A Tréfamester!

Mert az enyémre TE vagy a gyógyír, a tiedre pedig ÉN Part. 1.-

Napok telnek el némán. Ő csendben utál, én pedig szintén szó nélkül , szemmel könyörgök bocsánatért. Azt kérdezed, hogy miért nem teszem meg szóbam? Próbáltam. Az eredmény mindig ugyan az volt: a csönd. Soha nem válaszolt a bocsánatkéréseimre. Csak, állt és azzal az üres tekintettel bámult vissza rám. Mint egy halott. Tudtam, hogy a lelkébe gyalogoltam abban a pillanatban, hogy egymás szemébe néztük ott a fürdőszobában. A tekintete olyan mértékű fájdalmat és félelmet tükrözött amit még soha nem láttam, csak amikor otthon a tükörbe néztem. Én a saját démonaimmal tisztában voltam, ám nem gondoltam, hogy az ő lelkének is vannak ennyire sérült részei . A felismerés úgy vágott mellbe mint egy tehervonat. Ám akkor már nem fordíthattam vissza azt amit tettem. A szemei elkezdtek kihűlni. Mint két sötét fagyos tó. Szó nélkül letett a földre, megfordult és otthagyott.

Szóval, most itt vagyok, három nappal a történtek után és már csak 5 napra a finálétól. Mark kerül mint a leprást, én meg belefulladok az önmarcangolás és a rengeteg beadandó és szakdolgozat édesen gyilkos forgatagába. Szép kilátások nem igaz?

Morcosan dobom az ágyam végébe a pedagógia könyvemet. Jelen hejzetemben úgy sem tudok erre öszpontosítani. Hanyatt fekve, a plafont bámulva merengek azon az egy szón amit Mark utoljára mondott nekem.

,,Szeretlek"

Ugyan már, hogyan is szerethetnél? Hiszen nem is ismersz. A felét se látod annak ami valójában bennem bugyog. Fogalmad sincs róla, milyen démonokkal nézek szembe nap mint nap. Nem tudod ki vagyok valójában. Hát hogy, a fenébe mondhatod ezt ilyen egyszerűen? Bár...annak ellenére, hogy én is annyira ismeretlen vagyok a te lelkednek terepén és mert az esetek többségében egy kiállhatatlan idióta vagy ( ami csendben sugom meg, sokszor cuki és vicces), egyszerűen nem tudlak közömbösen kezelni. Hidd el próbáltam. Igyekeztem minden alkalommal a legrosszabb formámat hozni hogy, még véletlenül se kerülhess hozzám közelebb. Mégis te észrevétlenül és a próbálkozásaimra fittyet hányva surrantál be a szívembe, aztán oda is betonoztad magad. Pont akkor sikerült ezt elérned amikor nekem is az én célomat. Hát nem mondom, választhattál volna egy megfelelőbb időpontot is rá, vagy én, vagy nem tudom....Már nem tudok semmit.

Megunva a céltalan forgolódást az ágyamon, kelek fel és elindulok a konyhába egy pohár narancsléért. Már a lépcső közepén járok, amikor hangokra leszek figyelmes amik a konyhából szűrődnek ki.

Óvatosan, hogy ne csapjak zajt, odaosonok az ajtóhoz. Belesvén Markot látom az asztalnál, ahogy éppen rajta könyökölve temeti arcát a kezeibe, vele szemben pedig Jackson áll. Most nem a megszokott csínytalan mosoly játszik ajkain. Az arca és a testartása is egyaránt feszült.

Igazán leszokhatnék a hallgatózásról, de azzal nyugtatom magam mint mindenki más ilyenkor, ez lesz az utolsó. Gyorsan lekuporodok az ajtó tövébe és imádkozom, hogy folytassák a beszélgetést. Hála égnek meg is teszik.

- Nézd ember, szerintem a világon én vagyok az egyetlen kívülálló, akinek hajlandó voltál megnyílni Desiree-vel kapcsolatban. - a név hallatán Mark úgy rándul össze mint akit megpofoztak.-A legjobb barátom vagy, szeretlek , de kötelességem elmondani, hogy címeres seggfej módjára viselkedsz....megint. Megértem, hogy sokkolt és lelkileg taccsra tett Viki tréfája. De nem bűntetheted egy olyan dolog miatt, amiről szegény lánynak fogalma sincs. Ne hidd, hogy nem tudom milyen állapotban van. Emészti a bűntudat, egy olyan dologért ami nem az ő hibája. Ezáltal pedig a barátnőm is csak színtiszta feszültségből áll ki , mert értetek aggódik minden percben!

Jackson szavaira nem válaszol más, csak a néma konyha. Amennyire ki tudom venni, a sarokból, Mark egyre zaklatottabb lesz és percről-percre jobban kapkodja a levegőt.