A turista

Harmadik rész

5.


Rémesen álmos vagyok, még a reggeli fürdő sem tud felfrissíteni. Az erkélyen Michel eteti a galambokat. Míg Nathalie anyja lefőzi a kávét, azon töprengek, vajon mennyit hallottak a tegnap esti balhéból. A rádióban az SNCF sztrájkjáról beszélnek. Röhejes a franciák sztrájkmániája, remélem, megunják jövő hétig. Már most elegem van Marseille-ből, nem akarok túl sokáig itt dekkolni. Galambbúgás közepette fogyasztom a jó erős kávét. Hogy a csudába bírják ezt a szomszédok? Mivel Nathalie anyja nem tart igényt a segítségemre a szendvicskészítésben, csak téblábolok a lakásban, igyekezve nem keresztezni Nathalie útját. Végül ledöglöm a kanapéra a nappaliban, és bekapcsolom a tévét. A Hupikék Törpikék megy. Egészen izgalmas a történet. A törpök olimpiát rendeznek.

Kilenckor csapódik a bejárati ajtó.
– Jó reggelt, turista! – köszönt David harmatfrissen, mosolyogva, és megáll az ajtófélfának támaszkodva.
– Reggelt, öcskös!
Nem fordítok rá ennél több figyelmet, mert a törpök túlságosan lekötik a szürkeállományomat. Egy tincsem belelóg a számba, azt rágcsálom. Nem állok messze a nyálbuborék-fújós lelkiállapottól, és az nálam a legmélyebb mélypont. David meg csak áll, mintha odaszögelték volna. A nyári szellő meglebegteti a könnyű csipkefüggönyt, és Ügyifogyi megnyeri a gerelyhajítást. Kedvellek – suttogja fülembe halkan egy fuvallat.
– Gergő. Ugye így kell ejteni?
Bólintok, és rágom tovább a hajamat. A tévében reklámblokk kezdődik. A bennem pislákoló életösztön nekifog ráncba szedni a józan eszemet, és rájövök, nem valami jó ötlet összerúgni a port a család többi tagjával is már az első héten. Feltornászom magam, mielőtt még lefolynék a kanapéról, még a hajat is kiköpöm a számból, és megpróbálkozom egy halvány mosollyal.
– Sokkal jobb magyarul ez a mese – jegyzem meg. Reszelős a hangom, mert ma még alig beszéltem.
David kap az alkalmon, és letelepszik mellém. Mentolosszappan-illata van. Vajon kinek a fürdőszobájában zuhanyozott ma reggel? Itt rózsaillatúak a szappanok.
– Mondj valamit magyarul! – kéri.
Persze semmi nem jut eszembe, pedig bármit mondhatnék, de az agyam ragaszkodik valami frappánshoz. Megemlíthetném, hogy szépen süt a nap, és büdösek, meg hangosak a galambok, de ez olyan snassz, ahogy David mondaná. Végül hihetetlen agymunka eredményeképpen a törpök nevét kezdem el sorolni, ez legalább tükrözi a magyar nyelv zsenialitását. A probléma csak az, hogy visszafordítani már nem tudom. Hogy adjam vissza egy Ügyifogyi, vagy egy Tréfi, pláne egy Törpilla báját franciául? Próbálom körülírni, nem tudom, milyen sikerrel, mert David csak néz rám azokkal a macskaszemeivel, és hallgat. Véget érnek a reklámok, az olimpia folytatódik. Átszellemülten tapadunk a képernyőre. David olyan közel ül hozzám, hogy megtelik az orrom mentolillattal.

