Half Century - Öt év, egy titok(TO fanfiction)

15. fejezet - Egy eskü megtörik

Egyszer minden szó elszáll, minden ígéret megtörik és minden élet véget ér... A legfeketébb sötétség vett körül, én pedig csak lebegtem. Nem kaptam levegőt, nem láttam semmit, még a saját kezemet sem. Mintha megvakultam volna. A csend fülsiketítő volt, és maga alá gyűrt. Nem is igazán éreztem sem az idő múlását, sem a saját lényemet. Mintha az üresség, amit a Sivár ígért, elért volna, és lassan én magam is éreztem, hogy immár semmi vagyok. Eltűntem, és soha többé nem láthattam azokat, akik számítanak rám. 

Ezután vakító fehér fény késztetett hunyorgásra. Olyan volt, mint mikor egy reflektor fényébe néz valaki, sőt talán még annál is élesebb. Nem bírtam kinyitni a szemem csak nagy sokára. Egy folyosón voltam, ami hófehér volt, tele ajtókkal, azokon különböző szimbólumokkal. Nem akartam egyiken sem benyitni, mert némelyik mögül harc, sikoltás, fájdalom hallatszott ki, de némelyik mögül nevetés és jókedv. Úgy éreztem, talán ez az elmém egy kivetülése, és az életem minden apró emléke a folyosóról nyíló ajtók mögött rejtőzött. Lassan sétáltam végig a végtelen úton, olykor megtorpanva, és hatalmas kísértést érezve arra, hogy benyissak valamelyiken és végignézzem az életem egyetlen apró kis kockáját, de biztos voltam benne, hogy nem sorrendben voltak az ajtók. Féltem, ha belépek akár egyiken is, akkor elvesztem a kiutat és nem találok vissza. Az egész életem körül zárt, és úgy éreztem, hogy talán visszaemlékezhetnék olyan dolgokra is, amiket már régen elfelejtettem, de ahogy benyitottam volna, egy hangot hallottam. Vincent volt az, ahogy beszélt hozzám.

- Minden, amit tettem érted tettem... Értünk... 

 Majd a hang elhalkult, és megint csak az ajtók mögötti zajok voltak a társaságom. Nem tudom, honnan jött a férfi hangja de mintha direkt engem hívna magához, mintha érezném őt még így is, hogy talán világok választanak el minket.

- Ami köztünk volt, nem tudom elengedni... De muszáj...

Felkaptam a fejem, ahogy megint hallottam. Mintha egy régi, és haldokló rádióból beszélne hozzám, ami egyoldalú és nem tudok válaszolni, vagy jelt adni, hogy élek. Nem tudtam a tudtára adni, hogy itt vagyok, és lassan kezdtem elhinni, hogy ez a túlvilág, és Vincent az élők közül beszél hozzám, megszólít. Talán ez így működik? Nem tudtam semmit. Csak azt, hogy mindenképpen meg akartam találni a hang forrását. Lehet, hogy csak egy ajtó mögül hallottam?

- Megígérem, hogy miattuk erős leszek!

Benyitottam az egyik ajtón, de egyből be is csuktam, mikor csak sötétséget láttam. Ő volt az, aki kettőnk közül mindig kiállt a másikért, én pedig hátat fordítottam neki. Nem akartam őt elengedni, de el kellett, mert már régen elmentem, talán meg is haltam. Gyűlöltem ezt az állapotot, és ellenkezni akartam, tiltakozni, visszacsinálni, de nem ment.

- Bárcsak visszacsinálhatnánk...

Egyre inkább meg akartam találni a hang forrását és sorra nyitottam be az ajtókon. Féltem, mert olykor egész messziről, máskor közelebbről. Ki akartam innen jutni, és ez a vágy erősebb volt bárminél. Mintha eddig csupán félálomba lettem volna, de új erőre kapva szabadulni akartam. Aztán megálltam, és mély levegőt vettem. Lehunytam a szemem, és miután újra kinyitottam, akkor vettem észre egy résnyire nyitott ajtót. Ugyanolyan fehér volt, mint a többi, csak annyi volt a különbség, hogy nem jöttek mögüle sikítások, vagy nevetések, csak halk csipogás. Ütemes, lassú, és én tudtam, hogy be kell lépnem oda, mert ott vár engem, ahol lennem kell most.

***

Az ujjaimban éreztem először elég erőt, hirtelen rándultak össze, mintha elzsibbadtak volna, bizseregtek. Magamba szívtam a levegőt, és mintha ismét éltem volna Apró mozgásokat éreztem a hasamban, és egy pillanatra azt hittem, meghaltam és visszakaptam az elvesztett kisbabámat. Ahogy nyeltem, fájt a torkom, mint mikor kiszárad, és nem tudtam megszólalni, csupán egy nyögés szakadt fel a toromból. Ezután nem sokkal hangokat hallottam, rólam beszéltek, de nem hozzám. Egyik sem volt ismerős, és az első pillanatokban azt sem tudtam, hol is vagyok igazán. Csak lassan tisztult ki a kép, ahogy valaki a szemembe világított egy lámpával, hunyorognom kellett.