A Tréfamester!

Egy sokk, két sokk....

A történtek után szerintem nem volt meglepő, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel , így amikor reggel az órám automatikusan ébresztett úgy éreztem, hogy abban a pillanatban elpatkolok amint kinyitom a szememet. Végül mégis rászántam magamat erre a megdöbbentően veszélyes feladatra sőt, még ki is tudtam nagy nehezen kászálódni az ágyból. Zombi mozgással az átlag 5 perc helyett 10 alatt jutottam el a fürdőbe ahol a tükörbe nézvén azon csodálkoztam, hogy hogy a frászba nem tört ez még ripityára a látványomtól? Enyhén szólva is borzalmasan festettem. Az arcom nyúzott volt és párnagyűrődések tarkították mindenütt, a szemem alatt fekete karikák és akkora táskák díszelegtek, hogy elfért volna bennük a párizsi divathét összes ruhája és kiegészítője. Kedvetlenül álltam neki valami elfogadható külsőt varázsolni magamnak ami több kevesebb sikerrel ment is. A hajamat egyszerűen baloldalra fontam és eltűztem a kiálló tincseket. Szerettem így hordani  mert nem igényelt nagy pepecselést és még jól is nézett ki. Alapozó, korrektor, szempilla spirál és egy kis szemhéj tus aztán voálá kész is voltam már csak fel kellett öltöznöm.  Épp elindultam, hogy végre hajtsam az említett műveletet amikor is eszembe jutott, hogy nekem ma dolgoznom is kell és még nem pakoltam össze hozzá a cuccaimat.  Ám ennek ellenére sem gyorsítottam a tempómon mivel ma kedd volt ami azt jelentette, hogy az első órám lukas. Mint általában a lányok ilyenkor már nem voltak itthon mert nekik viszont volt első órájuk amiért cikiztem is őket eleget. Nem hiába mondják, hogy legszebb öröm a káröröm. Közben szépen összepakoltam a melós cuccaimat majd a szekrényemhez mentem és öltözni kezdtem. Egy fekete alapon aranymintás Bon Jovi pólót vettem fel egy fekete hasított farmerral és a kedvenc Converse dorkómat. A végén megálltam egy kicsit és körbenéztem a szobámban, ami teljes mértékig tükrözött engem és a személyiségemet. A falakat az Aliz csodaországban című film szereplői díszítették hozzájuk passzoló kék kifelé sötétülő háttérrel amit gombák és hatalmasra nőtt fűszálak tarkítottak. Nem volt meglepő, hogy az ajtómat egy nagy göcsörtös fa foglalta keretbe aminek az ágai felkúsztak a plafonomra és azok között épp Vigyori a kandúr heverészett, jobbra tőle volt az íróasztalom amin számtalan apró emlék díszelgett kezdve fényképektől a hógömbökig minden. A falon megannyi könyvespolc sorakozott amik mellett ott állt maga Aliz amint épp visszatesz egy könyvet, azzal szemben álltak a ruhás szekrényeim amik között épp a Fehér Királynő teázott békésen. A legfontosabb helyet viszont a kedvenc szereplőmnek tartogattam és ő nem volt más mint a Bolond Kalapos. Ő épp az ágyamnak támaszkodva állt karba tett kézzel és pont azt a helyet nézte jellegzetes őrült vigyorával ahol az imént még én feküdtem.  Büszke voltam erre a szobára csak úgy mint a barátnőimére mert minden egyes figurát mi festettünk meg.  Felrázva magamat az órára néztem és majdnem szívinfarktust kaptam mert rájöttem, hogy ha nem indulok el minél hamarabb akkor elég sanszos, hogy el fogok késni. Gyorsan felkaptam a táskámat amibe futtában belegyömöszöltem az előre kikészített ételes dobozkát és sprinteltem a buszmegállóig miközben imádkoztam, hogy ne most akarjon pontos lenni az a francos busz. Úgy tűnt imáim meghallgatásra találtak mert a busz még nem állt ott. Tíz perccel később már a suli felé robogtam fülemben pedig épp *Pierre Bouvier énekelte Take My Hand című számukat. Miközben a fülemben szólt az zene én kitartóan bámultam ki a busz ablakán és nem akartam tudomást venni arról a gondolatról miszerint kinek a kezét fognám meg legszívesebben. szomorúan gondoltam a tegnapi szóváltásunkra hisz nem épp így képzeltem ezt a találkozást, bár az is tény, hogy ennek nagyon kicsi volt az esélye. Vajon tényleg ilyen pokróc vagy a tegnap csak egy kivételes eset volt. Így bele gondolva nem adtam neki semmiféle elérhetőséget annak kapcsán, hogy mikor és hol tud megtalálni. Lényegében semmiben nem egyeztünk meg fogadással kapcsolatban. Inkább nem is csodálkozom hisz én vagyok az értelmi szerző, ráadásul eléggé paprikás hangulatban született a megállapodás így időm se volt a részletekkel foglalkozni, annál inkább az abban a pillanatban velem szemben álló szexi istencsapásával. Gondolatmenetemet az szakítja félbe, hogy hamarosan elérem az egyetemet és le kell, hogy szálljak. Egy olyan 5 perc gyaloglás után egyben és épségben beérek a terembe és azzal a lendülettel levetődök a középső padsorok egyikébe pont Márta mellé. 

- Végre ide találtál már azt hittem, hogy elnyelt az ágy.

