A turista

Negyedik rész

6.

A következő négy napot a lakásba zárva töltöm, mert odakint negyven fok van, és Nathalie szerint épeszű ember nem lép ki az utcára ilyen hőségben. Roppant rossz hatással van a pszichológiámra életterem ilyetén beszűkülése. Délelőtt az ebédlőben lézengek, hogy fel ne ébresszem Nathalie-t, aki rendszerint tizenegyig alszik, délután meg döglünk a nappaliban és bámuljuk a tévét. David már két napja haza se dugta az orrát.

A negyedik napon kezdek besokallni. Óvatosan megkörnyékezem életem párját, hogy ugyan már szívjunk egy kis friss levegőt, de hideg visszautasításba ütközöm. Ebédnél Nathalie anyja közli velem, hogy nem csípi a természetemet. Neki én túlságosan zárkózott vagyok. Csak azért nem borítom rá az asztalt, mert megtanítottak viselkedni, de azért azt megjegyzem, hogy az én kultúrámban nem szokás szemtől szembe lehányni az embereket. Legyen rólam olyan véleménye, amilyet akar, akár ki is mondhatja a hátam mögött, de nincs joga a szememre vetni a hibáimat. Azt nem fűztem hozzá a monológomhoz, hogy én se mondom a szemébe, hogy kövér, ostoba és rossz anya. Nathalie persze nem áll mellém, ezen csak még jobban felhúzom magam. Csak a sztrájk akadályoz meg abban, hogy szedjem a cókmókomat és lelépjek.

– Most mi bajod van? – kérdezi Nathalie ártatlanul, amikor már az ötvenedik kört írom le a szobában.
– Soroljam?
Ezen elmosolyodik, és felhúzza a szoknyáját.
– Gyere, szeretkezzünk! – búgja.
Erre rögtön megkörnyékez a gutaütés.
– Tudod mit, szívem? Szórakozzál magaddal! Én lelépek.
Úgy vágom be magam mögött a bejárati ajtót, hogy az egész lépcsőház visszhangzik. A kapuban belebotlom Davidba.
– Hova mész? – kérdi meglepetten.
Megtorpanok. Érzem, hogy reszketek az idegbajtól.
– Hogy hova megyek? Minél távolabb a kurva nővéredtől, a hülye anyádtól, meg azoktól a kibaszott galamboktól. Tele van a tököm már ezzel az egésszel! – üvöltöm, és elviharzok.

Fogalmam sincs, merre megyek, csak úgy neki a nagyvilágnak egy ismeretlen városban. Még pénzt sem hoztam villamosjegyre. Átvágok a lakótelepen, és leparkolok egy játszótéren, ahol van némi árnyék.
Vajon bele lehet dögleni az unalomba? Két hét se telt el, és romokban van a kapcsolatunk. Mit akarunk mi valójában egymástól? Miért akarta, hogy találkozzam a családjával, amikor ki nem állhatja őket? Honnan kerítek ezer eurót Jeannak? Ezernyi hasonló kérdés cikázik át az agyamon, de válaszaim nincsenek. Két lány sétál el mellettem viháncolva. Nevetésük csak még sötétebb árnyalatot kölcsönöz az elkeseredésemnek. Lehet, hogy beszélnem kellene Jeannal, ő mindig minden kérdésre tud válasszal szolgálni, a leglehetetlenebb helyzetekben is. Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, megcsörren a telefonom. A frászt hozza rám a lakótelep forró, szuszogó sziesztájának csendjében. Nem Jean hív. Ismeretlen szám villog a képernyőn.
– Van kedved megnézni a palotát? – kérdi David hangja.
– Rendben – mérem szűkmarkúan a választ, és látni vélem, ahogy David elmosolyodik.
– Hol vagy most?
Körülnézek.
– Egy játszótéren, balra tőlem egy postahivatal van.
– Nem jutottál valami messzire – nevet. – Várj ott, tíz perc múlva ott vagyok.

Végigfutom a fotóalbumot, úgy nyolcvan képet őrzök a telómon. A legtöbbön Párizs szerepel, néhányan mosolyog csak Nathalie, kompromittáló kép egy sincsen. Lássuk az üzeneteket. Semmi, ami elárulna bármi személyeset rólam. A SIM-kártyára mentett két üzenet magyarul van, azokkal nem ment sokra David, amikor átnézte a telefonomat. Haragudnom kéne, hogy kutatott az életemben, de nem tudok, sőt jólesik a kíváncsisága, mert eddig nem igazán akartak rólam többet tudni az emberek, mint amit megmutatok. Nathalie is megelégedett azzal, amit önként adtam. David érdeklődése merőben új dolog.
– Hol jársz? – hallom a vállam fölött a kérdést.
Összerezzenek a meglepetéstől.
– Hé, megijesztettél!
– Bocsánat – nevet David.
Átöltözött, a haja még vizes, a bőre rózsaillatot áraszt. Átvágunk a játszótéren, és már a villamosmegállóban is vagyunk. David némán ácsorog mellettem, most csak a szemei mosolyognak.
– Merre van? – teszem fel a kérdést, csak hogy megtörjem a kínos csöndet közöttünk.
– Nem kell erőltetni a beszélgetést. Nekem tetszik a csönded, olyan szép, olyan őszinte.
Beletúrok a hajamba, és imádkozom, hogy teremjen itt a villamos, de az a piszok kicseszik velem.
– Zavarba jöttél? – kérdi David
Sóhajtva újra beletúrok a hajamba.
– Fékezz az iramon, öcskös! – szólítom fel. – Tőlem nem kapod meg, ezt jól vésd az eszedbe, akkor sem, ha gyémántot köpsz és aranyat izzadsz érte.
David szemei elkerekednek, aztán a szája elé kapja a kezét, és kuncogni kezd.
– Bocsánat, de vizuális típus vagyok – magyarázza, közben már rázza a röhögés.
Mint megtestesült mentőangyalunk végre befut a villamos.
A palota egy fehér kőcsipkés, árkádos épület, a kertjében hatalmas szökőkúttal és néhány elég csicsás szoborral. Felmászunk egy lépcsősoron, és kikönyöklünk az erkélyen, mellettünk egy félmeztelen görög isten fújja a kürtjét és tekint a távolba. Az álmos Marseille ragyog a napsütésben. Arra gondolok, hogy David és Nathalie milyen szerencsések. Mögöttünk labda pattog a betonon. Két kissrác szalad át az árkád alatt. Követem őket a tekintetemmel. Ha a sors szeszélye másként dönt, lehetnék az egyikük.
Érintést érzek a csuklómon, gyöngéd ujjak cirógatják meg a bőrömet.
– Megnézzük a kertet? – kérdi David.
– Aha.

