Első rész

2.3K 102 4
                                    


0.


Régebben sokszor álmodtam egy tengerparti házról. Néha még ma is megjelenik, de már sokkal kisebb, kevésbé előkelő. Úgy tűnik, már az álmok világában is beletörődtem a sorsomba.
Gyerekkorunkban pilóták akarunk lenni, de mire felnövünk, megelégszünk a repülőmakettek gyűjtögetésével.
A régi álombéli házat magas, kovácsoltvas kerítés vette körül, a kertjében magnólia és pálmafák legyező-levelei táncoltak a lágy tengeri szellőben. Ez volt az egyetlen álmom, amiben én nem voltam jelen, a ház kapta a főszerepet. Nem mozdult, de mégis élt és lélegzett, izzadt a forró nyári levegőben.
A mostani ház is őrzi elődje varázsát, de már nem olyan eleven. A nyár őszbe fordult, és a hétköznapok illatát fújja a szél. De még így is vonz, hív és boldogságot ígér.
Lehet, butaság, de valahol legbelül reménykedem, hogy egyszer valóra válik az álom és megpillantom azt a házat...


1.


Már vagy húsz perce figyelem, ahogy Nathalie göcsörtös térde szinte átlyukasztja a ráerőltetett, vékony nejlonharisnyát. Eddig nem is tűnt fel, hogy milyen csúnyák a lábai. Túl vékonyak, egyáltalán nem az én ízlésem. Hogy nem vettem ezt észre az együtt töltött egy év alatt?

Fázom. Mi a csudáért hűtik ezt a vonatot ennyire? Párizsban huszonhat fok volt, amikor elindultunk, Marseille-ben harminchat lesz, mire megérkezünk. Röpke két és fél óra alatt tíz fok különbséggel kell megbirkóznia a szervezetünknek, de mivel az egész út alatt körülbelül huszonkét fokban csücsülünk, ez a megszokási idő néhány másodpercre csökken majd. Nathalie álmában összehúzza magán a kardigánt. Én sose tudtam vonaton aludni. Lassan mindenki álomba merül körülöttem, és én leszek a vagon ura, ha tizenhét évesen nem hagytam volna fel a lopással, most könnyű szerrel eltulajdoníthatnék néhány pénztárcát. Erről jut eszembe, hogy Nathalie még ezt sem tudja rólam. Vajon elhagyna, ha többet mesélnék a múltamról? Fájna-e, ha elhagyna?

Unatkozom, pedig izgatottnak kellene lennem, elvégre most találkozom először Nathalie családjával. De valahogy nem akaródzik izgatottnak lennem, csak egy kis szúrásra futja a gyomrom tájékán. Igazából egyáltalán nem érdekel, hogyan fogadnak majd. Már nagyon régóta hidegen hagy, mit gondolnak rólam mások. És ez nem valami életfilozófia nálam, hanem jéghideg közöny. Nathalie bokája hozzáér az enyémhez. A nejlonharisnya finom szemei belekapaszkodnak a farmerom durva szövetébe. Felébredt, és most a lehető legcsábosabb mosolyát küldi felém. Lefogadom, ha nem lenne ilyen prűd, berángatna a klozetba egy gyors numerára. Ő az a fajta nő, aki arra használja a szexet, hogy fenntartsa magában a képzetet, hogy hatalma van a férfiak felett. Hát legyen neki karácsony! Előrehajolok, és szájon csókolom, a köztünk lévő asztal a gyomorszájamnak nyomódik, és én elfintorodom a fájdalomtól.
– Mi bajod? – kérdi.
– Semmi, csak megtámadott az asztal.
– Te bolond! – nevet Nathalie, és belekapaszkodik a hajamba, úgy húz magához.

A marseille-i pályaudvar hangosan hömpölygő tömegével sodródunk együtt a kijáratok felé. Mire megtaláljuk a liftet, leizzadok magamról két kilót. Ezután félórás várakozás veszi kezdetét a tűző napon. A csomagjainkon gubbasztunk, és nézzük, hogyan remeg a távolban a forró nyári levegő.
Mondanám én, hogy szerintem feleslegesen dekkolunk a pályaudvar előtt, úgysem jön ki elénk senki, de inkább meghagyom ezt a felismerést Nathalie-nak.
– Na, húzzunk! – adja meg magát végre.
– Egyetértek, kicsim – helyeslek buzgón, és már pattanok is fel.
Elcaplatunk a legközelebbi villamosmegállóig, ott újra ledöglünk a csomagokra.
– Tudtam, hogy ez lesz – rágja a körmét Nathalie az idegbajtól.
– Ugyan! És ha csak közbejött valami?