- Pedig elnyelhetett volna, egy szemhunyásnyit sem aludtam- és ezt érzékeltetve a fejem egy nagy koppanással köszönti az előttem lévő padot.

- Ezek szerint nem néztél fel a netre.

- Nem mert mint mondtam az agyam takarékon van- biztosan nagyon csúnyán nézhettem mert elröhögte magát. 

- Jut eszembe Emi merre van?- nézek körbe mert őt nem láttam mikor leültem.

- A gyengélkedőn, reggel sikerült bevágnia az asztal sarkába a csuklóját és azóta nem tud a kezével fogni. Most minden esetre ne foglalkozz ezzel ha nem nézz fel a netre- rosszat sejtek amiben csak megerősít, hogy Márta kíváncsisággal vegyes bosszúsággal figyel miközben előhalászom a gépemet táskám mélyéről. Beírom a jelszót és már száguldok is a képzeletbeli nethálón. Kérdőn nézek barátnőmre, hogy akkor innentől hogyan tovább mutatja, hogy lépjek be a facebookomba. Belépve olyan látvány fogad amitől kis híján lefordulok a székről. 685 értesítés és még ennél is több üzenet ám csak hét jelölés. Hmm akkor haladjuk sorban alapon megnézem a jelöléseket és még nagyobb sokk ér mint az előbb. A komplett Got7 bejelölt tagostul mindenestül. Hogy a búbánatba találtak meg ezek ilyen gyorsan?  Mindegy haladjunk tovább. Az első hét üzenet persze tőlük származik, mindegyikbe beleolvasgatok kivéve Markét , JB-t és Jacksonét. Az első négy tag csak köszönni akart nekem, BamBam pedig reménykedik, hogy felvesszük majd amikor megtréfálom Markot. Ohó de még mennyire tőle fog zengeni az egész net . Ha már játszok akkor nagyban csinálom, kicsiben nem érdemes. Az utolsó három viszont már komolyabb. A srácok elmondják, hogy szóltak a menedzserüknek mert úgy gondolták máshogy nem lehetne megoldani. Ami még jobb, hogy az egészet fel fogják venni mint valami valóság showt. Ennyit a terveimről, csak tudnám akkor BamBam miért kérdezte? Hagyjuk nem érdekes. Az íre az teszi fel a pontot, hogy már nyilvánosságra is hozták a dolgot. Ennek köszönhetően balsejtelem kezd el gyötörni amint a több ezer üzenetre és értesítésre nézek. Sajna nem alaptalanul amikor megnyitom az egyiket válogatott sértésekkel és fenyegetőzésekkel találom magamat szemben egy rajongó jóvoltából aki arról biztosít, hogy ha Marknak valami baja lesz akkor inkább ne mászkáljak esténként egyedül mert tudom hogy van ez, néha tűnnek el lányok nyomtalanul és talán, de csak talán én leszek a kövi. Hát szép kilátások de mit vártam?  Igaz én is szeretem a srácokat de ennyire azért én se esnék túlzásokba. Sejtve mik várnának még rám a többi levélben, nemes egyszerűséggel csak törlöm őket. Bevallom őszintén félek. Remélem nem lesz akkora felhajtás mint gondolom. Oldalra nézve látom, hogy Márta is velem együtt olvasta a szívhez szóló kis levelecskét.

- Na? 

- Mi van? 

- Hogy-hogy  mi? Beszartam gyerek az van.  

- Hát szerintem lehetsz is mivel elég sok fanatikus van a rajongóik között és gyanítom, hogy ezt is az egyik írta.

- Tényleg? Már azt hittem, hogy a télapó írt nekem mert rossz kislány voltam. Hallod lehet tényleg ő volt csak eddig titkolta, hogy ő is Got7 fanatikus. Ki hitte volna?- szarkazmussal próbálom oldani a gyomromban keletkezett görcsöt ami többé kevésbé sikerül is. Nem most van itt az ideje annak, hogy 10 éves pina módjára sápítozzak, hogy anyut idézzem ,, te akartad, csináld is végig". Rendesen hallom ahogy mondja, brrrr. Persze Márta már a padot csapkodja úgy röhög aminek következtében az időközben már folyó órát félbeszakítottuk ezzel kiérdemelve nem egy lesújtó pillantást. Ezt követően az óra további részében meghúztuk magunkat és csak csendben jegyzetelgettünk.  Még végig szenvedtünk négy órát aztán mint a börtönből szabadult rabok olyan üdvözült mosollyal az arcunkon igyekeztünk kifelé a kapun. Ez a mosoly abban a szent pillanatban le is fagyott az arcunkról amikor megláttunk egy komplett stábot a bejárati kapunál ácsorogni akik abban a minutumban ahogy észre vettek meg is rohamoztak minket. Nem győztünk menekülni előlük. Végül jó pár utcával sarokkal és szitkozódással később haza tudtunk úgy érni, hogy nem követtek bennünket tovább. Mondjuk ez inkább annak köszönhető, hogy Márta a végén ordítva adta a tudtukra ha nem fejezik be akkor rájuk ereszti a kutyáját. Tekintve, hogy Beni egy sárp én is be lettem volna tojva rendesen. Már fellélegeztünk volna amikor is szembe találtuk magunkat egy teljes Got7-el. Hát......ilyen a mi formánk.

* a Simple Plan nevű banda énekese :D