A palota mögötti kert a Margit-szigetre emlékeztet. A fák között egy színpadon jazzt játszanak.
– Ma este lesz egy rendezvénysorozat vége. Látod a tévécsatorna jelét? Élőben fogják közvetíteni a koncertet – magyarázza David.
– Ingyenes? – csodálkozom.
– Bizony.
Letelepszünk a fűre közel a színpadhoz. Odafent egy félvér nő illegeti magát egy fotós előtt.
– Tetszik neked? – kérdi David.
Jobban szemügyre veszem.
– Nem rossz – állapítom meg. – Szép az arca, és jól áll neki az a kendő. Az alakja is egész jó – teszem még hozzá.
David egy fűszálat rágcsál, ahogy előrehajol, hátul a csípőjén elővillan egy apró tetovált napocska.
– Mikor voltál először szerelmes? – fordul felém hirtelen.
Hogy lehet egy férfi ilyen szép? – villan át a kérdés az agyamon. Ebben a környezetben olyan, mintha egy reneszánsz festményből lépett volna elő.
– Nem is tudom – vakarom meg a fejem búbját, mint Micimackó szokta. – Azt hiszem, nagycsoportban. Hosszú copfjai voltak, folyton húzogattam őket, ő meg szaladt az óvó nénihez. Szörnyen kényes volt, ezért nem tartott sokáig.
David nevetve végigdől a zöld fűágyon. Követem a példáját. A színpadon a nő énekelni kezd. Egy piros pöttyös labda gurul közénk. David visszadobja a kisfiúnak, aki nevetve passzolja tovább az apjának. Milyen hétköznapi jelenet, talán egyedül nekem tűnik csak olyan meghatóan gyönyörűnek, hogy összeszorul a torkom.
– Mire gondolsz? – kérdi David.
– Arra, hogy szeretnék az a kisfiú lenni – bukik ki belőlem.
Erre David csak néz rám, azzal az idegesítő nézésével.
– Ne nézz így! Nem akarom, hogy így nézz rám!
David elmosolyodik, úgy tesz, mintha nem hallotta volna a kérésemet.
– Miért? Miért akarsz az a kisfiú lenni?
– Sok minden miatt.
David egy újabb mosollyal nyugtázza a bizalmatlanságomat.
– Én örülök, hogy felnőttem. Szeretem a szabadságomat.
A végszóra rázendít a zenekar, és a park megtelik a jazz bódító ritmusával. Elgondolkodom, hogyan tudnám kifejezni a legegyszerűbben a véleményemet anélkül, hogy magamról kellene beszélnem. Közben David egy öntudatlan mozdulattal elsimít néhány arcába hulló tincset. Annyi bizalmat sugároz a tekintete. Megérdemli, hogy tegyek egy lépést felé.
– A szabadság nagy teher. Én szeretnék kevésbé szabad lenni. Szeretném, ha néha-néha megmondanák, mit kell tennem – mondom ki végül a gondolataimat.
– Ezért rohansz egyik kapcsolatból a másikba?
David kérdése váratlanul ér. Soha nem rohantam kapcsolatokba, és megalázónak találom, hogy ezt gondolja rólam.
– Honnan veszed ezt? – kérdem. Érzem a düh remegését a hangomban. – Mit tudsz te rólam egyáltalán? Hány napja ismersz? Nyolc?
Látom a szemében a rémületet. Nagyon helyes! Ne dirigáljon nekem egy kölyök! Felül, és úgy fordul felém, mint egy bűnbánó kisgyerek.
– De hát te mondtad, hogy sok nőd volt – szabadkozik.
Most nem tudom, ezt komolyan gondolja-e, vagy csak komédiázik velem. Az utóbbi a valószínűbb, de azért nem árt helyre tenni az elképzeléseit.
– David, férfi vagyok, és elmúltam huszonöt. Amikor modellkedtem, volt, hogy minden nap más nővel dugtam. Te az egyéjszakás numeráidat kapcsolatnak nevezed?
David most először fordul el tőlem. Vajon mi bántotta meg, a szavaim vagy a hangsúlyom? Remek! Egy délután alatt sikerült kiborítanom az egész családot.
– Nézd, valójában, ha belegondolok, nem is volt igazán komoly kapcsolatom Nathalie előtt, és különbség van aközött, hogy rábízod magad valakire, vagy hogy aláveted magad valaki akaratának. Nathalie soha nem írta elő nekem, mit tegyek. Lehet, hogy rosszul fogalmaztam az előbb. Én csak azt szeretném...
– Hogy ne legyél egyedül? – vág a szavamba David. – Néha ellentmondasz magadnak, ugye tudod?
– Lehet. Nem érdekel, fáradt vagyok – adom meg magam.
Lehunyom a szemem, és mélyen beszívom a fű illatát. Hogy is beszélhetnék logikusan, ha minden nap mást gondolok az életemről? Gyerekkoromban úgy gondoltam, egy logikátlan kirakós játék vagyok. Nagyjából összeraktak, aztán kivágtak a nagyvilágba, hogy boldoguljak, ahogy tudok a magam logikátlanságával.
– Nagyon szexi vagy – súgja a fülembe David. – Elbűvölő, okos és érzékeny.

Lassan besötétedik. A koncert kezdetekor már alig van szabad hely a gondosan nyírt pázsiton. Nem szeretem a jazzt, de ma este minden sejtem élvezettel töltekezik meg vele.
– Amikor már nagyon hányingerem van az emberektől, zenét hallgatok, hogy meggyőzzem magam, még érdemes élni – jegyzi meg David, és meggyújt egy jointot, egy másikat meg nekem ajándékoz.
– Ha közterületen kapnak rajta, mennyit kapunk? – teszem fel a kérdést, miután kifújtam a mámorító füstöt és visszapasszoltam Davidnak az öngyújtóját.
– Rögtönítélő bíróság elé kerülünk, aztán zsákot húznak a fejünkre, és visznek If várába.
– Úgyis terveztem, hogy megnézem – vonom meg a vállam.
Egy időre átadjuk magunkat a fű kiváltotta képzelgéseinknek. A zene olyan kék, mint a tenger Martigue-on, hullámzik és zúg. A dallamok sós ízét érzem a nyelvemen. Virágok nyílnak a végtelen kékségen. Kábító illatfelhőn szállok az égig. Kisüt a nap David gerincének csillogó hegyláncán. Apály-dagály dobálja a testemet, a hold vonzásában lebegek... de jólesne most egy érintés...

