Half Century - Öt év, egy titok(TO fanfiction)

2. Fejezet - Valami közeledik...

- Most komolyan képes voltál felöltözni? - biggyesztettem le alsó ajkamat, mikor a fürdőből kilépve Vincentet már a tükör előtt találtam ruhában. 

- Kicsim, tudod, hogy ma van a gyűlés, ahol neked is ott kellene lenned - nézett végig rajtam. Egyetlen törölköző állt csak közénk, hajamból még mindig lomhán csepegett a víz, és a bőröm talán még mindig gőzölgött a forró fürdő miatt.

- De még ráérünk - léptem hozzá közelebb, hogy megcsókoljam. Átöleltem őt, és olyan szorosan vontam magamhoz, ahogy csak képes voltam. Aztán lassan az ingének gombjaival kezdtem babrálni, de megfogta a kezem.

- Mi van veled, Lia? - suttogott ajkamra, én pedig a szabad kezemmel egyetlen mozdulattal váltam meg a törölközőtől.

- Már az is baj, ha pusztán veled szeretnék lenni? - néztem fel rá ártatlanul, de nem mozdultam. Hagytam, hogy végignézzen rajtam, hogy láthassam az arcára kiülő gondolatait. Öt év. Ennyi ideje igyekszünk megtartani a békét, ebből három éve már a felesége voltam, és még mindig ugyanannyira szerettem őt. - De fel is öltözhetek, ha azt szeretnéd - vettem fel végül a törölközőt a földről, majd a szekrényhez léptem. Soha nem termett még olyan gyorsan mögöttem.

- Még van egy kis időnk - suttogta. Maga felé fordított, majd felemelve az ágyhoz sétált velem.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire már a konyhában ettem a szendvicsemet egy forró kávé társaságában. Ha valaki evett már annál jobbat, mint a mogyoróvajas pirítós málnadzsemmel, akkor az hazudik. Amióta emberivé váltam, eszembe sem jutott volna, hogy egykor véren éltem. Vince csak akkor lépett a konyhába, mikor már elmostam az edényem, és a kávét kortyolgattam lomhán. 

- Felkelthettél volna...

- Tíz percig még hagyni akartalak. Megint túlhajszolod magad... - csóváltam meg a fejem rosszallóan.

- Tudod, hogy miért...

- Mert megint jön valami nagy és gonosz vámpír, aki látni akarja Klaus szenvedését? - bagatellizáltam el a helyzetet. Bíztam magamban, és hatalmas erőfeszítések által, de sikerült uralmam alá hajtanom az erőt, ami ebben a testben élt. Immár én használtam azt, és nem ő engem, de borzalmas hónapok voltak akkor mögöttem, és mind a mai napig vannak pillanatok, amikor csak úgy képes kicsúszni a kezemből az irányítás egy-egy rövidke pillanatra.

- Nem csak ez...

- Tudom, van pár új boszorkány a városban, Marcel nője pontosan azért van mellette, hogy figyeljen - ittam ki a maradék kávémat, majd a bögrét is a mosogatóba tettem.

- Túl könnyen veszed...

- Nem Vincent! Nem veszem könnyen, csak nem akarok minden egyes pillanatban rettegni. Amikor eldöntöttem, hogy maradok, amikor hozzád mentem, mikor vállaltam veled a boszorkányok irányítását, ezeket is vállaltam, de nekik nem azt kell látniuk, hogy aggódom - álltam meg vele szemben, és néztem fel rá. Láthatta, hogy őszinte vagyok vele, hogy nincs okom hazudni. - Mindemellett Marcel erős szövetséges, és amíg mindenki betartja a rá eső részt, addig nem lesz gond.

- Marcel bármikor hátat fordíthat.

- Nem fog! Ismerem őt - simítottam végig arcán. - Induljunk!

A kocsikulccsal a kezemben vártam, hogy kövessen. Az odavezető utat csendben tettük meg, tudtam, hogy valami szöget ütött a fejébe, és ez nem hagyta nyugodni. Éreztem az aggodalmát, szinte megfojtott vele, de igyekeztem nem erre figyelni, hanem arra, hogy ezt az öt évnyi békét nem engedhettük el csak úgy. Vigyáznunk kellett rá, ahogy a közösségre is. Ő tudta, Marcel tudta, ahogy mindannyian tudtuk. Nem voltam mindig a szavak embere, így a beszédet megtartottam Vincentnek. Ő úgy is szeretett beszélni, motiválni az embereket, ahogy ezt meg is tette, mikor összegyűlt egy hatalmas tömeg a templomban. Én a bejáratnál állva figyeltem őt.