A Cseresznyevirág Újra Virágzik...?

A napló

Yume morcosan nézett előre. – Csak kapjam a kezem közé... elteszem egy szekrénybe, és belevágok hatezer kést is... – morog, mire Yukino hatalmas szemeket meresztve fixírozta őt.
– Ukitake kapitány? Dehát mit művelt? – kérdezi meg még mindig nagyokat pislogva.
– Csak képzeld el a szituációt... Behivatott az irodájába... amikor bementem... nem volt egyedül... – ütött bele a mellettük lévő első fába amit meglátott. Nem bírta a feszültséget ezért egy ütéssel döntötte ki azt... – tudod mit mondott az a... azt mondta, hogy kísérgessem körbe a menyasszonyát... vágod?
– Tessék?! – kistányérnyira nyíltak a lány szemei – Me... Menyasszonyát ez komoly?
– Teljesen komoly... mintha csak az időjárásról beszélne nekem..., hogy ma éppen esik e vagy süt a nap... - vont vállat – Otthagytam őket a fenébe... kísérgesse ő ha akarja... pfű – ahogy ezt kimondta még inkább kikerekedtek barátnője szemei.
– Ezt...el sem hiszem...de hiszen nem te... Nem csodálom hogy kiakadtál!
– Mindegy is... inkább a közelébe se megyek... jobb lesz így. – sóhajt majd elmosolyodik bár a mosolya nem hat most őszintének. – Nos.. ti viszont jól szórakoztatok, ahogy kivettem a szavaidból nemde?
– Hát...én nem nevezném szórakozásnak...csak gyógyítottam és közben elaludt! Nem történt semmi... olyan. – válaszolt elgondolkodva lesütött szemekkel és a haját piszkálgatta...
– Az azért mégis csak valami, hogy ottmaradtál mellette pedig készülnöd kell a feladatod elvégzésére. Minden erődre szükséged lesz Yukino. – karolta át a lány vállát – Szerintem mielőtt elmennél tuti bevisz az ágyába szóval szerintem készülj fel egy menetre... – kuncogott, ahogy a lány fülébe suttogta az előrejelzését, hiszen sokszor mondott már meg dolgokat, amelyeket átlagosan senki nem hitt el addig míg meg nem történtek. A lány arca ismételten a pírtól vöröslött. Nem számított a lány ilyetén kinyilatkoztatására, és zavarban érezte magát.
– Miket nem mondasz Yume! Csak azért maradtam mellette mert az ölemben volt és nem bírtam szabadulni... – Yume csak pajkosan pislogott a lányra, de inkább csak sejtelmesen figyelte őt egy kis ideig.
– Miket miket... hát az igazat... szerinted meddig fogja bírni? Vigyázz, mert a végén még letámad amikor nem is számítasz rá. – Mosolya vigyorrá szélesedik és inkább nem mond neki többet.
– Ha így haladunk nemigen fog odavinni – sóhajt – most talán betegebb, mint Ukitake pedig ő aztán tényleg beteg. Meg aztán... – Pár percig hallgat, és csak nagy nehezen folytatja a beszédet. – ... nem is tudom hogy én akarom e, hogy letámadjon. Nem hiszem, hogy felkészültem arra hogy...
– Ne nyavalyogj annyit Yukino... vagy szűzen akarsz meghalni? – vállon veregeti Yukinot és vigyorog – szerintem csak azt akarja, hogy ott legyél vele és végre ne menekülj előle, hogy megtudja tenni...
Miközben lányaink belefeledkeztek az önfeledt akció kibeszélésébe észre sem vették, hogy lassan lassan lemegy a nap. Mindeközben a Kuchiki birtokon is zajlottak az események, és Byakuya is sokkal sokkal jobban lett mint elsőre gondolta, ám amikor Yukinot nem találta maga mellett, pedig megmondta a lánynak, nagyon mérges lett, és első dolga lett volna hogy utánaküldje Renjit, de aztán gondolva egyet ő maga indult megkeresni a nem szófogadó leányzót. Ahogy kereste egyre jobban tudta, hogy valahova olyan helyre mehetett, ahol tuti nem találna rá ha nem keresné őt. Próbált teljesen természetesnek mutatkozni mikor az osztaghoz besétálva körbejárta a termeket, és ebbe beletartozott a lány szobája is. Első pillantásra a lány szobájában tökéletes rend uralkodott nem járt ott a lány és ez meglepte a férfit. Ahogy jobban körbepillantott meglepetten vett észre a lány asztalán egy kisebb könyvnek kinéző füzetet.
– Ez... biztosan... – automatikusan kinyitotta az első oldalon majd azonnal be is csapta, ahogy elolvasta az első sort.

„Kedves Naplóm! Ma kerültem a hatodik osztaghoz... "

Visszahelyezte volna, de inkább a kosodéjának ujjába csúsztatta a kis könyvecskét. Arra gondolt, hogy vajon mit is írhatott a lány az itt töltött napokról, de volt benne egyelőre annyi tartás, hogy csak eltette a kis könyvecskét és nem olvasott bele ennél jobban. Vett egy mély levegőt és hosszan fújta ki, mivel tudta, hogy ma már nem fogja megtalálni a lányt így elindult vissza a körsétája után a Kuchiki birtokra, és ott próbált rendet tenni a gondolatai között. Tudta, hogy a lányt ha törik ha szakad maga mellett akarja tudni legyen annak bármi az ára, és a gondolatait el akarta most terelni arról, hogy a lány elmegy tőle hetekkel később. Aznap inkább átpihente az egész éjszakát, és hagyta, hogy a lány most ne mellette legyen, pedig legszívesebben magához ölelte volna mint egy kispárnát és nem engedte volna el. Mindamellett fúrta az oldalát a kíváncsiság mit is írhatott a lány arról a napról mikor először került az osztaghoz, vagy hogy tíz év alatt mennyi betűt vethetett azokkal az érzékeny kezeivel azokra a lapokra és, hogy mikre lenne képes a lány a kezeivel ha éppen nem írnia kellene velük, de tartotta magát, és ezekkel a gondolatokkal nyomta el az álom azon az éjjelen...