Éjfél körül megpróbálkozunk a park elhagyásával, ami nem is olyan egyszerű művelet, mert lépten-nyomon diszkréten enyelgő párokba botlunk. A jazz fáradhatatlanul dübörög a hátunk mögött, a távolság kiemeli a basszus lüktetését. Kissé bizonytalan lábakkal baktatunk lefelé a palota lépcsőin.
David szokatlanul szótlan az egész úton. A villamoson álmosan pislog. Tekintete az ablaküvegen át a kivilágított városon pihen, amikor fekete szembogara kiles a hosszú szempillák mögül. Minél közelebb kerülünk a lakáshoz, annál inkább nő bennem a kíváncsiság, vajon Nathalie hogy fogad majd. Egyszer sem hívott, hogy megtudakolja, hová a francba tűntem. Beletúrok a hajamba, és kilesek a villamos ablakán. David szeme felszikrázik, amikor találkozik a tekintetünk. Lehet, hogy a tükörképemet figyelte egészen eddig?
– Ne! – sóhajtok, és elfordulok.
Az éjszaka csendjében susogó lombok elrejtik a lépteink zaját, így azok nem zavarják a lakótelep álmát. Csak mi ketten járunk az utcán. Nathalie ablaka sötét, tehát nem vár rám. Gyönyörű éjszakának nézek elébe. Egy ágyban kuporogva egy duzzogó nővel.
– Azt hiszem, a nappaliban alszom – jelentem ki.
David rám pillant, de nem kommentálja az elhatározásomat.
Mázsás fáradtság nehezedik rám, ahogy betesszük a lábunkat a kapun. Már nagyon régen vágytam ennyire az alvásra, talán álmomban megoldást találok minden problémámra.
– Várj! – hallom David hangját, amikor éppen nekivágnék a lépcsőnek.
Hátrafordulok. Zsebre dugott kézzel áll a levélládák mellett.
– Miért sírtál akkor ott a kertben? – kérdi, és a világítás éppen lekapcsol, mintha átérezné a pillanat intimitását.
– David, fáradt vagyok. Hagyjuk ezt!
Hallom, hogy közeledik felém a sötétben. A falig hátrálok előle. Három lépésnyire áll előttem, ahogy lassan hozzászokik a szemem a sötéthez, előtűnnek szabályos arcvonásai.
– Miért sírtál? – kérdi újra.
– Magánügy – felelem hidegen.
David tesz egy lépést felém.
– Ha nem válaszolsz, még közelebb megyek. Ezt akarod?
A szívem dobogásából ítélve a testem önállósította magát és ráizgult a szituációra. Lehet, hogy csak az elszívott fű teszi, nem tudom, de egyébként is hajlamos vagyok élvezni az ilyen helyzeteket. A sötét lépcsőház, a lehetősége annak, hogy bármikor rajtakaphatnak, izgató tényezők. Ha most megcsókolom Davidot, azt fogja hinni, miatta teszem. Nem akarom, hogy ezt higgye.
– Miért sírtál? – hallom a hangját újra.
– Törődj a magad dolgával! – szólítom fel, mire tesz még egy lépést felém.
Már érzem a leheletét az arcomon. A száján át veszi a levegőt az izgalomtól. A testéből sugárzó hő megsimogatja a bőrömet. A csendben hallom a saját zihálásomat is, de nem Davidot akarom, csak az érintését.
– Miért sírtál? – dübörög bele az éjszakába a kérdés.
Vibrál a szemem előtt a sötétség, elfolyik a lépcsőház, a levélládák lepotyognak a falról.
– Semmi közöd hozzá!

Egyszerre lépünk egymás felé. Összekoccan a fogunk, olyan mohón ugrunk egymásnak. Most úgy csókolom Davidot, ahogy Nathalie tette. Selymes hajtincsei az ujjaim között hullámzanak. Egy nőt sosem csókolnék ilyen vadul. Ajkaink néha szétválnak, hogy a vágy újra és újra egymáshoz vonzza őket, míg végleg ki nem fogyunk a levegőből. David homloka a homlokomhoz ér, így zihálunk a csendben. Próbálom mondatokba formálni a szavakat, amik majd elmondják, hogy ez nem az, aminek hiszi, de David egy újabb csókba kezd. Ő gyöngéden csókol, először csak az ajkaimat ízlelgeti. A hátamnak támaszkodva lejjebb csúszom a falon, hogy kényelmesebben elérje őket. A baj az, hogy így a teste hozzám simul. Látni vélem, ahogy kivirágzik benne a mosoly, amikor érzékeli az állapotomat.
– Hát ennyire nem akarod elárulni, hogy miért sírtál? – sóhajtja.
– David, ne éld bele magad, ez nem az, aminek látszik – nyögöm ki nagy nehezen.
– Pedig tudod, minek látszik? Annak látszik, hogy felállt a farkad, miközben engem csókoltál.
Amikor megérzem David forró kezét a farmeromon át az ágyékomon, rögtön kijózanodom.
– Ne! – lököm el magamtól ijedten.
– Miért? – kérdi olyan kétségbeesetten, mint egy gyerek, aki mindjárt sírva fakad, mert elvették a játékát. Hátrasimítom a hajam az arcomból.
– Miért? – kérdi újra David.
– Mit miért? Már megmondtam, hogy nem csinálom hapsikkal!
David tekintete rám villan, nincs benne sértettség, csak csalódottság.
– Rendben, de.... – kezdi, de ekkor felkapcsolódik a villany, léptek közelednek a lépcsőn.
Csak annyi időnk marad, hogy oldalt forduljunk, máris felbukkan egy középkorú férfi.
– Jó estét! – köszön, és látszik rajta a meglepetés, na meg az is, hogy vágja a szitut.
– 'Estét! – köszön vissza David.
A kapu csapódása után hallgatunk néhány másodpercig, hogy megbizonyosodjunk, nem jön-e még valaki. Legalább van időm összeszedni magam.
– Michel ivócimborája? – kérdem Davidot.
– Nem, csak a szomszéd – vonja meg a vállát.
– Tudja?
– Hát, most már tudja – nevet David, és elindul fölfelé a lépcsőn. – Lelohadt, mi?! – veti hátra a válla felett.
– Viccelsz? Jéggé fagyott.
Ezen úgy röhögünk, hogy zeng a lépcsőház.

