A turista

Hetedik rész

12.


Este valami ostoba amerikai családi film megy a tévében. Utálom az ilyet, de nézem, mert David nézi. Elnyúlunk az ágyon. Érzem a haja illatát, ahogy a karomba zárom a testét. Az egyik reklámszünetben a gyerekkoromról kérdez. Megpróbálom szavakba önteni az érzéseimet, valahogy megfogalmazni, hogy sosem voltam átlagos gyerek. Azt hiszem, öreg lélekkel születtem. A világegyetem titkát kutattam háromévesen. Érteni akartam azt, amit a körülöttem lévők nem értettek, és ezért megbélyegeztek, azt mondták, problémás gyerek vagyok. Megtanultam hallgatni, eltitkolni a gondolataimat, és eközben rájöttem, hogy a felnőttek ostobák. Az igazán fontos kérdésekre nincsenek válaszaik. Elhatároztam, én soha nem fogok felnőni, de valahogy időközben megfeledkeztem erről a fogadalomról. David azt is tudni akarja, hogy szerettem-e a gumicukrot, vagy gyűjtöttem-e kisautókat. Elárulom, hogy a lego volt a kedvenc játékom. Házakat építettem, csodás kertes házakat virágokkal meg zöld fűvel. Mesélni akarok a visszatérő álmomról, az egyetlen dologról, ami még a gyerekkoromhoz köt, de végül nem mesélek. Talán gyávaságból, vagy irigységből. Még nem akarom megosztani vele a kincseimet. Én is kérdezem őt tapintatosan, vigyázva, hogy Nathalie ne kerüljön szóba. Fogócskázni szeretett a legjobban, és volt egy nagybácsija, aki szerette a levegőbe dobálni, ami irtó jó móka volt. Egyszer bábszínházba vitték, és ő nem mert kimenni a vécére előadás közben, ezért egy mulatságos résznél bepisilt. Ez az egyetlen dolog az életében, amit szégyell. Valahogy a férfiak is szóba kerülnek. Elárulja, hogy a festőnek van itt egy háza. Megkérdezem, szerette-e azt a férfit. Nem tud rá válaszolni. Szerelmes nem volt, mondja egy kis idő elteltével, de valamennyire azért szerette. Azt is bevallja, hogy most egy kicsit fél, mert tőlem függ az élete. Erre azt mondom, hogy hülye, és nem lenne szabad így gondolkodnia. Butaság egy másik ember kezébe tenni az életünket. Ekkor rám néz. A nézéséből tudom, hogy mire gondol. A tenyerem bizsereg, ahogy megérzem benne az élete súlyát.

Valamikor az éjszaka közepén felébredek. David háta a mellkasomhoz préselődik. Úgy rohan meg a forróság, mint egy kamaszt. A hasára csúsztatom a tenyeremet, aztán feljebb. Érzem a bordák lassú emelkedését-süllyedését. Amikor a mellbimbóit érintem, David felijed az álomból. Csak egy pillanatig tétovázik, aztán felém fordul. Úgy érzem magam, mint aki most fedezi fel a szexualitását, egyszerre vagyok kíváncsi és félénk. Ez a gondolat megmosolyogtat.
– Most kinevetsz? – kérdi David megszeppenve.
Lehajolok, és homlokon csókolom.
– Dehogy! Magamon mosolygok, nem rajtad.
Sokáig bámulom mozdulatlanul meztelen testét a holdfényben. Tanulmányozom. Csak akkor érintem meg, amikor a szemeim már jóllaktak a látvánnyal. David egy hajtincsemmel játszik, mialatt az ujjaim a mellkasán táncolnak.
– Ismered a történetet, miszerint csak egy másik ember szerelme által lehetünk teljesek? – kérdi.
– Ha Androgün történetére gondolsz, akkor az ránk nem vonatkozik. Az férfiakról és nőkről szól.
David szinte felugrik az ágyból, olyan hirtelen ül föl.
– Nem! A történet három lényről szól: A férfiról, a nőről és az androgünről. Zeusz mindhármat félbevágta haragjában. Olvasd el a Lakomát, nem én találtam ki. A felek az örökkévalóságig keresik egymást.
Elmosolyodik, és rám hengeredik.
– De nekem már nem kell tovább kutatnom.
Átölelem. Nagyon óvatosan csókolom, mert nem akarom, hogy felszakadjon a gyógyulásnak indult seb a száján. A hátára fordítom. Most olyan, mint egy porcelánbaba. Fekete hajtincsei szétterülnek a fehér párnán. A nyakát csókolom, közben érzem, ahogy fuldoklik a vágytól, és büszkeség tölt el, hogy egy ilyen gyönyörű lény ennyire akar engem. Most igazán kívánom. El akarok merülni benne. Olyan mélyre akarok merülni benne, ahol megérinthetem a lelkét, a legbensőbb lényét. Áhítat tölt el, mintha egy templomba lépnék be, amikor az ujjaimmal óvatosan felfedező útra indulok a testében. David felnyög. A hangjában remegő kéj betölti az egész szobát. A könyökére támaszkodik, hogy a szemembe nézhessen. Lihegve, megszállottan nézzük egymást. Tűz ég a szemünkben, a felismerés örömtüze, hogy megfejtettük az élet titkát.
– Szeretlek – suttogja David.
– Én is téged.
Úgy hallom, mintha kiáltanám a szavakat, pedig egészen halkan mondom. Az ujjaim lassan elhagyják a testét, és összeölelkezve mély álomba merülünk.