– Szívem! Szívem!
Összerezzenek, amikor meghallom Nathalie hangját. Papucs csattog át az ebédlőn, és pár másodpercen belül Nathalie mosolyog az ajtóban.
– Drágám, nem találom a napszemüvegedet – búgja szempillarebegtetve.
Csak az tart vissza attól, hogy leforduljak a kanapéról döbbenetemben, hogy tudom, nem nekem szól ez a hirtelen hangulatváltozás. Hát jó, játsszunk a te szabályaid szerint!
– A bőrönd oldalzsebébe tettem, kiscsillagom, aranytubicám, szívem egyetlen királynője, harmatos rózsám.
Erre Nathalie elneveti magát, végre azzal a régi, őszinte, párizsi nevetésével, ami már nekem szól. Talán kezd felolvadni a jég. Ideje bevetnem ellenállhatatlan vonzerőmet.
– A naptejet betetted, édeske, mókusbogár, nyuszóka? – érdeklődöm a legcsábosabb mosolyom mögül.
Nathalie tesz felém két lépést, jelezve, most jön a show csúcspontja.
– Hová tegyem be, szerelmem? – teszi fel a kérdést, és látványosan megnyalja az ajkát.
Imádom, amikor ilyen rosszkislány. Felpattanok, hogy a karjaimba vehessem. Sikoltozva kalimpál a lábaival, amíg átszáguldok vele a lakáson a szobánkig.
Lehet, hogy minket tényleg egymásnak teremtettek?

David kocsijában rossz az anyósülés, folyton hátracsúszik. Az első kanyarnál úgy vágódott neki a térdemnek, hogy azt hittem, mehetek gipszeltetni. Szerencsémre Nathalie barátnője, Caro, pehelysúlyú csontkollekció, ez megkönnyíti a dolgomat. Egy ideig a kanyarokat lesve a karommal tartottam az ülést, nehogy megint hátravágódjon, aztán eluntam, és lábra váltottam. Most az elsuhanó fehér sziklás dombokban gyönyörködöm, ha megindul felém az ülés, csak taszítok egyet rajta a talpammal.

Alkalmam nyílik, hogy megcsodáljam egész Marseille-t a luxusnyaralóktól a nyomornegyedekig. David sziklába vájt odúkra hívja fel a figyelmemet, ilyenekben élnek a legszegényebbek. A természet legcsodálatosabb alkotásai között bújik meg az emberiség legrútabb teremtménye: a nyomor.
– Au, bassza meg! – kiáltok fel, mert a gondolataimba merülve nem vettem észre, hogy megint közeledik az ülés. Elszórok egy jó hosszú, magyar szitokáradatot. David úgyis kíváncsi volt, hát most művelődhet. Nathalie és a barátnője remekül szórakoznak a szenvedéseimen.
– Nem én tehetek róla, még Nathalie amortizálta le – mentegetőzik David, és macskaszemei megvillannak a visszapillantó tükörben – Tudod, túl sok kuncsaftot fogadott rajta.
Erre a megjegyzésre rögtön elszáll Nathalie jókedve.
– Te bezzeg nem szorulsz a kocsira, mert csak gazdag fószerokkal kefélsz, akik rögtön kéglire visznek – veti oda gúnyosan, és a hirtelen beállt csendben hallani vélem, ahogy a szíve őrült iramban verdesve nekiütődik a bordáinak.
– Állj meg! – kiáltja bele a csendbe olyan váratlanul, hogy mindannyian összerezzenünk ijedtünkben.
David félreáll az úton.
– Szállj ki, Caro!– utasítja Nathalie a barátnőjét, aztán letérdel az útra, és behajol az ülés mögé.
David a távolban csillogó tengerre mered, pont úgy, mint a kikötőben tette néhány napja. Én a kocsitetőnek támasztom a homlokomat. Nem igaz, hogy egy órát sem bírnak ki őrjöngés nélkül! Három percen belül Nathalie feláll és a szoknyáját igazgatva közli:
– Kész. Visszaülhetsz Caro.
Hozzám lép, gyöngéden elfésüli a hajat az arcomból. Magamhoz ölelem, érzem, hogy még mindig őrülten dobog a szíve.
– Elszívok egy cigit, mindjárt jövök – súgja egy csók után.
Beülök a kocsiba, onnan nézem nyári ruhás alakját, ahogy lassan távolodik a vakító napfényben. David is végre elfordítja a tekintetét a távolról. Téblábol még egy kicsit a kocsi mellett, majd elindul a nővére után.
– Mondd, Caro, mi folyik Nathalie és David között? – kérdem Nathalie barátnőjétől.
Caro felém fordul, és huszadrangú színészi alakítással közli, hogy ők mindig fasírtban voltak, már egészen kiskoruk óta nem bírják egymást. Bólintok, jelezvén megértettem, hogy ez nem tartozik rám. Bár, még az is lehet, hogy beveszem ezt a rizsát, ha nem látom a fényképalbumokban ölelkező testvérpár idilljét.
Vajon miről beszélnek? Még az arcukat sem látom, mert háttal állnak nekünk. Mindenesetre a nap további részére előretekintve jó jelnek ígérkezik, hogy néhány perc múlva egymás mellett ballagva jönnek visszafelé. Úgy néz ki, egy időre megköttetett a béke.
Idegenebbnek érzem magam, mint valaha. Mit keresek itt?

