Hűvös, tavaszi este volt. Az ablakon megállás nélkül kopogtak az eső cseppek, néha még villámlott is. Minden alkalommal, mikor a fülébe jutott a villám okozta dörgés, közelebb bújt. Homlokán és egész arcán látni lehetett az apró kis izzadság cseppeket, szemei pedig a betegségtől és félelemtől teljesen elhomályosodtak. Kicsiny teste égett a láztól, szinte már lángolt.
Az orvos azt mondta, hogy nem fog meggyógyulni, a szervezete egyszerűen túl gyenge, felfogja emészteni a vírus. Nem hittem neki, én csak reménykedtem és reménykedtem. Napokig csak mellette ültem és ápoltam, a láza mégsem ment le, hiába a sok gyógyszer és egyéb praktika. De még mindig bíztam.
Az éjjel felébredt és alig hallhatóan bele suttogott a fülembe. Olyan, halkan, hogy még én sem hallottam. Azután rögtön vissza aludt, vele együtt én is. Hajnal tájban felkeltem a beszűrődő fényre, és ellenőriztem a lázát. Csodával határos módon, a homloka nem égett a forróságtól, így megnyugodtam és neki kezdtem napi teendőimnek.
Kinyitottam az ablakot, és néztem az éppen nyíló virágokat. Azon gondolkodtam, milyen szépek és gyámoltalanok, pont mint ő. Egy kis idő elteltével vissza mentem felébreszteni. Nem kelt fel. Szólongattam, rázogattam, de a szeme sem rebbent. Apró mellkasa nem emelkedett és süllyedt, pulzusa sem volt. Azonnal karjaim közé zártam élettelen testét és csak sírtam. Ki tudja mennyi ideig tartottam már, mikor levettem róla a háló inget, és hófehér ruhába öltöztetettem. A kertből szedtem virágokat, majd a teste köré helyeztem. Gyönyörű és szívet tépő látvány volt. Én csak ültem ott és bámultam a semmibe azon a meleg tavaszi délelőttön...