Zárban nyikorduló kulcs zajára ébredek. Döbbenten bámulunk egymásra a fekete bőrű takarítónővel. David anyaszült meztelenül fekszik mellettem a nagy franciaágyban. Zavaromban magyarul kezdek el üvölteni a szerencsétlen nővel, hogy mégis mit képzel magáról és takarodjon a francba. De a nő csak áll, mint akit odaszögeztek a küszöbre. Olyan halott halvány arccal mered ránk, mint aki kísértetet lát. Még két másodperc, és tuti keresztet vet, fut át az agyamon. Végre tesz egy határozatlan lépést hátrafelé, de ekkor David is felijed, és amikor meglátja a nőt, egy villámgyors mozdulattal kap a takaró után, hogy magára rántsa. Természetesen az éjjel egy takaró alatt aludtunk, így egyszeriben én kuporgok csupaszon mellette.
– Hé! – kiáltok fel döbbenetemben.
David összerezzen ijedtében. Úgy néz rám, mint egy idegenre, aztán végre kitisztul az agya, és nevetni kezd. Rám zubog a hangja, mint egy frissítő, tiszta hegyi forrás. Együtt nevetek vele, igazán, szívből. Nem tudom, mikor tűnt el a nő, nem tudom, mióta nevetünk már, csak a szívem dobogására figyelek, és David szépségére. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen vidám dolog szerelmesnek lenni.

Délután Jean elviszi magával Davidot egy kirándulásra. Én nem tartok velük, mert nem érdekelnek az ilyen dolgok, inkább lemegyek a partra. Csodás idő van. Egy kicsit Martigue-ra emlékeztet a tenger nyugodt hullámzása. Most távolinak tűnik már minden, önmagam is. Nathalie olyan nyomtalanul tűnt el belőlem, mintha sosem létezett volna. Talán mi emberek is olyanok vagyunk, mint a pillangók. A gubónkba rejtőzve várjuk, hogy eljöjjön a pillanat, amikor végre szárnyakat bonthatunk. Nekem David hozta el ezt a pillanatot, és most önnön szépségemtől és szabadságomtól megrészegülve röpködök a hűs tengeri szélben. Felfedezem a világot.

Hirtelen árnyék vetül rám, felfut a lábamon. Feltekintek. A szikrázó napsütésben először csak egy karcsú fekete alakot látok.
– Helló! – köszön az alak női hangon.
– Helló! – üdvözlöm hunyorogva az idegent.
– Nem ismersz meg? – kérdi, és nevet.
Ernyőt tartok a tenyeremmel a szemem fölé, úgy nézem. Valóban ismerősnek tűnik, különösen a nevetése.
– Tegnap találkoztunk a Vasmacskában.
Hát persze, a pincérlány a vendéglőből.
– Nina vagyok – nyújtja felém a kezét.
– Gergő – mutatkozom be.
A lány szemöldöke magasra szalad a csodálkozástól.
– Ó, tehát turista vagy!
Turista. David is így szólított. Találó szó, tökéletesen illik rám. Egy turista vagyok, egy idegen, egy betolakodó, aki hátizsákkal járja az életet, hogy felfedezze a csodáit, megörökítse az emlékezetében, majd szó nélkül tovább álljon. És David tudja ezt, pontosan tudja, hogy bármikor magára hagyhatom. Ő mégis nekem ajándékozza a szívét. Egyszer azt mondta, pont egy ilyen tengerparton, hogy idegen vagyok, és most ez a lány is az arcomba vágja, még ha nem is tudja, hogy milyen fontos szerepe van ennek az egészen banális szónak az életemben.
– Hahó! – hallom a lány nevetését, mire felriadok a gondolataimból.
– Bocsánat, elkalandoztam.
Lehuppan mellém a forró homokra. Most jobban szemügyre vehetem. Az a furcsa érzésem támad, hogy már sokkal régebb óta ismerem, mintha ez az arc az életemhez tartozna. Rejtély.
– Egyedül vagy? – teszi fel a kérdést lassan tagolva a szavakat, hogy megértsem. Ezen nevetnem kell.
– Beszélek franciául. A barátaim franciák, velük vagyok – magyarázom.
Milyen furcsa kimondani: barátaim. Milyen megnyugtató szavak, velük vagyok, nem egyedül.
– És te?
– Ó, én itt lakom. Az anyámé az étterem, néha besegítek.
Úgy tizenhat-tizenhét lehet, még gimnazista, állapítom meg, és a korosztályához képest elég fejletlen. Apró mellei nem töltik ki a színes fürdőruhafelsőt.
– Nem vagyok turista. Párizsban élek, és éppen most készülök a barátaimmal kávéházat nyitni – árulom el, mert meg akarom osztani ezzel a furcsa idegen-ismerős lánnyal a reményemet.
– Ó, az jó! – kiált fel.
Muris, hogy minden mondatát azzal a kis Ó hanggal kezdi. Beszélgetünk. A kávéházról, az anyja étterméről. Elárulja, hogy színésznő akar lenni. Úgy beszélgetünk, mint a régi ismerősök. Nincs megbúvó hátsó szándék a mondataink mögött, őszintén nevetünk. Telnek az órák, a tenger azúrkéken hullámzik, apró homokszemek csillognak a bőrünkön.
Először Davidot pillantom meg, ahogy bizonytalan léptekkel közeledik a színes törölközők között, aztán megjelenik Jean szikár alakja is. Felpattanok, és buzgón hahózok, meg integetek. Davidon látom a döbbenetet, de Jean csak mosolyog a maga megfejthetetlen módján. Bemutatom őket Ninának. Hármasban beszélgetünk tovább. Jean elfekszik a gyékényen, és belemélyed az újságolvasásba.