Furcsa, de valamiért Nathalie nyugtatóan hat rám. A szervezetem készségesen átengedi neki a frusztrációt. Amíg megérkezik a villamos, a sziesztáját töltő város lassú lélegzését figyelem. A néptelen utcák egyáltalán nem egy nyüzsgő világvárost idéznek. Egyszer hallottam egy mondást, miszerint Marseille-ben egy ember dolgozik, és háromszáz nézi. Bezzeg mi Párizsban a belünket is kidolgozzuk.
Befut a villamos. Legalább légkondicionáltak a szerelvények. Nem fárasztjuk magunkat a jegyvásárlással, ilyenkor még az ellenőrök is alszanak.
Emlékszem, gyerekkoromban szerettem nézni a kocsiablakban elsuhanó tájat. Százszor, ezerszer is megcsodáltam ugyanazokat a házakat, ugyanazokat a fákat. Valahogy nekem mindig érdekesnek és újnak tűntek. Kezdem észlelni, hogy most sem teszek másként: tátott szájjal bámulom ezt az ismeretlen várost.
– Elcsöppen a nyálad – hallom Nathalie hangját, és kelletlenül elfordulok az ablaktól.
– Közönséges vagy – szögezem le, de nem sikerül elérnem a kellő hatást.
– Azt hittem, szereted – nevet Nathalie. – Vagy csak az ágyban?
Erre muszáj elmosolyodnom, és amíg ilyen hülyeségeken évődünk, csodás utcákat és épületeket szalasztok el.

A villamos egy egészen új építésűnek tűnő lakótelepre kanyarog velünk. Négyemeletes, piros spalettás háztömbök sorakoznak a dúslombú fák árnyékában. Nathalie szedelőzködni kezd mellettem, nos, úgy tűnik, végre célhoz értünk. Amíg a forró betonon baktatunk a bőröndöket magunk után vonszolva, azon töprengek, vajon mennyi napon töltött idő szükségeltetik egy kiadós napszúráshoz.
– Nézd, ez itt a mi házunk! – mutat Nathalie egy magas kerítéssel körbekerített tömbre.
A kerítés színe illik a spaletták színéhez, sőt úgy tűnik, a lakók érzékenyen ügyelnek a harmóniára, mert a parkolóban álló kocsik többsége is piros színben pompázik.
– Hát, ezen a nyomortanyán tengettem én fiatalságom napjait – nevet Nathalie.
Felnézek a fehér falú, csinos kis háztömbre, a környező fákon kabócák ciripelnek. Az agyam egyik sötét kis szegletében mocorogni kezd egy lepukkant, tizenegy emeletes szürke monstrum emlékképe, és az egykor nyakamban lógó kulcscsomó elkeseredett csörgése is előkúszik valahonnan.
– Más elképzeléseink vannak a nyomorról – állapítom meg, és átölelem Nathalie derekát. – Meddig óhajtasz még itt álldogálni?
Erre egy cuppanós csókot nyom a számra, és elindul a kapu felé. Amíg a kulccsal vacakol, szemügyre veszem a kapucsengőt. Meg is van. Harmadik emelet c.
– Mit csinálsz? – hallom Nathalie kérdését.
A mutatóujjam megáll a levegőben nem sokkal a kis fehér gomb előtt.
– Gondoltam, felszólunk, hogy legyen idejük az őseidnek leugrani egymásról – vigyorgok.
– Ők már régen nem csinálják – legyint Nathalie, és belöki a lábával a kaput.
Egy pillanatig tétovázom, aztán elindulok utána. Fájna, ha elhagyna? – lüktet bennem a kérdés. Felküzdjük magunkat a harmadikra.