Az utóbbi napokban a fürdőszoba meditációs központként kezd funkcionálni az életemben. Míg a külvilág az ajtó mögött várakozik, én odabent elmerülhetek a saját világomban. Jeantól egyszer kaptam egy dobozt. A tetején ez állt: Ez a doboz rejti a legértékesebb kincsedet. A doboz fenekére egy tükör volt ragasztva. Jean így akarta megértetni velem, hogy értékes vagyok és megérdemlem, hogy szeressem magam.

A gőz elhomályosítja a tükröt, olyan vagyok benne, mint egy szellem. Megcsókoltam a barátnőm öccsét. Mégis mi a fészkes fene ütött belém? Soha nem vonzódtam férfiakhoz. De akkor David miben más? A szépsége vonzana ennyire? Elég ez a szépség ahhoz, hogy szakítsak Nathalie-val és feladjam gondosan felépített terveimet? Thomas Mann hőse az életét adta a szépségért. Ahogy a páracseppek lassan lefolynak a tükörről, úgy látom, mintha sírnék. Az arcomon patakzanak a könnyek. És ha az egész csak kíváncsiság? Talán le kéne fektetnem, és akkor rögtön kijózanodnék. Nem. Tisztelem annyira, hogy ezt nem fogom megtenni. Na, mindegy! Nem ma éjjel fogom megváltani a világot. Mivel Nathalie kizárt a szobájából, David kölcsönzött nekem egy pizsamanadrágot meg egy pólót, ezektől most én is orgonaillatot árasztok.

A sötétben nagy nehezen elosonok az ebédlőig, és óvatosan becsukom magam mögött az ajtót. A nappaliból fény szűrődik ki, szól a tévé. Elmormolok néhány cifra káromkodást, elátkozom a feltalálóját is ennek az ördögi masinának.
David felhúzott térdeire támasztott állal mered a képernyőre.
– Nálad is van tévé, bámuld azt, aludni szeretnék! – szólítom fel.
– Ilyen csatornám nincsen – közli anélkül, hogy elfordítaná a tekintetét a tévéről.
– Tudod, hogy a tárgyakhoz való abnormális vonzódás pszichés problémákra vezethető vissza? – érdeklődöm diszkréten.
Semmi válasz. Mivel a saját nappalijából nem zavarhatom ki, egy fáradt sóhajjal lerogyok mellé a kanapéra. A képernyőn Ewan McGregor rohangászik egy hullaházban. Felemelő téma. Ugyan néhányszor beleszundizok, de azért nagyjából követem az eseményeket. A vége egész izgalmas, amikor haver levágja a saját ujját, hogy megmenthesse a barátját egy nekrofil őrülttől. Ezt nevezem én barátságnak! Amikor David végre kikapcsolja a tévét, már nem is érzem álmosnak magam.
– Őrület, hogy milyen aberrált alakok vannak! Most gondolj bele, hullákkal csinálni!
Ahogy kimondom is, végigfut a hátamon a hideg.
– Mégis mi a franc baja van az emberiségnek?! Néha úgy gondolom, hogy az a roppant intelligens agyunk nem más, mint rendszerhiba. Az állatok nem gyilkolják egymást élvezetből. És ott van a szex. Az egész életünk körülötte forog...
David, aki eddig hallgatott, most a szavamba vág.
– Engem is aberráltnak tartasz?
Döbbenten tekintek rá. Csak a hold besütő fénye világítja meg az arcát.
– Undorodsz tőlem, mert férfiakkal csinálom, igaz? – kérdi.
Hangos szárnycsapásokkal egy galamb érkezik az erkélyre.
– Dehogyis. Addig biztos nem, amíg élő hapsikkal csinálod – próbálom viccel elütni a komoly kérdést, de David komoran fordítja el a tekintetét.
Egyszeriben megértem, miért kellett végigszenvednem a másfél órás filmet. Ennyi időre volt szüksége, hogy összeszedje a bátorságát és fel merje tenni nekem ezt a kérdést. Nem alázhatom meg poénkodással az érzéseit. De hát miért akar engem ennyire?
– David, őszintén mondom, hogy kedvellek, és nem érdekel a szexuális beállítottságod.
David még gyűrögeti egy ideig a szőnyeg rojtjait a lábujjaival, mielőtt megszólalna.
– Igaza volt. Ő megmondta, hogy olyat fogok szeretni, aki elérhetetlen. Ez a büntetésem.
– Ki mondta ezt?
David elmosolyodik.
– Valaki, aki nagyon szeretett engem, de tudta, hogy én sosem fogom szeretni... úgy nem.
Felsóhajtok.
– Nézd, megdughatnálak, de annak mi értelme lenne? Egyéjszakás kalandot akarsz? Egy szép emléket, amit őrizgethetsz majd? Én jobban szeretnék a barátod lenni és nem egy a férfiak közül, David.
Fehér, lányos keze itt pihen mellettem a kanapén. Ujjaimmal lassan végigsimítok hosszú ujjain.
– Nem történik meg gyakran velem, hogy arra kérek valakit, legyen a barátom.
David ujjai rákulcsolódnak az enyémekre, ahogy ökölbe szorítja a kezét.
– Jól van. Megértem – mondja olyan halkan, hogy alig hallom a szavait.
Fekete szemei feltűnően ragyognak az ezüstös holdfényben. Nem akarom, hogy miattam sírjon. Óvatosan a füle mögé igazítok egy tincset, aztán magamhoz húzom. Most David mohó.
– A barátod leszek – suttogja a csók után. – Egészen addig a barátod leszek, amíg el nem érem, hogy belém szeress.
– David, én nem fogok beléd szeretni.
A számra teszi a mutatóujját.
– Erre ne esküdj meg! Jó éjt! – nevet, és könnyed léptekkel átvág a nappalin, aztán eltűnik az éjszaka sötétjében.