Vacsora előtt felugrunk a szállodába lezuhanyozni. David szokatlanul hallgatag. Elszívok egy cigit az ablakban, aztán benyitok a fürdőszobába. A zuhany alatt áll, és nem lepődik meg a jöttömön. Letelepszem a vécédeszkára.
– Féltékeny vagy? – szegezem neki a kérdést, közben végigfut a tekintetem a testén.
– Szeretnéd, ha az lennék? – kérdez vissza.
Megfontolom a választ.
– Igen, azt hiszem, szeretném, mert akkor mindig iszonyú szexi vagy.
David felnevet, majd beveti a legizgatóbb nézését.
– Akkor rettenetesen féltékeny vagyok.
A férfiszerelem varázsa az, hogy szabadon lehet ereszteni a tomboló vágyat. Egy pillanat, és már meztelen is vagyok. Magamhoz szorítom a meleg vízpermet alatt. Csúszós a teste a szappantól. Olyan vadul csókolózunk, ahogy csak két férfi tud, szinte lenyeljük egymást. Lihegve szorítom a csuklóinál fogva a vizes csempének, duzzadó farkunk egymáshoz ér. Úgy érzem, mintha áramot vezetnének a testembe.
– Meg akarsz dugni, ugye? – zihálja David.
– Meg! – felelem.
Lehunyja a szemét, és nyel egy nagyot. Az ádámcsutka fel-, aztán leszalad a nyaka finom bőre alatt.
– Bassza meg! – kiált fel, és kinyitja a szemét.
– Ahogy mondod! – nevetek, és elengedem. – Nincs rá időnk, mert Jean és Nina várnak ránk.
Kikászálódom a zuhany alól. Úgy remegnek a lábaim, hogy kis híján majdnem elvágódok a vizes padlón.
– Szörnyű, hogy milyen egy kisfiú vagy te! – nevet David, és elviharzik mellettem.
A következő pillanatban már a szobából kiabál.
– Szereted a matekot, kisfiú?
Szembenézek a saját bamba arcommal a tükörben.
– Hogy állsz a számtannal? – hallom újra David hangját.
A tükörképem erre elvigyorodik. Ijesztő, hogy milyen perverz lettem alig néhány nap alatt. Kirohanok a fürdőszobából, és nyekkenve landolok David mellett az ágyon.
– Disznó vagy! – közlöm vele. – De szerencsédre egy kívánatos kis röfi!

Vacsoránál végre Jean is bekapcsolódik a társalgásba, bár a kérdései elég felszínesek, mintha nem kedvelné Ninát. Ez láthatólag nem zavarja a lányt, mert ugyanolyan jókedvű hévvel fecseg, mint velem a parton. Vajon alapban ilyen napsugaras természetű, vagy csak jól álcázza a hétköznapiságát? Megkérdem tőle, gyakran szólít-e le idegen férfiakat. Azt feleli, hogy ez a hobbija. Nem. Valójában még sosem tette, de valahogy az én személyem vonzotta, már a vendéglőjükben megjegyzett magának. David tekintete rám villan, de nem szól semmit. Érzem, hogy elpirulok. Remélem, Nina nem érti félre. Más se hiányzik nekem most, mint egy tini lány szerelme, de mintha csak kitalálná a gondolataimat, Nina a barátjáról kezd mesélni, aki a nyarat Bordeau-ban tölti a nagyszüleinél. Elkalandozom. Suttogássá halkulnak körülöttem a hangok, a tenger zúgása felerősödik odakint. Sós ízt érzek a nyelvemen. Nem ereszt a tenger, az ereimben áramlik a kék, algás víz. David ajkait nézem, ahogy eltűnik közöttük a desszertnek kihozott tejszínhabos eper.
Arra riadok, hogy Jean a nevemet mondja. A kávéházról beszél Ninának. Szóba kerül az ezer euróm, mint kezdőtőke. Remek! Davidra pillantok, és pontosan azt látom a szemében, amitől féltem. Ő nagyon jól tudja, hogy még sehol nincs az a pénz. Egy szemöldökrántással jelzem neki, hogy tartsa meg magának a tudását.

