Half Century - Öt év, egy titok(TO fanfiction)

5. Fejezet - Valami elveszett...

A temetőbe vezetett az utam. Tudni akartam valamit, amit csak varázslattal sikerülhetett kiderítenem. Muszáj volt lekötnöm minden figyelmemet, mert ha nem teszem, akkor elárasztanának az érzelmek, és csak zokognék. Éreztem a veszekedésnél, hogy a kapcsolatunk megrendült, a kötődésünk gyengült, ahogy az erőnk is. Eközben éreztem, hogy Vincentnek nem sikerült megszakítani a rituálét, mielőtt az végbemehetett volna. Túl könnyűnek tűnt. Így végrehajtottam azt az igét, amit már korábban, mikor Marcel még Rebekah-val volt elfoglalva, hogy megtudjam, uralkodik-e még a gonosz a városban az árnyak között. A válasz egyértelmű volt. Kékesfekete füst szállt fel a kőedényből, én pedig tudtam, hogy a rituálé sikeres volt. A Sivár megkapaszkodott egy itteni lélekben, talán többen is egyszerre.

Hirtelen felrémlett az első esetem ezzel a lénnyel. Már akkor is halált akart, egy nagyon erős lény halálát, amit megadhattam volna neki, így az én bosszúm is beteljesedett volna, és ő is itt létezhetett volna hús-vér emberként, vagy boszorkányként, vagy fogalmam sincs, hogy ő micsoda igazából. Csupán egyet tudtam, még mindig itt van, és talált valakit, akihez kapaszkodva megvethette a lábát itt, az élők között. 

Éles fájdalom hasított az elmémbe, és éreztem őt, mintha mindig is itt lett volna. Mintha egy testrészem lenne csupán, ami eddig soha nem fájt, vagy viszketett, most pedig elárasztott egy furcsa fájdalom kíséretében, és hiábavalónak tűnt minden egyes próbálkozásom, nem engedett el. Megbéklyózott, gúzsba kötött, nem eresztett, és féltem. Rettegtem, mert eközben láttam azokat a borzalmas eseményeket, amiket megtehetett a nevemben, és én még csak meg sem állíthattam őt. Tehetetlen voltam és gyenge, mikor ismét magamhoz tértem. Szerencsére a temetőben találtam magam még mindig, a fájdalom emlékével, ami egészen az alkaromig sugárzott. 

- Lehetetlen - húztam fel a felsőm úját, és megláttam azt, amit soha többé nem akartam viszontlátni. Egy kígyófejszerű forradást, ami az alkarom közepén jelezte, hogy megjelölt, engem akart. Engem, és az erőmet, és nekem tennem kellett valamit, hogy megakadályozzam, hogy ne szállhasson meg, de ekkor megéreztem a két vámpírt a közelemben.

- Vincent! - kiáltott Marcel, de helyette én léptem elő az egyik kripta mögül.

- Vincent nincs itt... Velem kell beérned - álltam meg előttük keresztbe font karokkal.

- Hol van? - kérdezte Sofya ridegen. Talán a férjemben jobban bízott, mint bennem, de ez egy cseppet sem hatott meg.

- Nem tudom. Talán meditál, vagy erőt gyűjt, fogalmam sincs, és valójában nem is érdekel - feleltem nem titkolva, hogy a legutolsó ember, akit látni akarok, az a férjem.

- Szóval elmondta... - terelődött el Marcel figyelme egy pillanatra.

- Nem ő tette... Te is tudtad? - kapcsoltam lassabban. Tehát mindent tudott, de nem szólt volna egyetlen szót sem.

- Marcel... Nem bízhatsz benne - lépett a férfi mellé Sofya.

- Jelenleg én vagyok az egyetlen boszorkány a városban, akiben bízhatsz, szóval ha van valami problémátok, mondjátok, hátha tudok segíteni - tereltem el a témát a férjem körüli drámáról, mert nyilván okkal jöttek ide, ami elég nyomós lehet, hiszen mindketten idegesek voltak, és csak úgy áradt belőlük valami megfoghatatlan furcsa tehetetlenség. 

- Nem vagyok önmagam tegnap óta... Látok dolgokat, amik nincsenek ott, hallok hangokat, amiket más nem, Lia... Azt hiszem az a Sivár engem használ horgonyként - lépett közelebb Marcel, és a félelmem beigazolódott.

- Mit látsz?

- Elijah-t... Klaust... Folyton arra biztatnak, hogy öljem meg valamelyiküket - halkította le a hangját a férfi. Egy pillanatra megérintettem az alkaromat. Legutóbb akkor kezdett el terjedni, amikor ellenkeztem, és meg akartam tőle szabadulni, mi van akkor, ha most is így van? Segítenem kellett Marcelnak.