Eléggé összefolyik az üdvözlés rítusa. Idegen nő borul a nyakamba, aztán egy idegen kéz szorítja meg a kezemet. Nathalie hangja csak néha-néha tűnik elő az idegen hangok árjából. Próbálok mosolyogni. Szemek és arcok rajzolódnak ki a ködből. Hasonlítanak Nathalie-ra. Megrémít, hogy nem értek mindent, amit mondanak. A marseille-i kiejtés szinte felismerhetetlenné teszi az én külföldi fülem számára a véres verítékkel bemagolt francia szavakat. Arra eszmélek, hogy a bőröndömmel bajlódom. Végre kezd kitisztulni a fejem. Előhalászom az apró Eiffel-tornyokat, amiket ajándékba hoztam Nathalie családjának, akik még sosem jártak Párizsban. Mérsékelt lelkesedéssel fogadják, csakúgy, mint a bort meg a bonbont. Kezdem házaló árusnak érezni magam a sok hülye ajándékommal. Néhány napja még örömmel gondoltam a percre, amikor majd átadom őket, de most kínszenvedés minden másodperc. Nem tehetek róla, de az én hazámban még az üres sörösdobozt is kitörő örömmel illik fogadni, ha a vendég kedveskedik vele, és én ehhez vagyok szocializálódva.
Tíz perc elteltével egyedül ülök az étkezőben, előttem kenyér, vaj és szalámi. Nem is vagyok éhes. Legalább ebben a szokásban közös gyökerekre talált a két kultúra: ha nem tudunk mit kezdeni a vendéggel, etessük meg.

Most, hogy végre lecsendesült körülöttem a sürgés-forgás, van időm körülnézni. A falak mentén könyvekkel telepakolt vitrines szekrények roskadoznak, az egyik sarokban az ajtó mögött egy kis asztalkán számítógép árválkodik. Végül is otthonosnak mondható. Tényleg, hova tűnt Nathalie? Valami puha melegség ér a lábamhoz. A csalhatatlan megérzés azt suttogja bennem, hogy egy macska ismerkedik velem, ezért nem rántom el a lábam a csiklandozó bunda elől. Remélem, nem bolhás! Erre a gondolatra önkéntelenül is megrándul a lábam, és a macska fénysebességgel ront ki az asztal alól, és átszalad a nappaliba. A maga után húzott kondenzcsíkból ítélve fehér színű.

Milyen jó egy kis csönd. Anyám egyszer azt vágta a fejemhez, hogy a gólyának egy lakatlan szigetre kellett volna lepottyantania engem. Jól hallom, hogy galambok búgnak valahol a közelben? Ebben a pillanatban Nathalie ront be az ajtón. Egy apró topra és picinyke miniszoknyára vetkőzött, és most úgy illegeti magát, mint egy tinilány.
– Na, hogy tetszenek az ősök? – kérdezi.
Beletúrok a hajamba – ezt olyankor csinálom, amikor nincsenek válaszaim, vagy nem akarok felelni –, és amíg várom, hogy a tincseim visszahulljanak az arcomba, összeszedek néhány értelmes gondolatot.
– Amennyit láttam belőlük, még nem szolgáltat megfelelő alapot ahhoz, hogy ítéletet mondjak felettük – felelem, mint egy jó politikus.
Nathalie hozzám táncol, és csókot nyom a homlokomra. Nedves a szája.
– Gyere, öltözz át!
Átmegyünk az előszobán, a bejárati ajtótól jobbra két szoba nyílik, velük szemben található a WC és a fürdőszoba.