– Mikor akarod közölni vele, hogy nincs meg a pénz? – kérdi David.
Pizsamanadrágban áll a szoba közepén, és nézi, ahogy a távirányító gombjaival bíbelődöm.
– Honnan veszed, hogy nem szerzem meg nyitásig? – kérdezek vissza.
Felmászik az ágyra, és átölel. Jólesik, ahogy a hátamhoz simul a mellkasa.
– Segíthetnék – súgja a fülembe.
– Nem kell! Majd kisebb albérletbe költözöm, és visszamegyek modellkedni.
– De hát utálod azt a melót! – kiált fel David, és úgy szorít magához, hogy alig kapok levegőt. – Nem akarom, hogy újra eladd magad!
Kiszabadítom magam az öleléséből, és felé fordulok.
– Hogy eladjam magam? – ismétlem a szavait, mire David elpirul.
Közénk furakodik a múltam, de én nem engedem, hogy ezt a kapcsolatot tönkretegye bennem. Megcsókolom, olyan gyöngéden, ahogy még nőt sem csókoltam. David megérinti a mutatóujjával az ajkaimat.
– Figyelj, van egy barátom... Neki ezer euró semmi, és ha én kérem...
Beléfojtom a szót egy újabb csókkal, aztán az ágyra szorítom.
– És odaadná csak a két szép szemedért, mi?! Jól jegyezd meg, ha csak egyszer is megcsalsz, engem többet nem látsz!
Farkasszemet nézünk. David tekintete szikrázik a hosszú szempillák árnyékában. Azt hiszem, a féltékenységi kitörésem nem ért célba.
– Jól van, megjegyeztem! – mosolyog boldogan.
Az éjjel Ninával álmodom. Azt kérdezi, meg lehet-e találni valamit, ami már hosszú évek óta elveszett. A tengerparton állunk. Én lehajolok, és a homokba markolok. Ahogy a szemek lassan kifolynak az ujjaim között, a tenyeremen kirajzolódik egy kagyló alakja. Furcsa egy álom és furcsa ez a lány.


13.


Egy hete vagyunk már Saint Tropez-ban, és Jean még mindig nem hajlandó elárulni, mi a jövetelünk valódi célja. Kezdem azt hinni, hogy csak pihenni vágyott, és minden más humbug. Különben is most önmagamra koncentrálok. Életemben először vagyok szerelmes, és ez leköti az összes energiámat. Ez a mindent elsöprő érzelem a kánikula forróságában csak még inkább felerősödik bennem. A nappalainkat a tengerparton töltjük, az éjszakáinkat egymás testének felfedezésével. Még soha nem éltem boldogabb napokat.
Úgy hajnali öt lehet. Az ablakból álmos szürkeség ásít rám. Lehunyom a szemem, újra kinyitom. Nyelvemmel megnedvesítem sóhajoktól kiszáradt ajkaim. David haja csiklandozza a hasamat. A fejére teszem a kezem. A kéj hullámai kezdik elárasztani az egész testemet. Felnyögök, és meglepődöm, hogy már nem hoz zavarba a saját hangom. Egy férfi testét csak egy másik férfi ismeri igazán, mondta egyszer David. Igaza volt. Csaknem egy évig éltem abból, hogy férfiakat elégítettem ki, mégsem értettem, miért vágynak a gyönyörnek ezen alantas fajtájára, míg otthon feleség és gyerek várja őket. Milyen gyerek voltam magam is! Egyszer sem engedtem a klienseknek, hogy kielégítsenek engem. Nem akartam, hogy egy férfi adjon gyönyört, mert féltem az örvény mélységétől.
Megpróbálom figyelni Davidot, az áhítatát. Ő nem gépiesen csinálja, ő élvezi, hogy élvezetet adhat. Csodálatos érzés a szája forrósága.
– Ezt csinálta az a férfi neked?
Hunyorogva térek vissza a valóságba. David mosolyog rám a felkelő nap fényében. Milyen különös, hogy még csak most meri feltenni ezt a kérdést. Beletúrok a hajamba. Próbálok visszaemlékezni, mennyit is árultam el arról a férfiról és arról az éjszakáról.
– Ezt így meg kell fontolni? – kérdi csípősen David.
– Igen, csinálta – vallom be végül.
– És te neki?
Felnevetek.
– Különös, de neki nem...
Ez vicces, még sosem gondoltam erre a paradoxonra.
– Élvezted?
– Hé! – kiáltok fel, és magamhoz ölelem – Már mondtam, hogy azt a férfit nem élveztem.
Boldogan simul hozzám. Már a bőre tapintásából megérzem, mire gondol. Most hinni akar nekem, és ez megnyugtat. Már bánom, hogy beszéltem neki arról az emberről. Bárcsak ne kérdezne többet róla!

