Half Century - Öt év, egy titok(TO fanfiction)

10. fejezet - Egyedül

A föld megremegett, ahogy az ige működésbe lépett. Én még mindig nem tudtam mozdulni, miközben Marcel elvitte Sofya ájult testét. Teljesen egyedül maradtam, és vártam a sorsom, hogy ez után mi fog majd következni. Hogy a Sivár tényleg tartja magát az alkuhoz, vagy csak használni akart, én pedig bedőltem neki. Nem voltam biztos abban, hogy ezek után szüksége lesz az erőmre, hiszen perceken belül fel fog támadni. Ereje teljében lesz, én pedig egy órán belül meg is halhattam. Soha nem voltam olyan egyedül, mint eddig. A legnagyobb vágyam az volt, hogy még egyszer utoljára láthassam Vincentet, hogy csak utoljára, de bocsánatot kérhessek tőle még akkor is, ha ő sosem tenné meg. Elárultam, ő is engem, és minden, amit felépítettünk, darabjaira hullott. Már nem volt semmim, és senkim. 

Nem tudom, mennyi idő telt el, mikor kénytelen voltam leülni. Gyengének éreztem magam, mintha beteg lennék, és eközben zajok jutottak el hozzám, ahogy a Sivár kitört a fa odvából. Remegés lett úrrá rajtam, és éreztem, hogy lassan, de elér engem is az a bizonyos halál, ha ő nem segít. Figyeltem, ahogy kimászik a fából, majd elégedetten körülnéz. Senki nem volt már körülöttünk, csak ketten voltunk. Ő ereje teljében, én pedig haldokolva. A ragacsos folyadék a testén csillogott a hold és a fáklyák tüzének fényében, láttam, ahogy felém fordult, de egy köhögőroham tört rám, és a saját véremet öklendeztem vissza Ő lehajolt hozzám, leguggolt velem szemben, majd a hátamra fordított.

Egy kés csillant a kezében, ami fogalmam sincs, honnan került hozzá, csak igyekeztem nem öklendezni Ő felvágta a mellkasomon a bőrt, majd benyúlt a keletkezett seben, hogy megragadja a szívemet. Éreztem, ahogy a halál egyre közelebb ér, hogy Elijah a halálával ránt magával, de eközben a Sivár egy igét mormolt, ahogy a szívemet fogta a puszta kezével, majd elvágta a torkom. A testem még küzdött az életért és a levegőért, szabadulni próbáltam, de a következő pillanatban elsötétült a világ.

***

Nem tudhattam, mennyi idő telt el, csak az erős fényt érzékeltem. Lassan nyitottam ki a szemeimet, és nehezen fogtam fel, hogy még mindig ugyanazon a réten fekszem a kiszáradt fűben, ahol este voltam. Lassan tértek vissza az emlékeim, a nyakamhoz kaptam, ahol megéreztem a rászáradt véremet. A ruhám szakadt volt, és próbáltam eldönteni, hogy meghaltam, vagy élek-e. Minden olyan üres volt. A rét, a környék és a lelkem is. A madarak nem csiripeltek, minden olyan kihaltnak hatott. Megpróbáltam felállni, de a lábaimból kiszállt az erő, nem voltam képes ülésnél többre.

- Jó szolgálatot tettél - sétált közelebb hozzám a nő immár felöltözve. Fekete ruha volt rajta, és egy hosszú fekete kabát. A haját kibontva hagyta. Arcra alig lehetett volna több húsznál, és első pillantásra igazán bájos arccal rendelkezett, de a tekintete elárulta őt.

- Legalább egyikünk boldog... - horkantam fel, mire végre fel tudtam állni, és leporoltam magam.

- Megkaptad a szabadságod, mert hűséges voltál hozzám.

- De ezek után is téged kell szolgálnom... Gondolom.

- Szükségem lesz még rád - jegyezte mg ridegen. Nem nézett mindig rám, talán nem is tartott tőlem, nem tudom. Nem is érdekelt. Már nem volt menekvésem, eladtam a lelkem neki. 

- Nem is vártam mást.

- Most menj! Ha kellesz, értesítelek - intett, mint valami uralkodó a legutolsó csicskásának, de ez volt az igazság, így nem tehettem mást. Magam mögött hagytam őt, de persze már nem volt hová mennem. Így cél nélkül indultam el, és csak mentem, ameddig bírtam. Fogalmam sem volt, hova mehetnék, így egyetlen helyre indultam, a bárba. Most úgysem lesz ott senki, így ott egyelőre biztonságban leszek. Mert erre vágytam azok után, amiken átmentem. Mikor beléptem, csak bezártam magam mögött az ajtót, majd lerogytam, és előtört belőlem a zokogás. Egyedül maradtam. Rettegtem, és nem akartam mást, csak felejteni. Remegtem, és kerestem az okokat, a hibásokat, és  valakit, akire haragudhattam, de az egész az én hibám volt.