Három órás alvás után arra ébredek, hogy Michel tubicázik az erkélyen hajnali hatkor.
– Jó reggelt! – köszön, mintha normális dolog lenne, hogy a nappaliban dekkolok, majd galambászik tovább.
Michel diszkréten kivonult a családja életéből. Pedig annyi jóság és szelídség van a tekintetében. Miért nem ad belőle a gyerekeinek? Gondozta valaha is Davidot és Nathalie-t ezzel az odaadással?
Kihasználom a reggel nyugalmát, és letelepszem a számítógép elé. Még az éjjel elhatároztam, hogy meglépek, de szükségem van lelki megerősítésre Jean-tól. Megírom neki, hogy Nathalie-val vége. Ez nem fogja összetörni a lelkét, mert sosem bírták egymást. Arról is biztosítom, hogy meglesz az ezer euró, ugyan még nem tudom, hogyan, de ezt nem kötöm arra a görbe orrára. Öt percen belül csörög a telefonom, és Jean bejelenti, hogy rendkívüli szívjóságáról bizonyságot téve kocsiba pattan, és átszeli Franciaországot becses személyem megsegítése érdekében. Hiába tiltakozom. Amíg az SNCF sztrájkja tart, úgysem tudnék elmozdulni innen, tehát várjam szépen, nyugodtan mentőangyalom érkezését. A szakításhoz csak annyit fűz hozzá, hogy éppen ideje volt. Végül belemegyek, és hagyom kiteljesedni benne az irgalmas szamaritánust, úgyis van még néhány hely, ahová el akartam menni.
Miután megbeszéltük a részleteket, megkísérlem felkelteni Nathalie-t, de hiába kapirgálok az ajtaján, semmi reakciót nem tudok kicsikarni belőle. Elfogy a türelmem.
– Nyisd ki, beszélnünk kell! – kiabálok be.
Semmi.
– Nekem így is jó. Akarod, hogy a családod füle hallatára sírjam el a bánatomat?
Zajt hallok a másik szobából. David nyit ajtót álomtól kócosan.
– Szerintem ne fáraszd magad – mondja, és ásít egy nagyot. – Szeret duzzogó királykisasszonyt játszani. Élvezi, ha pasik vonyítanak a küszöbén.
– Milyen pasik? – kérdem.
David belefésül ujjaival a hajamba, erre elhátrálok tőle.
– Az olyan pasik, mint te. Az elődeid.
Hangos kattanással fordul el a kulcs a zárban, és Nathalie ajtaja kivágódik.
– Fogd be a pofád, ha megkérhetlek! – üvölt Nathalie. – Te kis hülye! – fűzi még hozzá.
– Mi az? Egy este nem dugtak meg, és máris idegbeteg vagy? – nevet David.
– Ne legyen nagy a szád, engem csak egy pasi dug, de te mindennap más hapsival kefélteted magad! – replikázik Nathalie.
Ezen a ponton nekidőlök a falnak, és karba tett kézzel figyelem, ahogy a két testvér gyalázza egymást. Az albumok fényképeire gondolok, és felteszem magamban a kérdést: hogy fordulhat a szeretet ilyen fokú gyűlöletbe?
– Szánalmasak vagytok – szögezem le halkan, mire végre elhallgatnak. – Hogy beszélhettek így egymással, ráadásul egy idegen előtt? Tudjátok, mi a ti bajotok? Hogy nem tudtok már mit csinálni fene nagy jó dolgotokban. Most pedig, ha kióbégattad magad, leülünk beszélgetni. Indíts befelé!

Berángatom Nathalie-t a szobájába, és bevágom mögöttünk az ajtót.
Nathalie leroskad az ágyára.
– Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! – zokogja kétségbeesetten.
Még sosem láttam így sírni. Letérdelek elé, és a kezeimbe fogom az arcát.
– Miért? – kérdem tőle. – Azt nem tudod elfogadni, hogy meleg?
Sikoltva rántja el a fejét, és elveti magát az ágyon, így zokog tovább.
– De hát a testvéred, és az nem bűn, hogy a férfiakat szereti. Nincs jogod ezért gyűlölni.
Óvatosan a hátára teszem a kezem.
– Hé, attól még szeret téged.
Nathalie erre hisztérikusan felnevet.
– Ő nem szeret engem, ő csak a férfiakat szereti – zokogja. – Nyomorult vagyok! Én olyan nyomorult vagyok! És most te is elhagysz, igaz?
– Szeretsz engem? – válaszolok kérdéssel a kérdésére.
Nathalie úgy megdöbben, hogy még a sírást is abbahagyja.
– Tudod, gondolkodtam az éjjel. Sokáig azt hittem, hogy te különleges vagy, mert melletted sikerült felszabadulnom, meg mertem mutatni magam, de rájöttem valamire: ez csak azért történhetett meg, mert nem féltem. Érted? Nem féltem, hogy elveszíthetlek. Nem érdekelt, tetszem-e neked, nem érdekelt a véleményed. Mi jól elvoltunk egymással, de sosem szerettük egymást. Veled minden könnyű, mert semminek nincs súlya. Jó a súlytalanság, de nem akarom lebegve eltölteni az életemet – vallom be neki.
Nathalie letörli a kézfejével a könnyeit. Szőke haja kócosan hullik a vállára.
– Vannak, akik úgy hiszik, az ember csak egyszer képes igazán szeretni – mondja halkan, nincs sértettség a hangjában. – Én is így hiszem, de azért jó volt veled.
Nézzük egymást, ahogy a tekintetünk összeforr, a fejünkben újra lejátszódnak a kapcsolatunk emlékei. Ezen elmosolyodunk, és Nathalie még egyszer utoljára szájon csókol. Ilyen könnyű véget vetni egy kapcsolatnak?
– Jean holnap értem jön. Gyere vissza Párizsba velünk!
Nathalie megrázza a fejét.
– Caróval már megbeszéltem, hogy leutazunk Costa Bravára.
Felkászálódom a padlóról, és az ajtó felé veszem az irányt.
– Miért hoztál ide? – kérdem.
Nathalie elfordítja a tekintetét.
– Mi ez az egész? Valami ostoba játék? Ha most nem szakítok veled, mi lett volna? Az emberek nem játékszerek, Nathalie. Egyszer nagyon rá fogsz fizetni, ugye tudod?
Nathalie erre felkacag.
– Fogalmad sincs, mennyit fizetek már most is.