Tíz körül bekopogok Jeanhoz, de már nincs a szobájában. A parton találok rá.
– Kerestelek a szobádban. 'Reggelt!
Felpillant az újságolvasásból.
– Tízig el kell hagyni a szobát, hogy takaríthassanak – világosít fel.
Letelepszem mellé a homokra.
– Hozzánk már nem jönnek tizenegy előtt – vigyorgok. – Nos, letelt az egy hét. Elintézted, amiért ide ráncigáltál?
Jean nem felel, csak vet rám egy rejtélyes pillantást.
– A te dolgod – zárom le a témát egy vállrándítással.
Egy kicsit bánt a titkolózása, azelőtt megosztotta velem a gondolatait. Miért nem hagyja, hogy segítsek neki, ha már ide hozott?
– Figyelj! Azt hiszem, felhívom Pault.
Jean döbbenten néz fel az újságból.
– Vissza akarsz menni a modellbizniszbe? – kérdi.
– Miért ne?! Jól fizet. Jót tenne a kávéháznak is.
– A kávéháznak az tenne jót, ha ott dolgoznál! Elvégre a te ötleted volt az egész, csak te tudod megvalósítani.
Belemarkolok a forró homokba, mire eszembe jut az álmom.
– Igazad van – sóhajtok egy nagyot.
Jean ujjai végigsiklanak az ujjaimon.
– Mondd, miért csinálod ezt? – kérdi.
– Mit?
– Miért nem mondod el, hogy nincs meg a pénz, mert Nathalie kiszállt a buliból? Hülyének, vagy naivnak nézel?
Mivel nem felelek, ő folytatja.
– Az összes pénzed benne van. Mit számít az az ezer euró?! Majd összeszedem valahogyan. Hé, nézz rám, ha hozzád beszélek!
Érdes bőre szúrja az államat, ahogy felemeli a fejem.
– Miért akarod mindenáron a mártírt játszani?
Elhúzódom tőle.
– Én nem játszom – jelentem ki dacosan.
– De igen. Először feláldoztad az életedet az apádért, aztán az anyádért, most meg értem tennéd. Egyik áldozatra sem volt szükség, és erre sincs! Miért nem vagy képes elhinni, hogy szeretnek áldozat nélkül is? Te vagy a legkülönlegesebb, legcsodálatosabb lény, akivel valaha találkoztam.
Érzem, hogy nagy, pirosan izzó rózsák jelennek meg az arcomon.
– És David, még neki sem hiszed el? – folytatja Jean kíméletlenül.
A langyos tengeri fuvallat belefésül a hajamba, és megcirógatja a bőrömet, mintha David érintését érezném.
– Őt nem akarom elveszíteni! – szakad ki belőlem.
Jean összevonja a szemöldökét.
– Már miért veszítenéd el? Szeret téged, te szereted őt. Hol itt a probléma?
Nem tudok felelni, mert felbukkan Nina.
– Jaj, ne! Kezdem unni a kiscsajt.
Jean felnevet.
– Pedig odavan érted.
– Barátja van!
– Na és akkor mi van? Nyár van, a forró kalandok szezonja.
– Tévedsz!
Jean erre csak vigyorog tovább. Nina bőréről hideg vízcseppek hullanak a vállamra, még ezek az apró tengercseppek is Davidra emlékeztetnek. Lehunyom a szemem a napszemüveg sötét lencséinek rejtekében, és David testére gondolok, puha, selymes bőrére a tenyerem alatt. Jean újságja zizeg a szélben, ahogy félreteszi, hogy bekenje Nina hátát naptejjel. Óriásnak érzem magam, természetfölötti erők tulajdonosának, még Isten sem félemlíthet meg... Szeretek.
– Hogy neked milyen fehér a bőröd! Nem sűrűn napozol, igaz?
Nina hangja éles, úgy visszhangzik bennem, mint egy kiáltás a hegyekben. A fejem búbjára igazítom a szemüveget és rápillantok. Jean felel helyettem:
– Még a napot is elriasztja magától.
Mi baja van velem ma? Nina és Jean két szót ha szóltak eddig egymáshoz, de most, hogy engem kell cikizni, azonnal megtalálják a közös hangot. Közlöm velük, hogy kapják be, és elvonulok úszni. Mire visszatérek, Jean helyét David foglalja el. Egy pillanatra megállok és csodálom a napfényben csillogó bőrét. Elmosolyodik, mert tudja, mire gondolok. A nap forró sugarai kellemesen melegítik a hideg tengerben átfagyott testemet. Minden olyan idilli. Egy délutánra emlékeztet, amikor anyám kirakta a kiskádat az erkélyre, és én kedvemre pancsolhattam benne. Nina bekeni a hátam naptejjel, közben arról kérdez, miért jöttem Franciaországba. Hogy rövidre zárjam a témát, csak ennyit mondok: munkalehetőség, jobb életkörülmények, családi gondok. Látom David szemöldökét magasra szaladni. Nina felsóhajt, és a hátára fordul, a karjával takarja el a szemét a nap vakító sugarai elől.
– Irigyellek. Én is úgy elhúznék innen. Már unom az anyámat meg a pasijait!
David kisujja végigsiklik a kezemen.
– Elváltak a szüleid? – kérdem, de valójában nem érdekel a válasz, mert David liliomát csodálom.
– Az apám kétéves koromban lelépett, azóta a színét sem láttam, de nem is sírok utána.
Nina rám néz.
– Hé, van kedvetek este bulizni? Tudok egy jó diszkót.
– Már kinőttem a diszkópatkány korból – utasítom el, de David felül.
– Szerintem jó ötlet. Megyünk! – lelkesedik.
– Beszélj a saját nevedben!
Farkasszemet nézünk. Hogy lehet ilyen hülye?! Nem érzi, hogy ma este akartam megkapni? Nina nevetésére mindketten összerezzenünk.
– Imádom, amikor a meleg párok veszekednek!
Elsápadunk a döbbenettől.
– Mi az? Azt hittétek, nem tudom? Már az első pillanatban tudtam, csak még az nem volt tiszta, hogy hármasban csináljátok-e, vagy...
Nem folytatja, mert olyat villan a szemem, hogy jobbnak látja a visszavonulást.
– Hé, én bírom a melegeket! Nem bántásból mondtam – szabadkozik a kínos csendben. – A buzik a legjobb haverok.
Úgy érzem, pofán vágom, ha még egyszer kiejti ezt a szót. Most szégyellem csak igazán, hogy egyszer leköcsögöztem Davidot. A szavaknak bűvös erejük van, nem lehet csak úgy vagdalkozni velük. Ez az ostoba liba kellett ahhoz, hogy megértsem, mi bántotta Davidot azon a napon. Ez az ocsmány szó idegen. Semmit nem tud a szerelmünkről, de megbélyegzi a kívülállók ostobaságaival. Egyszeriben nagyot nőtt a szememben David. Ő nap mint nap megküzd a világgal, és sosem adja fel a harcot. Odahajolok hozzá, és megcsókolom, látom, ahogy a meglepetéstől óriásira kerekednek a szemei. Nina tapintatosan elmegy úszni egyet.
– Ha ezt így folytatod, meg fogsz ölni, ugye tudod?! Beledöglöm a sóvárgásba – sóhajtja David.
Lehajtja a fejét, hogy ne láthassak az arcába.
– Miért vagy ilyen fantasztikus? – kérdi, csak úgy önmagától.

