A turista

Nyolcadik rész

14.


David ujjai az ujjaim között, a kikötőben horgonyzó hajók árbochídjain megcsillanó éjszakai fények, a cigaretta füstje, mind mint egy álom felvillanó képei lüktetnek az agyamban. Zsibbadt vagyok a még mindig bennem bizsergő gyönyörtől. David megmozdul, a hátára fordul. Még a nadrágon keresztül is érzem a tarkója forróságát a combomon.
– Nagyon jó volt – suttogja.
Kifújom a füstöt, közben a szeme csillogásában gyönyörködöm.
– Igen, tudom – vetem oda neki vigyorogva, mire elpirul. Lehajolok, hogy megcsókoljam.
Most egész más ízű a szája, hogy a szeretőm lett, valahogy zamatosabb, mert ott rejtőzik benne a birtoklás édes aromája. Felül, és megigazítja az ingét, bájosan kócos a haja, belefésülök az ujjaimmal, erre elmosolyodik.
– Zavarban vagy? – kérdem, pedig nyilvánvaló.
– Egy kicsit – vallja be. – A többi férfival nem éreztem ezt, de te más vagy, te fontos vagy.
Érzem, ahogy belém nyilall a féltékenység. Vajon mennyi férfi kapta már meg? Vajon amikor én a nőkről beszéltem, David ugyanezt a fájdalmat érezte?
– Mire gondolsz?
Már megint a gondolataimat kutatja, sose un bele.
– Tudod, veled nem csak egyszerűen jó volt – mondja, és kiveszi a cigit a kezemből, majd kihajítja az ablakon. – Ne rongáld a testedet, már nem csak a tiéd!
Magamhoz húzom.
– Ne válts témát! Szóval milyen volt velem?
– Nem tudom, hogyan mondjam... – zavartan lesüti a szemét. – Olyan igazi.
Forrón szájon csókolom, mert hirtelen nem jut más az eszembe, amivel kifejezhetném a szeretetemet.

Egy hang azt suttogja bennem, hogy maradjunk egész éjszaka a kikötőben, élvezzük egymást, és feledkezzünk meg a világról, de mivel nem hiszek a megérzésekben, elfordítom az indítókulcsot, és a motor halkan dorombolni kezd alattunk. David nyugtalanul fészkelődik az anyósülésen.
– Fáj? – kérdem, miközben végigsimítok a combján.
– Egy kicsit, de ne félj, nincs semmi baj – mosolyog rám. – Pont olyan szenvedélyes vagy, amilyennek képzeltelek.
Kikanyarodunk a kikötőből. Senki nem jár már az utcákon.
– Sajnálom. Legközelebb óvatosabb leszek.
David a kezemre teszi a kezét.
– Legközelebb? – csilingel a hangja a boldogságtól.

Hallgatnom kellett volna a megérzésemre...