Amikor becsukódik mögöttem az ajtó, borzadva temetem arcomat a tenyerembe. Egy évet töltöttem ezzel a nővel! És még azt hittem, ő nem ismer engem. Hogy lehettem ennyire vak?
Davidot az ebédlőben találom. A macskát simogatja egy nagy halom bőrönd közepén.
– Mi ez? – kérdem meglepetten.
– Anyáék Londonba utaznak.
Kezd derengeni, hogy volt róla szó.
– Te mikor mész el?
– Holnap értem jön egy barátom.
David fázósan húzza össze magát, a macska kiszökik az öleléséből.
– Sajnálom, hogy az előbb úgy beszéltem.
Félretolok néhány bőröndöt, és leülök mellé a szőnyegre.
– A nővéreddel komoly gondok vannak. Valami trauma érhette, egy nagy szerelmi csalódás, vagy valami ilyesmi. Tudsz erről valamit, David?
David lassan a füle mögé simít néhány fekete tincset, nagy fekete szemeit eltakarják a hosszú szempillák.
– Volt egy fiú, akit nagyon szeretett – kezdi lassan, tagolva ejtve a szavakat. – Még gyerekkorukban, örök szerelmet fogadtak egymásnak, de a fiú nem tudta betartani az ígéretét, és amikor felnőttek, elhagyta. Nathalie azóta gyűlöli a férfiakat.
– Ennyi? Egy ostoba gyerekszerelem miatt teszi tönkre az életét?
David rám emeli a tekintetét.
– Ne becsüld le a gyerekek érzelmeit! – szól rám megrovóan.
– Jól van, nem teszem. És mi a helyzet veled? Rád is a férfiak miatt haragszik?
David szégyenlősen mosolyodik el, két halványpiros rózsa jelenik meg az arcán. Úgy összeszorítja az ajkait, hogy azok elfehérednek, aztán ellazítja őket, és én látom ahogy a vér újra pirosra festi a száját.
– Öt éve ismertem meg az elsőt. Tizenöt éves voltam, ő harminchét. Leszólított az utcán, és azt akarta, álljak neki modellt. Persze nem hittem el, hogy festő, de képzeld, tényleg az volt. Ma már állandó kiállítása van Saint Tropez-ben. Odavolt értem, bálványozta a szépségemet. Jó volt vele az ágyban. Sosem erőltette rám magát, de volt egy rossz szokása: szeretett hosszan búcsúzkodni. Miután hazahozott, még fél órát kellett smárolnom vele a kocsiban, mire végre lekopott. Három évig jártunk. Nem igaz, hogy fűvel-fával lefekszem. Nem akarom, hogy elhidd, amit mondott. Nem vagyok kurva.
Néhány másodpercig eltöprengek a hallottakon. David ma reggel hasonlít a legjobban a kikötőbeli önmagára. Most az a fiú ül mellettem, aki olyan furcsa tekintettel bámult rám, hogy azt hittem, belelát a fejembe, és megfejti a titkaimat.
– Meglátott tieteket, igaz?
David bólint.
– Egy buliból jött haza. Nem vettem észre, csak akkor, amikor már a kocsi mellett állt. Rémes jelenetet rendezett. Egy kővel beverte a szélvédőt.
– Meg se próbáltátok megbeszélni? Láttam az albumokban, hogy jó kapcsolatban voltatok. Nem értem, hogy lehet ennyire önző, de téged sem értelek, David. Egy lépést sem teszel felé, csak hergeled. Nem akarod, hogy kurvának nevezzen, de te hányszor kurváztad le őt az elmúlt héten? Te se vagy különb nála.
David szótlanul nyújtja a kezét a visszatérő macska felé. Mivel nem érzek magamban elég erőt szétesett családok újraegyesítéséhez, úgy döntök, nem játszom többé Teréz anyát, és ráhagyom, hadd eméssze a hallottakat. A konyhában kerítek magamnak egy szendvicset, szemem se rebben, hogy macskaszőrt találok a vajban, már edzett vagyok. David a konyhaajtóban áll, és nézi, ahogy vajazom a kenyeret. Vetek rá egy oldalpillantást, ő elmosolyodik.
– Már kértelek, hogy ne bámulj így! – szólítom fel.
– Zavar, ha néznek? – kérdi ártatlanul. – Már szabad préda vagy.
– Túl kispályás vagy te ahhoz, hogy engem megszerezz, öcskös.
David mellém lép, kiveszi a kést a kezemből, és az ujjaim közé fűzi az ujjait.
– Ne becsülj le! – mondja vidáman. – Megnézzük If várát?

Ragyogó napsütésben hajózunk az Edmond Dantes-n If vára felé, ami egy fehér sziklaszigeten áll Marseille-től körülbelül tíz percre az azúrkék tengerben. Sok apró sziget veszi körül, David most azok neveit sorolja. Mire végez velük, már ki is kötünk. If vára nem is vár, inkább egy kisebb fajta erődítmény. A marseille-iek hálásak lehetnek Dumas-nak, mert a legenda nélkül nem lenne ilyen turistacsalogató ez a hely. Ja, és ne feledkezzünk el a rinocérosz meséjéről sem! Ő legalább olyan híres, mint Edmond.

Végigjárjuk a cellákat: szépek, tágasak, és a kilátás sem utolsó. Az Edmond Dantes-nek tulajdonított barlang egy cella mélyén, egy falba vájt lyukon át tekinthető meg. Nem akarok kötözködni, de nincs ajtaja vagy netán ezen a lyukon tömködték be a szerencsétlent? Bekukucskálok. Némiképp hangulatrontó a bent működő televíziókészülék. Vajon Dantes melyik csatornát preferálta?
– Adtak már akkor is pornót? – vetem hátra a kérdést a vállam felett.
– Csak kedden és pénteken, a többi napon be kellett érni Faria abbéval – nevet David, és ő is lehajol, hogy belessen a cellába. Orgonaillat csapja meg az orromat. A haja előrehullik, és eltakarja előlem az arcát.
– Oh! – kiált fel. – Ez a feldolgozás jó, a két Depardieu játszik benne. Láttad?
Most érzek először egy apró fájdalmat amiatt, hogy holnap el kell búcsúznom Davidtól. Az éjjel komolyan gondoltam, hogy barátok lehetnénk.
– Azt hiszem. Még régen.
Továbbmegyünk. A vasálarcos férfi cellája előtt megtorpanok.
– Na, ne! Ő is itt?!
David megrántja a vállát.
– Ha már lúd, legyen kövér.