A délutáni szunyámból arra ébredek, hogy David harapdálja a fülemet.
– Tényleg nem zavar? – suttogja. Forró hangja fájdalmasan perzseli a dobhártyámat.
– Micsoda? – kérdem, de tudom, mire gondol. Nézem az arcát, és újra elámulok a szépségétől. – Már mondtam egyszer, hogy szarok rá, mit gondolnak az emberek!
Elmosolyodik.
– De téged nem zavar?
Elfésülök néhány tincset a homlokából, ez jó ürügy egy gyöngéd érintésre.
– Nem zavar – nyugtatom meg. – Ha zavarna, nem lennék itt. Ismerhetnél már...
Számra teszi a mutatóujját.
– Egy embert nem lehet teljesen megismerni, mindig szolgálhat meglepetésekkel – figyelmeztet, aztán megcsókol.
Szeretem, ahogy csókol, gyöngéden kezdi, nőiesen, de ahogy mélyül a csók, úgy válik egyre követelőzőbbé, igazi férficsókká.
Kopognak. Kelletlenül tápászkodom fel. Leesik az állam, amikor meglátom Jeant az ajtóban. Két irtózatosan ronda nyakkendővel a kezében azt tudakolva, hogy melyik illik jobban az ingéhez.
– Te is jössz? – ámuldozom, mire grimaszol egyet.
– Nina engem is hívott – jelenti ki olyan büszkén, mintha az angol királyi palotába lenne hivatalos.
– Szerintem ne vegyél nyakkendőt – tolakodik közénk David, és kigombolja Jean ingének két legfelső gombját. – Így jó lesz. Legyél laza, az most a hódító!
Felkapom a fejem.
– Hódító? Kit akarsz meghódítani? – kérdem, de csak magamtól, mert Jean léptei már a folyosó végén kopognak.