A sziklás domboldalról lépcső vezet a plage-ra. Törülközőkkel felpakolva, csattogó strandpapucsaink ütemes dallamára vonulunk libasorban a forró köveken. Muszáj megállnom egy pillanatra és felfognom, hol is vagyok.
A part sárga homokfövenye körül, mint egy óriási gallér, fehér-szürke sziklák emelkednek. Rajtuk jobbra a távolban fehér világítótorony magasodik, balra egy kis templom áll, és tornya kíváncsian fürkészi a színes napernyők vidám kavalkádját. Ahogy leérünk a lépcsőkön, azonnal belesüpped a lábunk a puha, forró homokba. A tenger kéken hullámzik, és a távolban óriási hajókat visz a hátán Afrika felé. Fentről lehallatszik a partra a fák lombkoronáinak suttogása és a piknikezők nevetése.

Nagy nehezen rátalálunk Michelékre, akik már ki is alakítottak egy kényelmes kis táborhelyet számunkra napernyőkkel meg gyékénnyel.
– Jól vagy? – hallom Nathalie hangját.
Elszakítom a tekintetem a kis templom harangtornyáról.
– Persze. Jól – felelem kábultan egy furcsa érzéstől, ami már a kikötőben is hatalmába kerített.
Nathalie érintését érzem a testemen, de szellemem nem tud elszakadni a látványtól. Hallom, hogy beszélgetnek körülöttem, de nem pazarolok energiát az értésre, mert most egyedül kell lennem, hogy ennek a csodának minden egyes molekuláját magamba szívhassam. Most csak én érthetem magamat, most nincs szükségem senkire ahhoz, hogy teljes legyek. Nathalie megkérdi, bemegyek-e velük úszni. Nemet mondok, és már alig várom a tökéletes egyedüllétet az ámulatommal. Érzem a nap melegét, hallom a tenger hullámzását. Boldog vagyok.

Nem tudom, mennyi idő telik el, mire visszatérek a világba. Nathalie közeledik vizesen, mosolyogva.
– Nagyon jó – mondja, és lehuppan mellém.
Az anyja is előkerül.
– Miért nem szereted a tengert? – kérdezi.
Ez végre felráz. Felé fordulok, de nem mondom ki azt, ami a fejemben van, csak annyit mondok, hogy szeretem. Nem valami megnyugtató érzés, hogy az arcomról a nemtetszést lehet leolvasni még azokban a pillanatokban is, amikor az eufóriáig csodálok valamit. Látom, hogy leendő anyósom egyre jobban kételkedik az épelméjűségemben. Remek. És David vajon mit gondol? Ő kis csoportunk legszélén foglal helyet, éppen mellettem. Ahogy felé fordulok, szinte átfúrja a koponyámat a tekintete. Nem vizes, nem ment fürdeni a többiekkel. Tehát itt ült mellettem, és valószínűleg megint kileste a gondolataimat. Idegesítő ez a szokása.