– Ez itt a fürdő, az meg a WC – magyarázza Nathalie.
– Szívem, van két szemem, amikkel egészen jól látok – közlöm vele, de ő nem zavartatja magát.
– Itt az öcsém szobája, ez meg a mi kis birodalmunk lesz. Anyának van saját fürdőszobája, Davidot pedig ritkán eszi haza a fene, így kényelmesen elleszünk – dalolja.
Belépek a kicsinyke lányszobába. Nathalie bezárja mögöttünk az ajtót.
– Na, hogy tetszik? – kérdi kipirult arccal.
– Nem rossz.
Körülnéznék, de a nyakamba veti magát. Tüzel a vágytól a teste, hogy a szülői házban kefélhessen. Miért izgatja ez a nőket annyira? Alig bírom lefejteni magamról.
– Ne most, még szokom az új környezetet, és irtó fáradt is vagyok.
Csalódottan roskad le az ágyra. Földbe gyökerezik a lábam.
– Itt fogunk aludni? – kérdem döbbenten. Nathalie végignéz az ágyon.
– Tudod, mifelénk az ágyon alszanak – magyarázza vigyorogva.
– Ne játszd a hülyét! Ez irtó kicsi.
Nathalie erre újra végignéz az ágyon.
– Talán zavar, hogy össze kell bújnod velem? – kérdi fagyosan.
Ajaj, megbántottam. Nincs idegesítőbb valami a női léleknél. Lekuporodok mellé, és magamhoz ölelem.
– Tudod, baba, hogy nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez – suttogom a gondosan szőkített hajzuhatagba.
Végigdőlünk az ágyon. Nemcsak keskeny, még a rugók is nyikorognak.
– Megígérem, hogy nem rugdosódom. Jó?
A lehelete csiklandozza a nyakamat, miközben ezt mondja. Az ilyen pillanatokban nagyon szeretem.
– Anyáék mondták, hogy valami magyaros vacsorát főznek a tiszteletedre.
Ez felvillanyoz.
– Kedves tőlük – állapítom meg. – Menjünk, nézzük meg a tengert! – indítványozom, mert Nathalie keze folyton betéved az ingem alá.
– Mi? Most? – A számra tapad, és egy kiadós smárba kezd.
Viszonzom, de közben arra gondolok, hogy még sosem láttam a tengert. Ha most gyorsan megdugnám, eljönne velem a kikötőbe? – ötlik fel bennem a kérdés, de elhessegetem, mert egy ideje már utálok kurválkodni. Amikor kinyitom a szemem, Nathalie tekintete azúrkéken ragyog rám. Mosolyog, közben a fülcimpámat babrálja.
– Szeretlek – suttogja, majd felpattan, és az íróasztalfiókban kezd keresgélni valamit.
Felkönyökölök. Mulattat, hogy felcsúszott a szoknyája és még csak észre sem veszi. Vagy direkt csinálja? Végre megvagy!felkiáltással meglobogtat valamit a feje felett, és visszaül mellém az ágyra.
– Nézd csak! – egy térképet terít a térdére. – Végigmész a villamossal a végállomásig, aztán metróra szállsz, és két megálló után pont a Régi Kikötőnél tesz le – magyarázza, közben az ujjával rajzolja az útvonalat a térképen. Csinos rózsaszín szerelvény siklik végig a hatalmas város útvesztőiben.
– Gyere velem!
Nathalie lassan összehajtja a térképet, majd megcsóválja a fejét.
– Eleget pácolódtam ma már a napon. Ha annyira akarsz, menj egyedül.