Miután körbejártuk az egész várat, leülünk egy padra a kút mellett a belső udvaron. Tudom, hogy ez egykor börtön volt, de valahogy nem tűnik borzalmasnak. Csodaszép látvány, ahogy a napsugarak megtörnek a fehér falakon. A tenger felett sirályok sikoltanak, és minden olyan gondtalan, olyan könnyed. Turisták nevetnek az emeleteken a cellaajtók előtt.
David lábára téved a tekintetem. Úgy harminchét-harmincnyolcas lehet, apró, formás lábujjakkal. Az egész teste hihetetlenül arányos, nem csoda, hogy megihlette azt a festőt.
– David, tanulsz valamit? – kérdem.
– Szeptemberben harmadéves leszek a jogon.
– Jogász leszel?– csodálkozom, mert annyira nem illik hozzá.
– Nem nézted ki belőlem, mi! – nevet.
– Nem erről van szó, csak inkább valami művészibb pályán tudnálak elképzelni.
– Apa vállalati jogász volt, nagyapa bíró – magyarázza David, mintha teljesen normális dolog lenne, hogy hülye elvárások miatt az ember lemondjon a saját álmairól. David mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, rám néz.
– Azt mondtad, a szabadság nagy teher, de te egész jól megbirkózol vele. Csodállak érte.
Beletúrok a hajamba.
– Neked legalább normális foglalkozásod lesz, diplomád, megbecsült ember leszel – vetem ellen.
David a kisujjával megsimogatja a kisujjamat.
– És te? Te mit csinálsz Párizsban, mióta nem a fényképezőgép előtt pózolsz?
– Voltam én már minden, csak akasztott ember nem.
– Mi?
– Nem érdekes, ez egy magyar mondás. Most kezdtem egy barátommal egy vállalkozásba. Irodalmi kávéházat nyitunk. Olyan lesz, mint a Szalonok. Hozzánk behozhatják a visszadobott kéziratokat, és mi kitesszük szabad polcra. Mi leszünk a bukott művészek Kánaánja.
David megragadja a karomat.
– Ez baromi jó ötlet! – lelkendezik. – Legyen Café Van Gogh a neve. Adjatok fel hirdetést, és festessetek freskókat a falakra. Szórjatok szét röpcédulákat. Van fogalmad róla, mennyi ember ír vagy fest stikában?! Ez óriási!
Hátrahajtja a fejét, és lehunyt szemmel egy mélyet szippant a sós, tengerillatú levegőből.
– Ez óriási! – ismétli. Ádámcsutkáján megcsillan egy napsugár. – Még nem mondtad, hogy mi minden voltál a felkötött emberen kívül – fordul felém hirtelen.
– Akasztott – helyesbítek.
– Tök mindegy, mindkettő lóg. Szóval?
– Takarító, újságkihordó, fagylaltos, árufeltöltő, masszőr és pincér – említem néhány melómat a teljesség igénye nélkül.
– Na, álljunk meg egy pillanatra! – kiálltja el magát olyan hangerővel, hogy felettünk a levegőben frászt kapnak a sirályok. – Masszőr? – kérdi csillogó szemekkel.
Sejtem, mi következik, ezért elébe megyek.
– Meg se forduljon a fejedben! Hallod?! Tanfolyamon tanultam gyógymasszázst. Nem erotikusat, gyógyat – artikulálom, hogy biztosan megértse.
Erre egyik kezével eltakarja a száját, és úgy néz rám, mint a Shrekben a macska.
– Mi van?
– Meg kell masszíroznod – súgja a tenyere mögül. – Még sose masszírozott meg igazi masszőr, tudod, gyógy – artikulálja ő is ugyanúgy a szavakat, ahogy én tettem az előbb. – Nem fogok rosszalkodni – ígéri.
Nem is tudom, miért megyek bele.
Eh, mindegy. Miért is ne?! Holnaptól úgysem látom többet.
– De vedd figyelembe, hogy nem vagyok a szakma gyöngye!
– Nem baj, nincs hasonlítási alapom – mosolyog David.
Vajon mi a fenét eszik rajtam? Hiszen alig ismer.
A visszaúton már megint szokatlanul csendes. A hallgatásának már tegnap este sem lett jó vége.