Ebéd után Michelék felmentek hűsölni a fák közé. Nathalie azonnal ki is használta a nyakunkba szakadt szabadságot, és monokinire vedlett. Mivel nem díjazom, ha fűnek-fának mutogatja a mellét, otthagytam, hogy életemben először megmártózzam a tengerben. Most úgy totyogok a jéghideg vízben, mint a pingvinek, ha jön egy hullám, sziszegve emelkedem lábujjhegyre, de önbizalmat ad, hogy a többiek sem tesznek másként. Nagy nehezen hozzászokik a testem a hideghez, és megpróbálkozhatok egy kis úszással. Három-négy karcsapás után rájövök, az én úszótudományommal ez lehetetlen. A hullámok folyton pofán csapnak, ezért a parttal párhuzamosan kísérletezem, ezt is megunva csak lubickolok, mint a gyerekek. Érzem, hogy a tenger kiszakít a világból, az életemből, és a valódi, az egyetlen létező szabadság felé sodor. Megfogadom, ezentúl nem hagyom ki az életemből a vakációt. Sajnos negyed óra múlva kezdenek elgémberedni a tagjaim, muszáj elindulnom kifelé. Ez egész jó mulatság, mert a hullámok folyton taszítanak rajtam egyet, mintha ezernyi hideg kéz lökdösne a part felé. Időbe telik, mire végre megtalálom Nathalie-ékat, mert közben annyian lettek, hogy elrejti a sárga homokot a sok színes törülköző. Most jólesik a nap forró simogatása. Vagy David tekintete perzsel így? Nathalie továbbra is monokiniben térdel, és felém nyújtja a karját. Jólesik a teste a hideg bőrömön. Ahogy hozzám simul, a mellbimbói csiklandozzák a mellkasomat.
– Hideg... – kezdi mondani, de beléfojtom a szót, mert az ilyen helyzetek mindig mohóvá tesznek.
– Hé, fiatalok, ez már közszeméremsértés! – hallom David megjegyzését, de nem hat meg, muszáj még egy kicsit tovább csókolnom Nathalie forró ajkait.
Azért lassacskán mégiscsak lehiggadunk, mert rendes fiatalok vagyunk, nem kefélünk nyilvános helyen. Amíg Nathalie naptejjel keni a hátamat, észrevételezem, hogy Davidnak van egy tetoválás a csípőjén. Azt nem látom, milyen minta, mert mélyen lent folytatódik a bermuda alatt.
– Kár volt otthagynod az ügynökséget – mondja Nathalie, míg tenyere ide-oda siklik rajtam. – Vissza kéne menned a modellbizniszbe, de tényleg.
Ez a megjegyzés bombát robbant. David és Caro úgy kapják fel a fejüket, mintha hallották volna a durranását.
– Te modell voltál? – kérdik kórusban.
Felveszem a napszemüvegem, mert zavar a hirtelen jött érdeklődés.
– Az már régen volt – felelem szűkszavúan, de Nathalie felhatalmazva érzi magát, hogy elmesélje nekik modellkarrierem történetét, legalábbis azt a változatot, amit ő ismer.
Carót roppantul felcsigázza ez a kis életrajzi adalék, csak úgy ömlenek belőle a kérdések, és Nathalie ontja a válaszokat, pedig abban az időben még nem is ismertük egymást. Azon veszem észre magam, hogy én is érdeklődve hallgatom a saját életemet. Hogy miket meg nem tudok! David viszont elmegy úszni. Eltöprengek, vajon Nathalie az elmúlt év alatt miért nem ismert meg engem. Én nem engedtem vagy ő nem akarta? Az is igaz, hogy egyikünk sem tervezte hosszútávra ezt a kapcsolatot, valamiért mégis együtt maradtunk.