2.


A Régi Kikötő öblében százával horgonyoznak a kisebb-nagyobb vitorlások, motorcsónakok. Az ég felhőtlen kékjét csak a fehér sziklás domboldalak és az ugyancsak fehér falú házak választják el a tenger kékjétől. Az öblön túl pedig a nyílt tenger hullámzik, hátán tucatnyi szigettel. Ott a távolban, ahol a víz és az ég összeér... valahol ott kezdődnek Afrika partjai. Még belegondolni is félelmetes, hogy ilyen közel vagyok Afrikához.

Most, hogy végre látom a tengert annyi év álmodozás után, furcsamód nem tudok mit kezdeni vele. Csak bámulom a hatalmasságát. Lassan elmarad mögöttem a kikötő, és a tenger kitárja felém karjait. Sirályok hangját fújja a szél. Hol ér véget a tenger és hol kezdődik az ég? Erről egy vicc jut az eszembe:
– Hé, Jean, te tudsz repülni?!
– Nem én! Csak úszom...
Egy hajókürt ver fel a gondolataimból. Edmond Dantes feliratú kis hajó siklik ki az öbölből, és tart If vára felé, fedélzetén lelkesen integető turistákkal.

– Hé, ezt fényképezzétek!
Nem messze tőlem néhány srác üdvözli ilyen kedvesen a turistákat letolt nadrággal. Meztelen fenekükön megcsillannak a napsugarak. Mellettük a sziklamóló peremén egy fiú ül térdeire támasztott állal, és engem néz, amíg a haverjai a seggüket mutogatják, mint Marseille fő látványosságát. Vajon mióta bámul így rám? Észreveszi, hogy észrevettem, mégsem mozdul, mosolygó tekintete továbbra is rám szegeződik. Nem tolakodó, még csak nem is kíváncsi. Vajon mit akarnak üzenni azok a fekete szemek? Talán azt, hogy megértik, mit érzek? Egy idegen adja meg nekem azt, amit Nathalie-tól szerettem volna megkapni?
– Tetszik a látvány, mi, turista?
Ajaj, úgy sejtem, ez nekem szólt.
– A peep-show-ért fizetni kell ám!
Na, ez az a pillanat, amikor le kell lépni. Nem vagyok épp gyáva gyerek, de a srácok között két arab is van, és már régen nem hódolok az utcai bunyónak. Úgy teszek, mint aki nem érti, mit kiabálnak neki, elvégre ők tituláltak turistának, és lassan visszaindulok a város felé.
– Nagy lehetőséget hagytál ki, turista!
Ahogy a város zaja felerősödik körülöttem, a srácok kiabálása elhalkul. Máris sikerült összefutnom a külvárosi folklórral. Biztonságos távolba érve, hátra sandítok. Már egy újabb hajó utasainak produkálják magukat, a fekete szemű fiú pedig hátat fordítva nekem mered a távolba, valamerre arra, ahol az ég és a tenger összeér.

Fél hatra érek vissza. Nathalie-t sehol sem találom. Az anyja felvilágosít, hogy szomszédolni ment. Látva a fancsali képemet, megsajnál, és kapok egy jégkrémet a mélyhűtőből. Amíg elnyalogatom, esetlenül álldogálok a konyhában, azt nézve, hogyan panírozza a konzervgombát. Annyi mindent tudnék mondani, a gondolatok ott tolonganak a fejemben, mégsem engedem ki őket. Csak bólogatok, hát persze, hogy azt hiszi, nem értem, mit beszél, és a végén már kézzel-lábbal mutogat a szerencsétlen. Inkább visszamenekülök Nathelie szobájának magányába.

Egy csaj, még egyszer régen, azt mondta, hogy szerelmes vagyok a magányomba. Nathalie az első nő az életemben, akinek megmutattam magam. Nem nyavalygott, nem lelkizett, hanem fogta magát, benyitott az ajtón, és kirángatott magamból. Vele minden olyan könnyű, a szavak is jönnek, nincsenek gátak.

Végigdőlök a kényelmetlen ágyon. Most érzem csak, hogy mennyire elfáradtam. Kinyílik, majd becsukódik a bejárati ajtó. Fülelek, nem Nathalie jött-e haza. Pergő spanyol szavak pattognak az előszobában. Hát persze! Hogy is felejtettem el?! Nathalie anyja spanyol, ezért nem értem jól, mit beszél. Léptek közelednek, úgy pattanok fel, mint egy gepárd. Ugrásra készen fixírozom az ajtót, még a hajamat is megigazítom. Kész röhej! Ha hazajutok végre, legalább egy hétig citromfű teával kell majd kezelnem az idegeimet. David az, Nathalie öccse. Nem nyit be hozzám, a saját szobájába megy, és bevágja maga után az ajtót. Visszadőlök az ágyra. Át kéne mennem hozzá köszönni, vagy neki kellene bekopognia hozzám? Á, ki nem szarja le! A tököm tele van már most az egész családdal! Lehunyom a szemem, és magam elé idézem a tenger végtelen kékségét. Remélem, Nathalie nem akar végig a kecóban dekkolni! A szomszéd szobában David maximumra tekeri a hangerőt, és a Placebo beleüvölt a böglyök ciripelésébe:

Protect me from what I want
Protège-moi, protège-moi...


