Szeretlek. Te mást szeretsz. És akkor?

14.rész

- Nem tetszel te nekem! – jelentette ki Justin, miközben összehúzott szemekkel meredt rám.

- Nos, ennek szívből örülök! Hiszen tisztában vagy vele, hogy nem viszonozhatnám az érzéseid és akkor annyi lenne a barátságunknak – értettem szándékosan félre a megjegyzését.

- A sunyi képedre céloztam – pontosított szemforgatás közepette.

- Vagy úgy.

- Mi jár a fejedben?

- Az osztálytalálkozó – mosolyodtam el halványan.

- Legutóbbi értesüléseim szerint te rühelled az osztálytalálkozókat, mondván, hogy akire kíváncsi vagy, azzal úgyis tartod a kapcsolatot – idézte szavaimat.

- Hát ez mit sem változott – értettem egyet félszegen bólintva.

- Akkor?

- Láthatom Sophie-t.

- És ha úgy döntött, nem akar a barátod maradni? – vetette fel érdeklődve Jus.

- Akkor is láthatom – vontam meg a vállamat, amolyan „még így is csak nyerhetek" stílusban.

- Reménytelen vagy – sóhajtott. – Tényleg, mi volt Luke-kal?

- Jól elvoltunk. Iszogattunk, biliárdoztunk és felemlegettük a régi, szép emlékeket – foglaltam össze a lényeget tömören.

- És még szánalmas is – érkezett a már általánossá vált reakció.

- Reménytelen és szánalmas – vigyorodtam el, mire Justin a kezébe temette az arcát.

Hiába minden leszólás, Jus és én legjobb barátok voltunk és jól tudtam, hogy csak jót akar nekem. Annyi éven át próbálkozott, volt már minden: kedves szavak, okos rámutatás, logikus érvelés, finom zsarolás, poénos rávezetés. De egyik sem használt. Most meg megpróbálja sárba tiporni az önbecsülésem, hátha végre megjön az eszem. Viccelek. Jus csak őszinte.

- Most mi van? Azt hittem, bírod Luke-ot – pislogtam ártatlanul.

- Bírom is.

- Na, tessék. Én is. Barátok vagyunk – helyeseltem.

- És közben időtlen idők óta ugyanabba a lányba vagytok szerelmesek – egészítette ki.

- Miért érzem úgy, mintha irónia árad a hangodból? – hecceltem tovább, csak azért is elviccelve.

- Meg vagyok én áldva veled – vett egy mély lélegzetet, tekintetét a plafonra emelve.

- Meg biza.

- Szerinted teljesen rendben van ez a szitu? – nézett végül komolyan a szemembe, úgyhogy ezegyszer én is megembereltem magam.

- Nem tom, Jus. De amíg egyikünket sem zavar, minek izgassam magam?

- Mert ennek előbb vagy utóbb, de rossz vége lesz!

- Mivel ez a rossz vég, amiről te beszélsz, az elmúlt hét évben sem következett be, felteszem, már ezután se fog. A valaki sérülni fog duma már nem válik be – kacsintottam rá jókedvűen.

- Nem valaki. Te fogsz – jelentette ki határozottan.

- Ennél is jobban? – tártam szét a kezem tehetetlenül.

- Nem tudom, Cas. Fogalmam sincs, de szerintem őrültség, amit művelsz. Sophie... - hallgatott el hirtelen. - Ő sosem fog viszont szeretni – fejezte végül be a mondatát komolyan.

- Tudom – dőltem hátra a széken, kezeimet leeresztve a plafont bámulta. – Jól tudom.

- Tudom, hogy tudod.

- Tudtam, hogy tudod, hogy tudom – vigyorodtam el halványan.

- Azt is tudom, hogy nem látsz más utat. Szinte próbáltál mindent. Mellette lenni, a barátja maradni, aztán eltávolodni, megszakítani a kapcsolatot.

- Egy évig más földrészen tartózkodunk! – tettem hozzá.

- Ja, nincs hová futnod – értett egyet.

- Épp ezért nem menekülök tovább. Majd alakul, ahogy – hunytam le a szemem fáradtan.

Egy órával a találkozó kezdete után léptünk be Justinnal a kijelölt kocsma ajtaján.

Nem kellett sokat forgolódnom, szinte azonnal kiszúrtam Sophie-t az italos pult előtt csevegve Luke-kal és Gabe-bel.

Gyönyörűen festett, mint mindig. És nevetett. Nevetségesen nagyot dobbant a szívem, mintha még nem szokta volna meg az elmúlt hét évben ezt a fantasztikus látványt.

- Sziasztok! – léptünk hozzájuk, mire Sophie azonnal elengedte Luke karját, amit egészen eddig szorongatott.

- Csak nem az osztálytalálkozók ellenezőjét látják szemeim? – játszotta a meglepettet Luke, miközben elém került.

- Én soha nem ellenzem – emeltem a magasba kezeimet védekezően. – Csak nem jövök el.

- Most mégis itt vagy. Hiányoztam? – kacsintott rám nevetve.

- Nem is tudod mennyire – vigyorodtam el, majd kezet fogtunk.

- Tash pajti – pattant elém Gabe lelkesen.

- Vagy egy milliószor megkértelek, hogy ne hívj így – dünnyögtem, de persze nem nagyon izgatta.

- Szia, Cas! – köszönt utolsóként Sophie.

- Szia, Soph! – mosolyogtam rá, de nem mozdultam, megadva neki a kezdés jogát, már ha egyáltalán élni kívánt vele.

Sophie előrehajolt és adott két puszit, ahogyan mindig.

- Hol az asztalunk? – érdeklődtem a srácoktól, hogy üdvözölhessem a többieket. Na, jó ez oltári hazugság volt, senki nem izgatott azokon kívül, akik most is itt álltak körülöttem, de egy kicsit távolabb szerettem volna kerülni.

- Fent vagyunk az emeleten – bökött az említett irányba Luke, így Jussal neki is indultunk.

- Biztos fel akarsz menni? – kuncogott mellettem Justin. – Sophie itt van lent. És tudod mi vár rád odafent. Amit utálsz.