Szeretlek. Te mást szeretsz. És akkor?

17. rész

Eddigi szörnyen szánalmas és természetesen abszolút viszonzatlan szerelmes éveim alatt egyszer fordult elő velem, hogy sírva fakadtam volna. Eleve nem vagyok az a sírós-pityogós típus, plusz minek sírjon az ember egy ilyen lehetetlen helyzeten. Totál fölösleges. Ám mégis volt egy pillanat, ami még engem is teljesen maga alá gyűrt.

Másfél évvel ezelőtt

Sophie és én utoljára 5 hónapja beszéltünk. Az eltávolodós tervem sikert aratott, Sophie vette az adást, elfogadta és annyiban hagyta. Nem keresett és én sem kerestem őt. Persze, még mindig szerelmes vagyok belé, szóval igazából nem értem el egyelőre semmit sem. Kéne ide egy olyan fake mosolygós smiley, pont úgy érzem magam én is.

De a legnagyobb problémám mégis az, hogy épp Jus meglepetés bulijára tartok, melyet a többiek szerveztek neki és bár eddig minden bulit sikeresen kihagytam, hogy elkerüljem Sophie-t, de azért a legjobb barátomét mégse mondanám le.

Unottan dobtam le magamat a metró egyik üres székére és körbenéztem. A rohadt életbe, hogy miért ver engem a sors. Sophie ott ült jóval arrébb és a telefonján pötyögött valamit. Gyorsan elfordítottam a fejemet és a másik irányba néztem. Tudtam róla, hogy Luke nem ér rá és nem tud eljönni, de... A fenébe is! Minek van pont itt? Pont ezen a metrón? Istenem, korábban bármit megadtam volna egy ilyen pillanatért, most pedig meg sem mozdulok. Még csak rá sem nézek. Szorosan lehunytam a szemem és nagyot sóhajtottam, mutató és középső ujjammal a homlokomat masszíroztam. Szinte remegtem az érzéstől, ahogyan csukott szemmel is érzékeltem a jelenlétét. Talán nyálasnak hangzik, de hónapok óta nem láttam és baromira hiányzott. Mégis maradtam a helyemen, majd ügyeltem rá, hogy előbb szálljon le és ne vegyen észre, ahogy én is lepattanok ugyanannál a megállónál. Mit művelek? Hihetetlen.

Jó pár méterrel lemaradva haladtam mögötte, kezeimet zsebembe süllyesztve, sapkám ellenzőjét előre fordítva.

Sophie világoskék ruhát viselt és szandált, valami eszméletlen gyönyörű volt. Feltűnt, hogy vékonyabb, mint legutóbb volt. Én sose hagynám neki, hogy dekát is le akarjon fogyni. De hát ki vagyok én, hogy beleszóljak? Azt se tudom, mi van vele, hogy miért vékonyabb. Nem tudtam róla semmit és ez elkeserített.

Az estém pocsékul telt el. Folyamatosan szembesültem a ténnyel, hogy körülöttem szinte mindenki tartja a kapcsolatot Sophie-val, elkaptam néhány mondtat foszlányt a vele kapcsolatos dolgokról, de én nem tudtam semmiről. Arról nem is beszélve, hogy mivel nem mentem el a közös eseményekre, hogy elkerüljem Sophie-t, gyakorlatilag a többiektől is elszakadtam (leszámítva persze Justint). Nem voltam képes mást csinálni, mint figyelni, ahogy Sophie másokkal nevet össze közös poénokon, amilyenek velem hosszú ideje nem voltak. Még Justinnal is. Hirtelen kedvem támadt sírni, annyira féltékeny voltam rá. Nem mintha nem tudtam volna, hogy milyen jóban vannak a mai napig. Egyszerűen csak hirtelen arcul csapott az egész. Úgy éreztem magam, mintha a terem közepén állnék, reflektorfényben, mégis senki nem vesz észre, hanem jól mulatnak egymással. Az volt a legrosszabb, hogy nem voltam dühös vagy ilyesmi. Magamnak okoztam mindezt. A többiek próbálkoztak velem és nálam éveken át, de én nem kértem belőle. Sophie is az én döntésem végett sodródott ennyire messze tőlem.

Nem léptem le. Végig vártam, hogy leteljen az összejövetel és szépen haza induljunk Justinnal. Ám azzal nem számoltam, hogy Sophie is abba az irányba jön majd, így újfent eltöltöttem azzal hosszú perceket, hogy hallgattam őket egymással viccelődni, csacsogni és miegyéb, mígnem lent, a metróban Justin közölte, hogy a másik irányba megy. Azt hittem, mentem megőrülök. Annyit kellett volna tennem, hogy vele megyek. Hogy azt mondom, nekem is dolgom van arra és Justinnal tartok. Vagy nem mondok semmit, csak lelépek. De nem tettem. Helyette elköszöntem Justintől és felszálltam a metróra Sophie után, majd leültem mellé. Megcsapott az illata. Az illata, ami kilencedikes korunk óta ugyanaz volt. Nem szóltunk semmit, ám mikor egy nagydarab fickó leült a másik oldalára, közelebb kényszerült hozzám, felkarja éppen, hogy az enyémhez ért. Alig észrevehetően elhúztam a sajátomat, mert hiába adtam volna oda a fél karomat egyetlen érintéséért, nem volt helyes. Nekem pedig már nem volt jobb se így, se úgy.

Végül csendben telt az egész út, mikor az én megállóm következett, elköszöntem tőle, váltottunk két puszit illedelemből, majd vissza sem nézve leszálltam.

Eleredt az eső, de nem nyitottam ki az ernyőmet, hagytam, hadd csorogjak végig a cseppek az arcomon és a ruhámon. Teljesen elázva értem haza, csak ledobtam a cuccaim és beléptem a nappaliba. Senki nem volt otthon, így leheveredtem a földre, a kanapénak támasztottam a hátam és a tenyerembe temettem az arcom. Annyira tehetetlennek és szomorúnak éreztem magam, hogy egyszerűen sírva fakadtam. Fájt a mellkasom, egyik kezemmel a pólómat markolásztam, hogy enyhítsem a szúró érzést és csak arra tudtam gondolni, hogy egyszerűen nem megy. Hiányzott Sophie, hiányzott a régi felállás, de még jobban hiányzott az, ami sose lehettem neki. Már ezer éve feladtam, most mégis olyan összetörtnek éreztem magam.

Nem is halottam a bejárati ajtó nyitódását és csukódását, csak hirtelen két ölelő kar húzott magához.

- Jaj, kincsem – hallottam anya távoli, szomorú, elcsukló hangját. – Semmi baj – ölelt szorosan, egyik kezével a hátamat simogatta, a másikkal a hajamat, egészen addig, míg meg nem nyugodtam.