Hideg vízpermet szóródik a hasamra. Feltekintek, David áll előttem mosolyogva.
– Hova mentek a lányok? – kérdi.
Meglepetten vetek egy pillantást a két üres törülközőre. Vajon mikor léptek le?
– Fogalmam sincs. Lehet, hogy elaludtam.
David hasra fekszik mellettem, a hajáról néha egy-egy hideg vízcsepp hullik le és csiklandozza meg a vállamat.
– Akkor modellkedtél, amikor idejöttél? – kérdi.
Felé fordulok, és leveszem a napszemüvegem, hogy nekikezdhessek a szára rágcsálásának.
– Nem. Amikor idejöttem, csak egy éhenkórász voltam. Egy évig dekkoltam pályaudvarokon meg parkokban, így alkalmam nyílt megismerni az igazi Párizst, tudod, a Zola-félét, mindegy. Aztán megismertem valakit, aki beszuszakolt a modellbizniszbe. Ennyi a sztori.
– Igazi hamupipőketörténet – nevet David.
Felülök.
– Ja, csak az a különbség, hogy Hamupipőkét nem akarta mindenki megdugni – jegyzem meg.
David is felül, még vizesen is orgonaillata van.
– A herceg meg akarja, azért rohangászik utána annyit azzal a lábszagú cipővel, és ha már itt tartunk, én a galambok szándékaiban is kételkedem.
Van valami megnyugtató Davidban. Nem tudom, a hangja-e vagy a szavai keltik bennem azt az érzést, hogy mellette minden könnyű és az élet nem ellenség. Sugárzik belőle a bizalom, egy mélyen gyökerező magabiztosság. Az én világom tele van kételyekkel és félelmekkel, nagyon más, mint az övé. Kiegyensúlyozott. Igen, ez a legmegfelelőbb szó David egyéniségére.
– Ne értsd félre, amit most mondani fogok – mondja mosolyogva. – De még sosem találkoztam hozzád hasonló emberrel. Lehet, hogy csak azért vagy más, mert külföldi vagy, nem tudom. Van benned valami távoli, valami idegen megfejthetetlenség.
Hallgatok. Mégis mit mondhatnék erre?! Igaza van, sőt talán ez a legjobb megfogalmazása a lényemnek: idegen. Camus sem álmodhatott volna meg jobban.
– A szemed folyton szomorú.
Érzem, hogy óvatosan megérint, nedves hajtincseket simít el a homlokomból. Még soha nem érintett meg ilyen gyöngéden férfi.
– Ne! Én is kedvellek, de ezt ne – szólok rá, és elhúzódom az érintés elől.
David arca nem tükröz megbántottságot.
– Rendben – mondja, és visszafekszik napozni.

A hátán lévő szeplőket számolgatom, hogy ezen most ne kelljen elgondolkodnom. Szerencsére Nathalie-ék végre felbukkannak, és még jégkrémet is hoznak nekünk.
– Tudjátok, mit találtunk ki? – csivitelik. – Itt maradhatnánk a hétvégére. Hát nem jó ötlet?
– És hol alszunk? – vetem közbe.
– Caróék nyaralójában – vágja rá Nathalie, és cicapózban közeledik felém, amiből rögtön tudom, ha nemet mondok, abból balhé lesz.
– Tőlem – adom meg magam.
Igazából nem nagyon érdekel, hol forgolódom álmatlanul.

Sötétedésig maradunk a parton. Amíg a lányok pletykálnak, mi Daviddal homokvárat építünk. Jól érzem magam, még a szokásos idegbajaim sem kúsznak bele a tudatomba. Jean és a kávéház most messze vannak.
– Talán az óvodában építettem ilyet utoljára – árulom el Davidnak, aki csak mosolyog ezen.
Az Esthajnalcsillag már ott szikrázik az égen, amikor kocsiba ülünk. Nathalie vezet, én a hátsó ülésen kuporgok Daviddal meg a vizes törülközőkkel. Útközben megállunk egy kisboltnál, és a lányok tekintélyes mennyiségű piakészletet szereznek be.
– Lemaradtam valamiről? – érdeklődöm. – Házibuliba megyünk?
– Csak a hangulat kedvéért – kacsint Nathalie.
– Hát akkor irgalmatlan jó lesz a hangulat – jegyzem meg homlokráncolva, mert nem rajongok az ötletért. Irtózom a másnapos reggelektől. Elhatározom, hogy tartózkodom majd a piától. De az egyedüli józannak is szar lenni a sok piás között. Jaj, már látom a sorsomat!

