𝔗𝔥𝔦𝔯𝔰𝔱𝔶 || 𝒞𝓇𝑜𝓌𝓁𝑒𝓎 𝓍 𝒪𝒞 𝓍 ℳ𝒾𝓀𝒶𝑒𝓁𝒶ʰᵘᵑ

5. Fejezet: Kételyek között

Szavai hallatán még a vér is megdermedt az ereimben. Nagyon remélem, hogy tévedek, de ez teljesen úgy hangzott, mintha valami játékszernek kellenék neki, amivel elütheti a végtelen idejét.
-Haha, látom sikerült megijesztenem téged.- nevette kínosan, de én csak nagyra nyílt szemekkel meredtem magam elé, közben pedig azt kántáltam a fejemben, hogy
      Ez nem velem történik meg. Ez nem velem történik meg. Ez nem velem történik meg...

Crowley finoman elkapta a csuklómat és közelebb hajolt hozzám, de én azon nyomban kirántottam a kezem markából és hátrébb nyomtam magam. Az adrenalintól minden porcikám remegett és éreztem, ahogy a sápadt arcbőröm lángol. Nem akartam, hogy hozzámérjen, sőt magamnak sem vallanám be, de féltem az érintéseitől.
-Ne érj hozzám!- rivalltam a robusztus férfira, akinek döbbent tekintetével találtam szemben magamat. Néhány másodpercig csak némán figyelte az arcomat, majd szája kaján vigyorra húzódott.
-Nahát, ez egyre érdekesebb. Azt hittem, hogy majd le fogsz dermedni a félelemtől, mint a többi...- mondta kedélyesen, majd lassan rám kezdett mászni. Teljes erőmből ütöttem rúgtam kőkemény testét, de úgy tűnt nekem jobban fájt mint neki, mivel nevetve tepert maga alá.
Egy buldózert is könnyebb megállítani, mint ezt az állatot!!!

Fél kézzel lefogott, közben térdeit a lábam közé fúrta, hogy még véletlenül se kapjon egy övön aluli rúgást.
-De hiába ellenkezel, nem fog használni.-
-Sokkal erősebb vagyok, mint gondolnád! Ne hidd, hogy uralkodhatsz felettem!-sziszegtem, közben igyekeztem kiszabadulni a fogásából. Rángatóztam, vergődtem mint egy rakás szerencsétlenség, de nem voltam ostoba, tudtam, hogy még így is visszafogja magát.
-Azt majd meglátjuk.- egy fogvillantós vigyorral lehajolt és a nyakamba csókolt, amibe mindenem beleborzongott. Ahogy a jéghideg ajkai a bőrömhöz értek, minden izmom megfeszült és a szívem még hevesebben kezdett verni.
-Engedj már el!-
Tisztában voltam vele, hogy a megölésem semmibe se kerülne neki, és hogy most csak játszadozik velem. Ez leírhatatlanul dühített, mérgemben üvölteni tudtam volna.
-Aranyosabb vagy, mint gondolnád.- búgta azzal a nyugodt mosolyával, majd hüvelykujjával durván megdörzsölte az alsó ajkamat. Ezalatt kihívóan a szemembe nézett. Persze én sem hagyhattam magam, ezért határozottan álltam a szemkontaktust, mályva íriszeimet az ő izzó vöröseibe fúrtam. De ezzel csak az ellenkezőjét értem el, mint amit akartam, mivel Crowley szája még szélesebb vigyorra húzódott.
-Egyre jobban tetszel.- lassan az ajkaimra hajolt, én pedig már levegőt visszatartva hunytam le a szemeimet, mikor valaki kopogott az ajtón. A vámpír hirtelen megállt és szúrós szemekkel a hang irányába nézett, én pedig kifújtam a levegőt.
-Crowley-sama meghoztuk, amit kért.- hallottam meg a szőkeség hangját, mire a férfi felsóhajtott és lemászott rólam. Nem hittem volna, hogy valaha ennyire örülni fogok a két nőszemélynek.
-Rendben, hozzátok be.- így is tettek, majd miután átadták vezetőjüknek a ruhát, ismét elmentek.
Kár...

