát szorongató kezét és elrántotta.
-Azt mondtam, hogy nincs szükségem a segítségedre, szóval engedd el!- sziszegte, közben egyenesen a vámpír szemébe nézett. A Hetedik felsóhajtva eleresztette a fiút és csalódottan oldalra biccentette a fejét.
-Ha így akarod... de nem fogod sokáig kibírni.- azt követően felvette az ájult halandót a földről, sarkon fordult vele és elment. Ezalatt Mika térdre rogyott a fájdalomtól és összeszorított fogakkal a fal mellé kúszott. Remegő ajkába harapott és ökölbe szorított kezével a falba csapott.
-Akane... chan...- suttogta maga elé, majd fejét a térdére hajtva igyekezte legyőzni a vér utáni sóvárgását.