Caróék nyaralója egy magnóliától illatozó falucskában van, közel a tengerhez. Nathalie körbevisz a házban, és az itt töltött gyerekkori nyarakról mesél. Irigylem tőle ezeket az emlékeket. Vacsora előtt lefürdünk. Kész felüdülés macskaszőrmentes zuhanykabinban tusolni. Nathalie egy mélyen dekoltált fekete selyemruhában jelenik meg az asztalnál. Karcsú alakja a telihold fényében árnyékot vet a falakra.

Egy fekete árnyék az, amire még tisztán emlékszem, a többi borgőzös homályba vész. Nevetést hallok, villa és kés fémes csilingelését, a háttérben halk zene szól. Táncolunk, Nathalie teste hozzám simul. David keze Caro derekára siklik. Üres borosüveg koccan a parkettán. Sikoltó nevetés és taps visszhangzik a házban, megtölti a szobákat. Nyári szellő táncoltatja meg a függönyöket, amikor Nathalie és Caro négykézláb közelednek egymáshoz. A játékszabály nagyon egyszerű: forgatsz, és az üveg megmutatja kivel kell csókolóznod. Minél többször forgatod ki ugyanazt a személyt, annál mélyebb csókot kell váltanotok. Kétszer is Nathalie-t forgatom, mintha csak hatalmam lenne az üveg felett, aztán megtörik a varázs, és Caro közeledik felém. Vékony ajkai rátapadnak a számra. Ezután valami olyan történik, ami egy kicsit kijózanít. Nathalie Davidot forgatja. Nem zavartatja magát, megindul felé a parkettán, a mellei majd kibuggyannak a mély dekoltázsból. David nem mozdul, még akkor sem tükröződnek érzelmek az arcán, amikor a nővére elsimítja a hajat az arcából. Nathalie feltérdel, hogy elérje az öccse ajkait, egy apró csókot lehel rájuk, aztán lassan eltávolodik, és hátrálni kezd. A szívem úgy dobog, hogy alig kapok levegőt tőle. David, ahogy látja, hogy a nővére visszahúzódik, vesz egy mély lélegzetet, mintha a víz alól bukkanna fel. Ajkai szétnyílnak, hogy utat engedjenek a levegőnek. Ezt használja ki Nathalie. Ráveti magát Davidra, és jól láthatóan a torkáig dugja a nyelvét. David szemei óriásira kerekednek a meglepetéstől, de aztán újra összeszűkülnek, majd teljesen lecsukódnak. Nathalie olyan mohó, hogy egy vékony nyálcsík szökik ki a szája szélén, és az álla felé csordogál. Amikor az öccse kísérletet tesz rá, hogy valamiképp szabaduljon, mind a tíz ujjával a hajába kapaszkodik, és még követelőzőbb lesz. Caro úgy tapsikol, mint egy őrült. Én dermedten bámulom, ahogy a barátnőm nyelve szenvedélyesen táncol a saját öccse szájában. Tudom, hogy Nathalie sok mindenre képes, ha iszik, de ez már azért túlzás. Közben David újra megpróbálkozik a meneküléssel. Először Nathalie ujjait próbálja lefeszegetni a tarkójáról, aztán villannak egy nagyot a szemei, és Nathalie sikoltva lendül hátra.
– Te shemét! – kiáltja fájó nyelvét tapogatva.
– Hibbant liba! – vág vissza David és kézfejével törölgeti a nővére nyálát a szájáról.
Nathalie erre őrjöngve ugrik neki. Ez az a pillanat, amikor úgy döntök, nem asszisztálom végig a testvérbunyót, és otthagyom őket.