Szeretem ezt a dalt. Mit is mondott Nathalie, hány éves az öccse? Úgy rémlik, tizenkilenc, de nem vagyok biztos benne. Mindenesetre a zenei ízlése legalább jó. Lehet, hogy el kéne vennem Nathalie-t? Az állampolgárságot is könnyebben megkapnám így. A szomszéd szobában megállás nélkül üvölt a zene. Jó hallani, hogy a Placebo is rohadtul depis az élet szarságaitól. De végül is mit akarunk az élettől, ha még saját magunkat sem értjük?
Újra csapódik az ajtó. Hazaérkezett az én szerelmetes kedvesem, és most a Placebót túlüvöltve tudakolja, hogy kész-e már a vacsora, aztán rátöri az ajtót az öccsére. Lehalkul a zene, és áthallatszanak hozzám az utolsó mondatok.
– De nagy a pofád! Csak azért, mert a faszid itt van, nem fogok a szőnyeg alatt járni.
Ez jó! Van spiritusz az öcsikében. Kedvem lenne átüvölteni, hogy nincs kifogásom a jó zene ellen, de ha továbbra is ezzel a névvel illet, belegyalogolok a szájába.
– Hát te min röhögsz? – kérdi Nathalie. Észre sem vettem, mikor jött be.
– A meleg családi légkör szórakoztat – felelem, és röhögök tovább.
Nathalie felvonja a szemöldökét.
– Ne törődj vele, nem egészen komplett szegényke.
– Ez családi vonás nálatok? – tudakolom.
Erre Nathalie rám veti magát. Olyan puha és selymes a teste, mint a fehér szőrű cicusé. A csípőmön ülve illegeti magát ügyelve, hogy gömbölyű feneke a kellő időközönként a farkamhoz érjen.
– Hogy tetszett a kikötő? – kérdezi, és lehajol, hogy előrebukjanak a mellei a szűk topban. Egy hivatásos sem csinálja jobban.
– Hát, látnivaló az volt.
– Ezt hogy érted? – kérdi, és felegyenesedik.
– Sehogy. Nem érdekes. Tetszik ez a város.
Rám mosolyog.
– Holnap felviszlek a De la Garde-ra, onnan belátni egész Marseille-t – ígéri.
Felülök, hogy elérjem a száját, közben hosszú ujjai a tarkómra siklanak. Nathalie anyja persze ezt a pillanatot választja ki, hogy elüvöltse magát: Kész a vacsora!
Míg lekászálódunk az ágyról, az a szörnyű gyanú ébred bennem, hogy itt az üvöltözés csak amolyan kommunikációs kellék, érzelmi árnyalatai nemigen vannak.

A magyaros vacsora ígéretével feltüzelt gyomornedveim már türelmetlenül várják, hogy táplálékhoz jussanak. Jó, ha két szendvicset beburkoltam a nap folyamán. Amíg Nathalie átöltözik, vetek egy pillantást a burámra a fürdőszoba maszatos tükrében. Jól látom, az ott macskaszőr a kádban? Nem, nem! Vacsora előtt ilyenekbe még csak bele sem szabad gondolni. Majd később körbejárom a problémát. Felöltöm a legszebb mosolyomat, és belépek az étkezőbe. Nathalie apja, Michel és David már az asztalnál ülnek. Michel a maga kedves félénkségével tessékel az asztalfőre. Feltétlen időt kell szánnom ennek az embernek a megismerésére – jegyzem fel az agyam egyik szegletébe.

– Helló, turista!
Időbe telik, míg az agyamban megindulnak a rozsdás fogaskerekek, addig is megeresztek egy kérdő tekintetet David felé, no meg egy hellót, de a turistát nem tudom még hová tenni
.
Nathalie öccse... Milyen szavakkal is tudnám őt leírni? Utálok ilyet mondani egy másik férfiról, de pillanatnyilag nem találok megfelelőbb szót rá. Nos, David szép. Hatéves lehettem, amikor anya elvitt a Szépművészeti Múzeumba, és az egyik szobában felfedeztem magamnak Georgione Férfiképmás című festményét. Akkor is csak ez az egyetlen szó jutott az eszembe. Azt gondoltam, hogy még soha életemben nem láttam ilyen szépséget. David nagy fekete szemei cinkosan csillognak rám.
Időközben Nathalie is megérkezik, és az illatokból ítélve megindul felénk a vacsora.
– Holnap elmegyünk, megnézzük a várost a De la Garde-ról – újságolja Nathalie nagy vidáman, és felém hajol, hogy szájon csókolhasson. Utálom kipakolni a szerelmet a kirakatba, és ezt ő is pontosan tudja, mégsem akar felhagyni ezzel a szokásával. Ajkai cuppanva válnak le a számról, és már ömlik is belőle tovább a szó.
– Szombaton lemehetnénk a partra. Mit szólsz, apa?
Nem hallom Michel válaszát, mert azzal vagyok elfoglalva, hogy eltüntessem Nathalie nyálát a számról, ráadásul érzem, hogy David még mindig engem bámul.

Várjunk csak egy pillanatot! Eddig tartott, míg végre világosság gyúlt bennem. A fiú a kikötőből most itt ül velem egy asztalnál. Összevillan a tekintetünk. David fekete szeméből ezt vélem kiolvasni: Bizony! Kicsi a világ, nem igaz, turista?

A turistaWhere stories live. Discover now