Half Century - Öt év, egy titok(TO fanfiction)

8. fejezet - Megtörve

Egy kemény padlón tértem magamhoz, és fogalmam sem volt, hol lehettem. Talán egy faház volt. Nehezen nyitottam ki a szemeimet, felkelni pedig egyáltalán nem volt erőm. Nehezen vettem a levegőt is, mintha egy láthatatlan kéz szorítaná a torkom, és csak pont annyi levegőt engedne belélegezni, ami feltétlenül szükséges. Minden porcikámat fájdalom járta át, és éreztem, hogy az erőm olykor elvész. Lassan fordítottam oldalra a fejem, így sikerült kikövetkeztetnem, hogy valami varázskörben voltam fogságban. Gyertyákat és totemeket láttam, aminek minden bizonnyal közük volt ahhoz, ahogy éreztem magam. Innen nem volt menekvés, tudtam nagyon jól, hogy ez a lény azért gyengített le, hogy ne tudjam elszívni a mágiáját, és ne szökhessek meg előle. Visszaélt a hatalmával, megszerzett, és tudtam, hogy mi következett. Azzal, hogy Vincent helyreállította a kapcsot a szellemekkel, a Sivárnak el kellett előlük rejtőznie, és mivel engem nem szállhatott meg, így Sofyát választotta és még Marcelnak sem tudtam üzenni. Ez a kör minden próbálkozásomat blokkolta, ami a mágiahasználattal kapcsolatos volt. Nem tehettem mást, csak vártam a halált, vagy azt, ami most következett.

Senki nem hiányolt már, és erről magam gondoskodtam. Vincent nem bízott bennem, a kapocs közöttünk megrendült és legyengült, Elijah családjának kisebb gondja is nagyobb olt annál, és Marcel nem tudhatta, hogy eltűntem, hiszen a magam útját járva mondtam neki, hogy majd én keresem őt. Így nem tűnhetett fel senkinek a hiányom. Én okoztam ezt, és ebből lehet, hogy már nem jöhettem ki jól. Elengedtem egy könnycseppet, miközben azon gondolkodtam, hol is ronthattam el. Szólnom kellett volna Vincentnek, vagy Marcelnek, hogy a Sivár üldöz, de nem tehettem, nem mertem. Talán a testemet sem kellett volna elhagynom, mert így most itt voltam vérre éhezve, gyengén és még a férjem sem érezhette a fájdalmamat. Valójában fogalmam sem volt, hogy is működött közöttünk ez a kapcsolat. És ez megijesztett. Már nem voltam igazi vámpír, de jelenleg boszorkány sem, és ez az élet, az eretnek lét már nem én voltam.

- Szomorú, hogy bármit megtettél volna, hogy megszabadulj tőlem, de most itt vagy, elkaptalak, és senkinek sem fogsz hiányozni - hallottam meg Sofya hangját, de tudtam, hogy nem ő volt, hiszen mielőtt elrabolt volna, kéken izzottak a szemei. 

- De legalább nem az én testemben vagy, ezért megérte - nyögtem, de nem néztem rá. Nem akartam megmutatni a fájdalmam, nem láthatta a kicsorduló könnyeimet.

- És mit értél el vele? Semmit! Én viszont végre használhatlak, megtörhetlek, és elérhetem, hogy örökre egyedül maradj - nevetett halkan. Körülöttem sétált, majd megállt közvetlenül az arcomnál. 

- Soha nem fogsz megtörni! - köptem felé a szavakat magabiztosan. 

- Ha tudnád, mennyien mondták ezt előtted - jegyezte meg, majd felállt. Valamit halkan mormolt, én pedig tudtam, hogy már megint varázsolni fog, és rosszat sejtettem.

Egy mezőn tértem magamhoz, embereket láttam farkasokkal, talán őslakosok lehettek. Este volt, a hűvös szellő csípte az arcomat. Ahogy közelebb értem, egyre több embert láttam, akik valamire vártak, vagy figyeltek valamit. Igyekeztem közelebb menni a középponthoz, kíváncsi voltam, és ekkor vettem észre két fiatalt egy Vén előtt egymás felé fordulva. Egy igét mondott, miközben a kezeik egy füzérrel voltak összekötve. Egy egyesülési rituálé volt, amiben Vincenttel mi is részt vettünk. Megfigyeltem a jelenlévőket, és feltűnt néhányuk vállán az az anyajegy, amit már láttam nem egyszer, de eleinte nehezen idéztem fel, hogy kin is láttam. Aztán felrémlett, de ekkor még jobban összezavarodtam. Felnéztem. A hold magasan járt, a gyertya égett, majd a vérüket cseppentették a tűzre, pont úgy, ahogy mi. Hogy a vérvonalak összefonódhassanak és létrehozzanak valami újat. Hogy a nép erősebben kötődhessen a természethez, és az ellenségeskedés eltűnjön. Ki kellett tépnem magam ebből az emlékből, nem érdekelt, nem akartam látni.