A diszkó, ahová Nina vitt minket, egy kétszintes szórakozóhely. Van itt minden, a bártól a játékautomatákig. A táncparketten eleinte csak néhány szerelmes tini lassúzik összekapaszkodva. A teraszon nagy kanapék vannak elhelyezve kis kávézóasztalokkal. Falra szerelt hangszórókból üvölt a zene. Úgy tizenegy körül kezd igazán megtelni a hely, és mi egy kisasztalhoz szorulunk a terasz sarkában. Emberi izzadság szaga keveredik a tengerparti éjszaka fűszeres illatú párájával. David felkéri Ninát egy táncra. Vágyakozva lesem őket, akár egy pár is lehetnének. Érzem, ahogy Jean keze végigsiklik a combomon. Összeszámolom az asztalunkon sorakozó boros üvegeket, és arra jutok, hogy nem figyeltem eléggé!
– Ne igyál többet! Tudod, hogy nem bírod! – figyelmeztetem Jeant.
– Kegyetlen vagy, mint mindig – nevet rekedten, és egy újabb pohárral tölt magának.
Ninát lekérik, és David mosolyogva indul vissza hozzánk. Gyorsan lesöpröm magamról Jean kezét, mint valami kellemetlenkedő rovart. Mikor leül mellém, megcsap a jól ismert orgonaillat.
– Mi az, dobtak, szépfiú?! – harsogja Jean.
Nina végül visszatalál hozzánk egy pohár bor erejéig, majd felém nyújtja a kezét.
– Táncolunk? – kérdi kihívóan, mintha csak azt kérdezné, hogy szeretkezünk-e.
Jean erre röhögőgörcsöt kap.
A táncparketten már olyan sok a pár, hogy egymáshoz préselődünk. Nina apró, kemény mellei a mellkasomnak feszülnek.
– Mondd, te minden nyáron ezt csinálod? – kérdem tőle, mire csak mosolyog.
– Errefelé unalmasak a nyarak – mondja végül, és még szorosabban simul hozzám. – Elárulok egy titkot – súgja a fülembe. Szúrja az orromat a borszagú lehelete. – Még szűz vagyok.
Abbahagyjuk a táncot. Nina a nyakam köré fonja a karjait.
– Még csak meg sem csókoltak.
Most úgy mosolyog, mint egy kislány.
– Nem akarok olyan lenni, mint az anyám, aki fűvel-fával összefekszik – szakad ki belőle.
Egyszeriben megszeretem ezt a lányt, aki olyan, mint én, dacos és sértett. Felé hajolok, és egy apró csókot lehelek az ajkaira. Mindketten meglepődünk. Véget ér a szám, és Nina hangja kiáltássá erősödik a csendben:
– David!
Megpördülök, és látom, hogy David eltűnt. Mint az őrült rohanok utána. A lépcső aljában érem utol, és magamhoz ölelem.
– Akarlak! Én csak téged akarlak! – ismételgetem megszállottan.

David szinte vonszol maga után, izzadt tenyere nyirkosan tapad az enyémhez. Amikor a parkolóhoz érünk, már úgy ver a szívem, mintha az életemért futnék. Bosszant, hogy így fog megtörténni, mégsem tudom rászánni magam a lassításra. Szinte nekivágódunk a kocsinak, egy közelben csókolózó pár ijedten rebben szét. David ül a volánhoz, és meg sem várja, hogy becsukjam az ajtót, már indít is. Úgy röppenünk ki a parkolóból, mint kalitkából a madár, ami egy életen át várta, hogy gazdája végre szabadon engedje. Nézem Davidot a műszerfal fényében, remeg a szája a vágytól. Túl gyors lesz, de felejthetetlen, mert az ilyen szex mindig az. Ez adja a legnagyobb kielégülést. Talán kár volt ilyen sokáig várni. A kikötő egy sötét sarkában találunk rá a megfelelő helyre. Egy közeli bárból zene szól. David leállítja a motort, és hirtelen sötét lesz, csak a vágy világít a szemünkben. Nem érdekel, hogy esetleg megláthatnak, nem érdekel semmi. Fuldokolva csókoljuk egymást. David olyan erővel markol a hajamba, mintha ki akarná tépni. Túl sokáig várattam, most megfizetek érte. Az illata! Érzem az illatát. Orgonavirágok hullanak a bőrömre. Kigombolom az ingét, és a mellkasát csókolom, az apró, hegyes mellbimbóit. Ívbe hajlik a háta, ahogy megemeli a csípőjét, hogy lehúzhassam róla a nadrágot. A fejemben néhány maradék gondolat azt suttogja: milyen gyönyörű! Olyan a műszerfalra nyújtott karjával, mint egy csodaszép Krisztus, csak ő a kéjtől vonaglik, nem a kíntól. Megtelik a kocsi visszafojtott kiáltásaink tompa hangjaival. David újra a hajamba kapaszkodik, és felrántja a fejem az ágyékáról. Mozog a szája, mond valamit, de nem értem a testemben lüktető láztól. Egy nyálcsepp csurog végig az állán, olyan, mint egy ezüstszínű selyemfonal. Megigézve bámulom a csillogását. Magamhoz húzom, hogy lenyalhassam. Nyelvem végigsiklik az állán, a nyakán.
– Olyan édes vagy, mint a méz. Hallasz?
David bólint, és mind a tíz ujjával beletúr a hajamba.
– Te vagy a sorsom – suttogja. – És most beteljesítelek.
Úgy mozog, mint egy akrobata. Már az ölemben is van a feje, és a fogaival húzza le a sliccemet. Hátrább döntöm az ülést. Az jár a fejemben, hogy ez nem undorító, ez a szex nem mocskos. Szentek vagyunk, a legtisztább lények, akik nem tesznek mást, mint szeretik egymást és boldogságot adnak egymásnak.
– Nézz rám! – zihálja David. – Azt akarom, hogy végig a szemembe nézz!
Most érzek először egy kis félelmet. Egyszerre vágyom és félem az ismeretlent, de David ért engem.
– Nyugalom! Bízd rám magad!
Gyöngéden végigsimít az arcomon, aztán homlokon csókol.
– Imádom, amikor gyámoltalan vagy.