Az ebédlőben fél üveg bor árválkodik az asztalon. Most már úgyis mindegy! Magamhoz veszem, és letelepszem a teraszon, odabent csitul a lárma. Valahol a távolban hallom, ahogy az apám nője üvölt. Tányérok csattannak a konyhakövön. Nyolcéves vagyok, és úgy teszek, mintha nem hallanám. Játszom tovább a legóval. Házat építek, miközben az otthonom leomlik. Az apám talált jobbat, végül is nem nagy ügy, ami elromlott, ahelyett veszünk egy újat. Az, hogy egy férfi a szexet választja a családja helyett, nem nagy ügy. Házat építek, és közben megfogadom, hogy nekem sosem lesz otthonom, amit lerombolhatnak. Léptek zizzennek a pázsiton. Megfogadom, hogy nem fogok szeretni. A könnyeim belefolynak a számba, égetik az arcomat. Mocskosnak érzem magam, amikor szeretkezem. Olyankor ugyanolyan mocskos vagyok, mint az apám.

A David bőréről elszökő orgonaillat csiklandozza az orromat. Letörlöm a könnyeimet. David ujjai végigfutnak az ajkaimon.
– Nagyon tetszik a szád, olyan nagyon érzéki – suttogja.
– Mit akarsz tőlem? – hallom a hangomat, ami reszelős a sírástól.
– Téged.
– Részeg vagy – állapítom meg.
– Nem. Én szerelmes vagyok.
Még a kabócák is elhallgatnak. Hallani a tenger zúgását. Leveszem a számról David ujjait.
– Nem.
Erre még közelebb húzódik.
– Principio quieren las cosas – súgja.
Elsimítom a haját az arcából, ahogy Nathalie tette, hogy lássam a szépségét a holdfényben.
– Nem értelek.
Elmosolyodik.
– Csókolj meg!
– Nem.
A szemei ezüstösen csillognak.
– Miért nem? Csak mert hatalmadban áll megtagadni tőlem a szádat? – kérdi, és már olyan közel van, hogy a homloka hozzáér a homlokomhoz. – Szeretlek.
A lehelete csiklandozza az arcomat, ujjai a tarkómra siklanak. Valóban hatalmam van felette. Érzem, hogy majd meghal a vágytól. Most egyetlen csók tőlem neki a világot jelenti. Kezemben van a világa.
– Kérlek.
Forró ajkai hozzáérnek az ajkaimhoz.
– Kérlek.
Ellökhetném.
– Kérlek.
Sosem hittem volna, hogy ilyen könnyű fájdalmat okozni egy embernek.
– Kérlek.
Csak elviselni nehéz.
– Kérlek.
Szemei eltakarják előlem az égboltot, ujjai a hajamat markolják. Lehunyom a szemem. David teste megremeg az örömtől, érzem a mellkasomon a szíve dobogását. Nem csókol mohón, nem követelőző. Puha és gyöngéd a nyelve, hív, hogy kövessem. Feltérdelek a fűben, David háta kecses ívbe feszül, ahogy hátrahajtja a fejét, fekete fürtjein átsüt a holdfény. Forró, nedves barlang a szája, a nyelve óvatosan keresztezi a nyelvem felfedező útját. A csók után az ajkaink még kétségbeesettebben kapaszkodnak egymásba, de végül el kell válniuk, mert én nem hagyok több időt nekik. David vesz néhány mély lélegzetet, mielőtt kinyitná a szemét. Ragyog a boldogságtól. A kabócák újra rázendítenek.
– A testnek nincs köze a szívhez, David.
– Ezt ki mondta neked?
Felállok. A teraszajtón át látom az alvó Nathalie-t. Olyan, mint egy bukott angyal a szőke hajával a fekete éjszakában.
– Ha nem így van, akkor még annál is nyomorultabb vagyok, mint hittem – vetem oda Davidnak, és elindulok az én angyalom felé.