Nincs itthon senki. Michelék elutaztak. Se Nathalie, se David nem köszönt el tőlük. Furcsa egy család. Úgy élnek egymás mellett, mint az idegenek, és ezt az abnormális állapotot autonómiának nevezik.
Miután elnyaltunk egy-egy jégkrémet, és a macskát kizártuk az előszobába, David leveszi a pólóját, és hasra fekszik a kanapén. Mivel mást nem találtam a cuccaim között, napozás utáni krémmel kenem be a kezem. Lovagló ülésben helyezkedem el felette, aztán elsimítom a haját a nyakából. Meglepetésemre a tarkóján egy egészen apró türkizkék pillangó pihen. Ez már a harmadik tetoválás, amit felfedezek a testén. Vajon van még több is?
Ahogy hozzáérek, David izmai megfeszülnek.
– Hé, lazítsd el magad! – szólok rá.
Felsóhajt, és lehunyja a szemét.
– Rendben – suttogja.
Selymes, puha a bőre, könnyedén siklik a hátán a kezem.
– Ez jó – sóhajt David, és ujjaival megérinti az ajkait. – Miért hagytad abba?
– Mit? A masszőrködést?
– Aha.
– Utáltam fogdosni a hájas pacákokat. Az emberi test néha nagyon undorító tud lenni – mondom, miközben az ujjaimmal körberajzolom a napocskát David csípőjén.
– Ez csiklandoz!
Nevetve fészkelődik alattam. Már forró a bőre a simogatástól.
– Fájt? – kérdezem.
David meglepetten nyitja ki a szemét.
– Micsoda?
– Ez – rajzolom körbe újra a napocskát. – Meg ez – simogatom meg a pillangót.
– Egy kicsit – mosolyog David. – Van egy virágom is. Akarod látni?
Érzem, ahogy a szívem vad vágtába kezd a mellkasomban. Ha ez így folytatódik, még lefekszem vele, fordul meg a fejemben.
– Aha – mondom kiszáradt szájjal.
Végül is férfi, és már tapasztalt, megdughatom mindenféle következmény nélkül. Óvatosan a hátára fordul, és lecsúsztatja a kezét a csípőjéig.
– Egy nárcisz.
Valóban, egy fekete, stilizált virág szirmai kandikálnak elő a nadrágjából. Ezt láttam a tengerparton.
– Akarod látni egészen?
A szemei csillogásából látom, hogy megint tudja, mi jár a fejemben. Lélegzet-visszafojtva várja a válaszom.
– Jól van, mutasd.
David lejjebb csúsztatja a kezét, hogy eltakarja az ágyékát, amíg én lehúzom a csípőjéről a nadrágot. Egy kacskaringós szárú nárcisz pompázik a bőrén csipkés levelekkel és szirmokkal.
– Tetszik? – csendül a kérdés a fülemben.
– Nem rossz – felelem, és ezután minden olyan gyorsan történik.
Felcsúsztatom a kezem David sima mellkasán, aki erre megvadul. A hajamba kapaszkodik, úgy húz magához. Csókolózunk, közben lábai a derekam köré fonódnak.
– Várj! – szólok rá, hogy lassítson.
– Ne! Nem! Akarlak! – sóhajtja, és majd kitépi a hajamat, úgy markolja. – Szeretlek! Szeretlek! – ismételgeti, mialatt a nyakát csókolom.

Miért ilyen jó vele? – lüktet az agyamban a kérdés. David felnyög, és én újra rátalálok az ajkaira. Olyan édesek... Ebben a pillanatban ezernyi tű fúródik a bőrömbe. Felkiáltok a fájdalomtól. A jéghideg víz lecsurog a hátamról, és eléri David hasát, amire ő is felsikít.
– Szemét állatok! Rohadt, szemét állatok! – üvölti Nathalie. – Mocskos disznók!
Eldobja a vödröt.
– Megöllek! – üvölti, és rám veti magát.
Daviddal annyira össze vagyunk gabalyodva, hogy amikor menekülni akarok, őt is lerántom magammal a padlóra. Nathalie megállás nélkül üvölt, karmol, harap és rúg. David végre kimászik alólunk, és próbálja lefejteni a hátamról őrjöngő nővérét. Nathalie rögtön célpontot vált, és neki esik. Elterülnek a vizes földön. Néhány másodpercbe belekerül, hogy felfogjam, mi is történik, aztán bekapcsol a védekező reflexem, amire még az utcán tettem szert. Felállok, és óvatosan megközelítem őket. Megvárom, míg Nathalie kerül felülre a harcban, aztán megragadom a hajánál fogva. Sikoltozik a fájdalomtól, de azért még van ereje szitkozódni.
– Dögölj meg, te rohadt kurva! – kiabálja. – Átkozott buzik!
Amikor az utcán valaki így kikelt magából, azt egy nagyon egyszerű és hatásos módszerrel intéztük el. A hajánál fogva rángatom le Davidról, és nekivágom a falnak. Mindkét kezem rákulcsolódik a nyakára, amitől végre elhallgat. Egyszerre síri csönd lesz, csak David rémült zihálása hallatszik. Nathalie szemei nagyra kerekednek, ahogy egymásra nézünk, miközben a torkában fogy a levegő. Csak addig kell szorítani, amíg a delikvens el nem ájul a légszomjtól meg a félelemtől. Nathalie egész sokáig bírja. Csak úgy izzik a gyűlölet a szemében, erőt ad neki, aztán végre megadja magát, és összecsuklik. Amikor elengedem, elterül a padlón, mint egy rongybaba.
– Mit csináltál vele? – kérdi David reszketve. Most látok először kétséget a szemében, miközben rám néz.
– Nyugi, csak elájult. Segíts feltenni a kanapéra! – adom ki neki a parancsot a régi utcai énem érdes hangján.
Nathalie köhög, de nem tér magához. Néhány percre egyedül hagyom a testvéreket, és bezárkózom a fürdőszobába. Addig nézem magam a tükörben és folyatom a vizet a csuklómra, míg el nem űzöm elfeledett életem megidézett démonát, aztán átöltözöm, és Davidnek is viszek száraz ruhát. Amikor meglát, rémülten húzza össze magát, ömlenek a könnyei. Fél tőlem. Leteszem elé a ruhákat.
– Öltözz fel, még megfázol. Ne félj, néhány perc, és magához tér.
Míg David öltözik, megpróbálom eltüntetni a padlóra folyt vizet. Jéghideg fejjel cselekszem, félelmetes nyugalom szállt meg. David a sarokba kuporodik, ott zokog tovább.
– Nyugodj meg! – szólok oda neki, mire a kézfejével letörli a könnyeit, de szipog tovább.
Olyan, mint egy kisfiú. Odaállok elé, ő felnéz rám. Nagy szemei szikráznak a könnyektől. Vajon hányszor sírt titokban? És miért nem mondta el a szüleinek? Hogy tudott így élni? És vajon mióta? Térdre rogyok előtte a felismerés súlya alatt.
– De hát miért hagytad? – kérdem.
David újra felzokog válasz helyett.
– Nyugodj meg, minden rendbe jön majd. Tudsz valakit, akit ide tudunk hívni? Mindjárt magához tér ez a szörnyeteg.

Szótlanul ülünk az ebédlőben, és várjuk, hogy Caro előbukkanjon Nathalie szobájából. A macska kétségbeesetten nyávog az asztal alatt, most hiába koldul simogatásért. David olyan gyorsan veszi a levegőt, mintha futna. Az asztalterítő mintáit bámulja. Felé nyújtom a tenyeremet.
– Mi az, turista? – kérdi, és fehér keze már a kezemben is van.
Ki vigyáz majd rá, ha én már nem leszek itt?
– David!
– Hm?
– Lefeküdtetek?
Amikor David lassan bólint egyet, lehunyom a szemem, és két tenyerem közé zárom a kezét.