Idén ez volt az első reggelem, mikor nem kellett korán kelnem. Fél 8-kor kikászálódtam az ágyamból és bementem a fürdőszobába, hogy lefürödjek. Meleg vizet engedtem magamra, közben dúdoltam James Morrison - I won't let you go számát. Annyira imádom.
Fürdés után felöltöztem, alapozót és szempillaspirált dobtam a fejemre, majd betettem mindkét fülembe a hallókészüléket. Igen, hallássérült vagyok, már 12 éve. 7 éves koromba veszítettem el nem teljesen. Az elején nagyon zavart engem, hogy a fülembe kell hordanom egy készüléket, de hamar megszoktam. Az osztálytársaim is alkalmazkodtak hozzá. Néha akadtak rosszakarók, akik kiröhögtek. Akkor azt kívántam mindig, hogy bárcsak meg se születtem volna. Az önbizalmam a tengerfenekén laposodott, nagyon ott.
8.35-öt ütött az óra mikor elindultam a munkába. A kocsimba beszálltam és a belvárosba indultam. A Nap a szemembe sütött, így a napszemüvegemet előkotortam a táskámból, hogy ne égjen ki a retinám. Azért az mégse lenne jó. A rádióban kedvenc dalom után megszólalt a 5 Seconds Of Summer - She Looks So Perfect.
Senki sem tökéletes. - gondoltam magamban, majd elkapcsoltam.
A munkahelyem parkolójában megálltam, majd kiszálltam. Meglepődve néztem, hogy barátnőm, Abigail vár rám. Hirtelen eszembe jutott, megbeszéltük, hogy visszaadja a fényképezőgépemet.
- Szia! - léptem elé.
- Szia! - mosolygott rám - Köszönöm, hogy használhattam. - adta a kezembe.
- Semmiség. - forgattam a kezem között. - Nem ülsz be? - mutattam a kávézóra.
- Dehogynem, sok mesélnivalóm van. - vigyorgott rám. Már érzem, hogy estig itt leszünk.
Általában reggel van nagy forgalom, akkor az embernek nincs egy perc nyugalma, hogy levegőt vegyen. Délelőttre kicsit csendesedik, majd délután megint sokan fordulnak meg erre, de nem annyian, mint reggel.
Abigail végig arról beszélt, hogy milyen jó volt a hétvége a barátjával, Blake-kel. Kivettek egy nyaralót Bondi Beach-ben és ott töltötték a hétvégüket. És ezt a témát rágta 1 órán át. Nem is tudom, hogy tud ennyit beszélni.
Nagy mese után hagyott tovább dolgozni. Kiszolgáltam néhány vevőt, majd elcsendesült a forgalom. Egyik kedvenc dalom felcsendült a rádióból, gyorsan feltekertem a hangerőt, majd énekelni kezdtem. A kezembe fogtam egy tollat, és azt mikrofonnak használva énekeltem meg táncoltam.
A dal közepén feltűnt, hogy közönségem is akadt. Ijedten megálltam és elpirulva néztem a srácra. Vigyorogva nézett rám, az előző produkcióm láttán. Úgy éreztem elsüllyedek.
- Szia, mit kérsz? - dadogva kerültem a tekintetét.
- Csokis cappuccino-t. - mosolygott. - Szép hangod van. - jegyezte meg.
- Köszönöm. - köszöntem meg zavartan. Szélesen elmosolyodott. Az a mosoly!
Elővettem egy csészét, amibe megtöltöttem a cappuccino-t. Pultra tettem, majd megkérdeztem, hogy kér-e cukrot bele.
- 3 cukorral. - mondta
Cukortartóból kifogyott, körbenéztem, hátha találok egy csomaggal. Hirtelen beugrott, hogy a pult alatt is vannak tartalékok. Lehajoltam, a hajam belelógott az arcomba, így nem láttam semmit. Kisöpörtem a hajzatot, hogy lássam is mit keresek. Megkönnyebülve fogtam meg egy csomagot és tettem le a pultra, hogy öntsek bele a csészébe.
- Tessék! - adtam oda neki vidáman.
- Hallókészüléked van? - nézett a fülemre.
- Igen. - kaptam oda hirtelen, majd a hajammal eltakartam. Ő mosolyogva nézte, hogy zavarban voltam.
- Ne takard el. - rázta meg a fejét mosolyogva, majd kifizette a kávét. Pult elől ellépett és intett, hogy ő távozik.
Ajkamba haraptam, zavartan visszaintettem. Mikor ő elment, a fejemet fogva szidtam magam, hogy leégetem magam. Tiszta gáz vagyok. De azok a kék szemek ámulatba ejtettek!
Valahonnan olyan ismerős volt nekem ez a srác. Egész nap ezen pörögtem. Este rájöttem, hogy egy bandában dobol.
Mekkora sügér vagyok!