A kanapén ébredek, Nathalie még mélyen alszik a karjaimban. Öt percig azt se tudom, hol vagyok, majd derengeni kezd az éjszaka, de túlságosan fáj a fejem ahhoz, hogy beleássam magam a részletekbe. Nathalie álmában közelebb bújik hozzám, mintha tőlem várna védelmet, mintha én megszabadíthatnám a démonaitól. Óvatosan lekászálódom a kanapéról, vigyázva, nehogy felébresszem. A frissítő zuhany úgy-ahogy életre pofoz, utána átcsoszogok a konyhába, ahol David az állát támasztva mered a semmibe. Karikás szemei arról árulkodnak, hogy nem aludt valami sokat az éjjel.
– 'Reggelt! – köszönök neki, mire összerezzen, és visszatér a valóságba.
– 'Reggelt! Kávét?
– Kérek.
Leülök, és nézem, ahogy a kávét készíti. Léptek csattognak a konyhakövön. Caro anyaszült meztelenül sétál át a konyhán, aztán eltűnik a nappaliban. Az ablakon át látom, hogy a teraszon keresztül a kert felé veszi az irányt.
– Mi a fene volt ez? – teszem fel a hülye kérdést.
David megrántja a vállát.
– Egy meztelen nő. Gondolom, volt már dolgod vele.
Ettől a megjegyzéstől felszalad a homlokom közepére az egyik szemöldököm, és kilesek még egyszer a kertbe.
– Nem. Ezzel még nem – szögezem le a tényt, és belekortyolok a jó erős feketébe.
– Úgy értettem, hogy meztelen nővel – helyesbít fáradtan David.
– Ja, hát igaz, ami igaz, volt már jó néhánnyal dolgom – vigyorgok. – Nézd csak! Jön vissza.
De David nem nézi.
– Persze, hogy visszajön, mivel rájött, nem arra van a fürdőszoba.
Hallgatunk, míg Caro újra átcsoszog a konyhán.
– Őrület, milyen csontos ez a nő, bár a formája nem rossz – jegyzem meg.
David a kávéscsészéket mosogatja.
– Ki az a Jean? – kérdi egyszer csak.
Felkapom a fejem.
– Jean?
– Igen. Ezt a kertben hagytad – nyújtja felém a mobilomat. – Hajnal óta egyfolytában csörög. Valami Jean hívogat.
Olyan hirtelen pattanok fel, hogy majdnem eltanyálok a csúszós konyhakövön. Mielőtt felfedném a kilétét, visszahívom Jeant. David le nem veszi rólam a szemét az egész beszélgetés alatt. Jean bejelenti, hogy megszerezte a pénzt, már csak az én beígért ezer euróm hiányzik, de addig is megkezdi az átalakítási munkálatokat. Egyfolytában azt hajtogatom, ez remek, ez remek, és azon jár az agyam, vajon honnan a csudából akasztom le azt az ezer eurót. Az eredeti terv szerint Nathalie szállt volna be ezzel az összeggel, de pillanatnyilag nem tudom, jó ötlet-e ez. Sóhajtva teszem le a telefont.
– Rossz hírek? – kérdi David.
– Nem, a lehető legjobbak – kesergek.
– Aha, te mindig így örülsz a jó híreknek?
Ezt a megjegyzést már válaszra se méltatom, csak fintorgok egyet. Ebben a pillanatban bukkan elő Nathalie a nappaliból viharvert fekete kisestélyiben.
– Au, bassza meg! De szarul vagyok – közli egészen nőiesen, és leroskad egy konyhaszékre.
Daviddal összenézünk. Lefogadom, most mindannyian azon filózunk, vajon ki mire emlékszik az elmúlt éjszakából.
Szép kis társaság!