-Tessék, vedd ezt fel.- a Tizenharmadik mosolyogva nyújtotta felém a gyöngyfehér anyagot, amit hezitálva ugyan, de megfogtam. Majd furcsállóan néztem fel rá, arra várva, hogy kimenjen. De meg se moccant.
-Gyerünk, öltözz át.- mondta teljesen nyugodtan, mintha csak az időjárásról beszélne, ezalatt háttal a falnak dőlt, kezeit összefonta mellkasa előtt és továbbra is csak mosolyogva figyelt.
-Nem fogok levetkőzni előtted!- csattantam fel, közben fülig pirultam mérgemben.
-Ugyan miért nem? Bárki megtenné... ráadásul mostmár az én tulajdonom vagy, emberlány.- hirtelen csendben maradt és állra helyezett ujjakkal, enyhén összeszűkült szemekkel tetőtől talpig végigmért. Eközben az előbbi kijelentését igyekeztem felfogni.
-Nem tudok rájönni, hogy maradhattál ember azután, hogy átváltoztattalak... Ha csak nem...- hirtelen közvetlenül előttem termett, majd megragadta a már így is szakadt ruhám nyakát és egy gyors mozdulattal letépte a vállamról. Az agyamig egyedül az anyag reccsenése jutott el, egy pillanatra szó szerint lefagytam. De mikor feleszméltem a Tizenharmadik elképedve simított végig a csupasz nyakamon, azt követően kesztyűbe bújtatott ujjai lejjebb tévedtek a kulcscsontomra és a vállamra.
-Jól gondoltam, begyógyult a harapásom nyoma... szóval erről beszélt Ferid-kun...-
Hogy kicsoda? Kiről beszél? A sebeim pedig hogy...?
Amikor lepillantottam és végig néztem magamon vettem észre, hogy minden sebem eltűnt. A zúzódások, vágások, minden. Egyedül a ruhámra száradt vérem igazolta a harc során elszenvedett sérüléseimet...
Már teljesen össze voltam zavarodva és semmit sem értettem.

Mély gondolataimból Crowley hangja zökkentett ki.
-Most hagylak felöltözni, de miután végeztél, gyere az irodámba. Szökéssel pedig ne is próbálkozz.- az utolsó mondatát olyan játékosan és gondtalanul mondta, mintha csak fogócskára invitálna. Provokálna... A hanglejtéséből tisztán le tudtam olvasni, hogy valami legyőzhetetlen, felsőbbrendű lénynek érzi magát, aki előtt bárki térdre ereszkedne... De én megmutatom neki, hogy nagyon is téved.

A tőlük kapott ruhát kénytelen voltam felvenni, mivel az egyenruhám sajnos már használhatatlan volt. Miután a Tizenharmadik elhagyta a szobát és becsukta az ajtót, valameddig még vártam, majd komótosan kibújtam a felsőm maradványaiból és hagytam, hogy a szakadt, fekete anyag a földön landoljon. Azt követően a szoknyámtól és a combharisnyámtól is megszabadultam. És úgy tűnt még a lábbelimtől is meg kell válnom, mivel az sem maradt egészben. Csoda, hogy egy darabban megúsztam az összecsapást...
Egyszeriben felderengett előttem az a vérfürdő és az elesett társaim arca. A gondolattól minden erő elhagyta a testemet és a földre rogytam.
Újra megtapasztalhattam a halálfélelmet, rettegést és azt a keserű érzést, a tehetetlenséget a vámpírokkal szemben... Hiába küzdöttünk annyit, hogy erősebbek legyünk, mégis játszi könnyedséggel mészárolták le a csapatomat... És ismét én vagyok az egyetlen, aki túlélte...

~

Miután sikerült összeszednem magam, erőtlenül feltápászkodtam és megdörzsöltem a sírástól feldagadt szemeimet. Utáltam hullajtani a könnyeimet , főleg mások előtt, mivel a gyengeség jelének tartottam. De most annyi stressz gyűlt össze bennem, hogy muszáj volt valahogy kiadnom magamból.
Viszont hirtelen annyira fáradt lettem, hogy kénytelen voltam visszaülni az ágyra. A fejem zúgott és a testemet egyre nehezebbnek éreztem. Bágyadtan dőltem a fehér paplanra, a végtagjaim kellemesen zsibbadtak, a szemeim pedig leragadtak.
Belülről próbáltam ébren tartani magam, hiszen tudtam, lent vár rám egy nagyon erős vámpír, hogy kihallgathasson. De mindezek ellenére nem bírtam parancsolni a testemnek, kénytelen voltam a sötétségbe zuhanva menekülni a kegyetlen valóság elől.