Half Century - Öt év, egy titok(TO fanfiction)

9. fejezet - Az áldozat

Csak hazamentem átöltözni. Ennyi időt kaptam. A nap már rég lement, én pedig vártam, hogy Elijah végre elhagyja a kúriájukat. Tudtam hova megy, ugyanis hallottam, ahogy Hayley ráveszi, hogy menjen át Marcelhoz, és adja neki a tőrt, ami végezhet vele. Tehát elvette a holmijaim közül. Pedig én magam is Marcelnak akartam adni, de ezt ezek szerint már nem tehettem meg. Jellemző, hogy mindig mindent a saját előnyükre akartak fordítani. 

Én mégis beszélni akartam a férfival, mielőtt megteszem, amit meg kellett tennem. Hiszen a végeredmény ugyanaz lesz majd, mert már nem volt más választásom. Már nem volt senki, aki segíthetne rajtam, hiszen régen eladtam a lelkem annak a nőnek. Emellett persze csak bízhattam abban, hogy a Sivár majd teljesíti a ráeső részt, de azt hiszem, talán szólnom kellene valakinek, hogy éppen egy előre eltervezett öngyilkosságba hajszolom bele magam. Hiszen megmenteni még akkor sem tudnának, ha visszatérnék abba a testbe, ami már öt éve volt az otthonom. Csak Vincent tudná ismét megalkotni a totemet, amivel elzárja a kapcsolatot a két test között, de most nem voltunk jóban, én pedig nem veszthettem több időt. A Sivár nem adott több időt, ha nem viszem el a haldokló Ősit éjfélig, akkor ő maga kezd neki, és megbízik mást, hogy vigye el a csontot. 

Elijah nem jutott sokáig, még a kocsijába sem szállhatott be, mert én a fekete járgány oldalának dőlve, keresztbe font karokkal vártam rá.

- Helló Elijah! - néztem fel rá egy félmosollyal, majd ellöktem magam a járműtől, hogy megállhassak vele szemben. - Azt hiszem, van egy kis megbeszélnivalónk...

- Nem hiszem... - került ki a férfi.

- És a tőr, ami az öltönyöd belsőzsebében pihen? Amit tőlem loptál? - kérdeztem. Mozdulatai megálltak, végre ismét rám figyelt. - Hallgatóztam, tudod, vámpírhallás...

- Igazából azt Freya csinálta, szóval visszakerült az eredeti tulajdonosokhoz - javított ki közelebb lépve hozzám. Nem lépett fel támadólag, amit értékeltem azok után, amiket az elmúlt időkben tett.

- Aki igazából Marcel... Már ha azt nézzük, Klaus is eldugta az őt elpusztító fegyvereket - fűztem tovább a gondolatmenetemet, majd lassú lépésekkel és egy biccentéssel invitáltam sétára a férfit.

- Győztél, de ha hallgatóztál, tudod, hogy hozzá készültem.

- Igen, de beszélni akartam veled.

- Pont velem?

- Igen. Még meg sem köszöntem, hogy segítettél elrejteni a testem.

- Semmiség... Így talán rövidítem a listát, amit felhalmoztam öt éve - jegyezte meg halkan. Soha nem hittem volna, hogy ez nyomasztja, hiszen nem látszott rajta.

- Sajnálom, hogy akkor úgy döntöttél, ahogy - utaltam arra, amikor nem vártak meg, és ezzel elindították az egész lavinát.

- Ezt kellett tennünk. Belehaltál volna...

- Nem tudhatod, hogy így lett volna... Így viszont elvesztettétek a bizalmam - sóhajtottam. Millió dolgot kellett volna megbeszélnünk, de beállt közénk az a tipikus fülsiketítő és kínos csend, amivel egyikünk sem tudott mit kezdeni.

- Szóval Vincent a férjed - hozta fel a témát. Hangjában féltékenységet véltem felfedezni, ami már akkor is megvolt, mikor az említett megmentett engem a Sivártól.

- Mellette jobb vagyok, több. Kiegyensúlyozottabb. Odafigyel rám, és mellette azt érzem, otthon vagyok - beszéltem halkan, de nem néztem rá. Most tudatosult csak bennem, mennyire hiányzik a férfi, mennyire vele akartam lenni ebben a pillanatban függetlenül attól, mit tett.