Megpróbálom nyitva tartani a szemem, de képtelen vagyok rá, abban a pillanatban becsukódik, ahogy a testem megérzi David forró testét. Felkiáltok a kéjtől. Mindenem ég és lüktet. Még soha nem éreztem ennél intenzívebb gyönyört. Feloldódik minden belső korlát, ledől minden fal... Kinyitom a szemem... David fölém hajol... Olyan más most az arca, egyszerre ismerős és idegen... Lángok. Lobogó lángcsóvákat látok... Úgy érzem, sikoltanom kell a kéj fájdalmától. Hisztérikusan szorítom magamhoz David remegő testét, aztán elborít a sötétség, a végtelen éjszaka csöndje... a halál... a semmi.
Arra riadok, hogy egy izzadságcsepp csiklandozza a halántékomat, ahogy lassan lecsurog rajta. Ránézek az órámra. és nem akarok hinni a szememnek. Ami nekem hosszú óráknak tűnt, az idő szürke hétköznapiságában csak néhány rövidke perc volt. Olyan nehezen tudom megmozdítani a kezem, mintha egy álomban lennék. Nagy nehezen leügyeskedem magamról a kotont, és kidobom az ablakon.
– Közterületen nem illik szemetelni – figyelmeztet David fáradt hangja.
Megfogom az állát és felemelem a fejét, hogy láthassam az arcát.
– Jól vagy? – kérdem.
David mosolyog, ujjai végigfutnak a homlokomon.
– Jól.
Most nagyon szeretem. Annyira szeretem, mint még senkit, és megdermeszt a félelem, hogy elveszíthetem. Magamhoz ölelem, olyan szorosan, hogy érzem a bordáit, az ereiben lüktető forró, piros vért. Egyszer azt mondta, hogy férfikarok ölelésére vágyik.
Elszégyellem magam, mert úgy viselkedtem, mint egy szűzlány. Érzem a vére zubogásából, hogy nem adtam meg neki, amit akart. Csalódott vagy? – szeretném feltenni a kérdést, de félek a választól. Kibontakozik az ölelésemből, hogy szájon csókolhasson. Gyöngéd akar lenni, de én mohón ízlelem az ajkait, torkáig dugom a nyelvem. Lihegve tol el magától.
– Mit csinálsz? Be akarsz gerjeszteni?
– Miért? Tán azt hitted, megelégszem egy menettel?
Leveszem róla az inget, most már teljesen meztelen. Nézem a testét a hold sápadt fényében, ő meg hagyja, hogy csodáljam, aztán a hátsó ülésre mászik. Követem.
– Vedd le a pólód! Érezni akarom a bőrödet! – kéri.
Végigfut az agyamon egy pillanatra, hogy ilyen fokú közszeméremsértésért vajon bíróság elé állítanak-e. Még sosem dugtam teljesen meztelenül kocsiban.
– Ezért leültethetnek? – teszem fel hangosan is a kérdést.
– Attól függ, hogy mit akarsz csinálni – kuncog David.
– Akármit megteszek azért, hogy ne veszítselek el.
David ajkairól lehervad a mosoly.
– Elképesztő vagy! Lehetetlen kiigazodni rajtad. Néhány napja még hallani sem akartál rólam, most meg ilyen butaságokat beszélsz.
Végigfekszik az ülésen, és magához húz. Nem akarom elrontani a hangulatot azzal, hogy elárulom neki: eddig mindenkit elvesztettem, akit szerettem. Inkább belefeledkezem a szeretkezésbe, addig legalább nem érzem a félelmet. David kemény pénisze a hasfalamnak feszül, ahogy elmerülök a testében, de nem undorít, sőt talán még izgat is.
– Gyere mélyebbre – kéri, és letöröl a szeme sarkából egy könnycseppet.
Óvatosan beljebb csúszok a testében. Veszek egy mély lélegzetet, hogy el nem menjek a hirtelen fellobbanó forróságtól. David lába súlyosan nehezedik a vállamra. Ha most olyan gyönyört adok neki, amilyet még senkitől sem kapott, akkor biztosan nem hagy el, ez jár a fejemben, miközben szeretkezünk. De vajon mi jár az ő fejében?