Alig öt perc alatt visszaérünk a diszkó parkolójába.
– Szerinted itt vannak még? – kérdi David.
Az órámra nézek: csak két órát voltunk távol.
– Nem lehetetlen. Maradj itt! Én beszélek Jeannal, hogy mi legyen a kocsival.
David kihajol az ablakon, és utánam kiált:
– Taxival is visszamehetünk a szállodába!
Utat török magamnak a tomboló tinik között. A teraszon rögtön kiszúrom Ninát, aki egy sráccal beszélget az asztalunknál. Intek neki, hogy verekedje át magát hozzám a táncparketten.
– Minden rendben? – kérdi aggódva.
Furcsamód úgy érzem, cinkosok vagyunk, csak azt nem tudom, miben.
– Aha – nyögöm, hogy rövidre zárjam a kínos témát. – Jean?
Nina szemei elkerekednek.
– Már vagy egy órája lelépett. Fura egy fazon, ugye tudod?!
A zene úgy üvölt, hogy alig hallom Nina szavait.
– Hazavigyünk?
– Nem kell, köszönöm. Dominique az osztálytársam, majd ő istápol – kacag, és rám kacsint. – Nem akarom megzavarni az idillt.
Nyugtalanul térek vissza a kocsihoz. Persze David rögtön kiszúrja a hangulatváltozásom.
– Baj van?
Bevágom az ajtót, és a kormánykeréken dobolok az ujjaimmal.
– Igen, úgy vélem, baj van.
Nem tudom, miért, de érzem, és most hallgatok erre a megérzésre.
– Jean már hazament. Nina marad – foglalom össze a helyzetet.
Látom Davidon, hogy már ő is ideges, de ő miattam. Megsimogatom az arcát.
– Csak azért aggódom, mert Jean túl sokat ivott.
David hallgat, közben az ujjait tördeli.
– Tudod, már régóta kérdezni akarok valamit... – kezdi, de félbeszakítom.
– Azt hiszem, felhívom.
Amíg az ütemes búgásokat hallgatom, a szívem dobogását figyelem.
– Nem veszi fel.
– Hívd újra! – mondja David, és le nem veszi rólam a szemét, eközben a diszkóban egy pillanatnyi csend lesz, amíg a DJ lemezt cserél. Ebben a csendben hallom meg a telefon csörgését. Villámként hasít belém a felismerés, hogy Jean még itt van valahol. Gondolkodás nélkül ugrom ki a kocsiból, kezemben a mobillal. Nem messze tőlem két kocsi között egy földön kuporgó alakot pillantok meg. Jean! Odarohanok, és térdre rogyok előtte.
– Mi a frászt csinálsz te itt?!
Jean lassan felemeli a fejét és rám néz. Könnyek csorognak az arcán.
– Mi történt?
Hallom, hogy kiabálok, de nem érdekel, mert még soha nem láttam sírni.
– Mi történt? – ismétlem üvöltve.
Jean erre felnevet, és előrelendül. Alig bírom megtartani a rám nehezedő súlyát. Émelyítő borszag csap meg.
– Te részeg vagy.
Próbálom eltolni magamtól, de ő csak még erősebben kapaszkodik belém. A parkoló halvány világításában egy hosszú árnyék jelenik meg mellettünk. Tudom, hogy David az. Figyel minket. Most lesz mindennek vége! – sikolt fel bennem a félelem.
– Szedd össze magad! – könyörgök Jeannak.
– Minek? – akadozik a hangja a piától meg a sírástól. – Nincs értelme. Semminek nincs értelme!
A hajamba markol.
– Önáltatás. Ez az én sorsom. Sosem fog szeretni – zokog fel, és a vállamra hajtja a fejét.
– Gyere! Visszaviszünk a szállóba.
Végre abbahagyja a sírást. Eltol magától, és úgy néz rám, mint egy kísértetre.
– Te sem fogsz szeretni! – szakad ki belőle.
Jeges borzongás fut végig a hátamon.
– Fejezd ezt be! – parancsolok rá, és próbálom felemelni, de nem hagyja magát.
– Neked sem kellek, sosem kellettem senkinek.
Két lapáttenyere közé fogja az arcomat.
– Tudod, mit gondoltam akkor? Azt, hogy egy angyalt látok – felkacag. – Azt hiszed, nem megalázó, hogy csak akkor kaphatlak meg, ha már nagyon unod a könyörgésem, vagy túl részeg vagy ahhoz, hogy ellenállj?!
Lehunyom a szemem, mert nem akarom Jeant ilyennek látni. David némán áll mellettünk. Irtózatos a csendje.
Jean rekedt hangja visszhangzik a parkolóban:
– Elvarázsolt a ringyó, aki író akart lenni.
Egészen közel húz magához.
– Még hogy nem csinálod hapsikkal! Egy hazug ringyó vagy!
Éles fájdalom hasít bele a szívembe. Akkor éreztem ilyen fájdalmat utoljára, amikor az apám azt mondta, gondolkodjam el rajta, milyen ember vagyok. Alig voltam tízéves. Mégis mi bűnöm lehetett?! Gyűlölöm a felnőtteket, és most gyűlölöm Jeant is. Undorodva lököm el magamtól. Reszketek a gyűlölettől, mert úgy érzem, újra elárultak. Hazugság volt a barátságunk, és már megint minden csak a szexről szól. Jean nyekkenve terül el az aszfalton. Most megint az a nevetséges kis burzsuj, aki azon az esős napon volt.
– Ne vedd komolyan! Részeg – hallom David hangját, mintha egy másik dimenzióból szólna. – Gyere, segíts betenni a kocsiba!

Nem nézünk egymásra, egy szót sem váltunk útközben. Jean rémes állapotban van, kétszer is meg kell állnunk miatta. Mire végre megérkezünk a szállóba, a fáradtság szinte megbénítja a testemet. David segít berángatni Jeant a hideg víz alá.
Hajnalodik. Amikor Jean elalszik, David indulni készül.
– Várj! – kapok a karja után, de elrántja előlem.
– Hazudtál nekem – jelenti ki anélkül, hogy rám nézne.
– Nem hazudtam, csak nem mondtam el, mert nincs jelentősége.
– De hát viszonyod van vele!
– Nincs viszonyom vele! – tör ki belőlem. – Néha lefekszünk, ennyi az egész.
David végre rám néz. Most látom először fénytelennek a tekintetét.
– Hidd el, ez nem több annál, mint ami közted és Nathalie között volt.
David szempillái megrebbennek.
– Fáradt vagyok, elmegyek aludni. Te maradj vele! – mondja, és már az ajtókilincsen is van a keze.
– Várj! Te tudod, hogy kiről beszélt?
Lassan megfordul.
– Nináról – feleli.
Megdöbbenek.
– Szerelmes Ninába?
David ajkai torz mosolyra húzódnak.
– Nina a lánya.
Amikor magamra maradok, fulladozva kuporodom össze az ajtó mellett. Már megint nem tudok sírni.

Dél van. Jean szuszogva alszik mellettem az ágyon, én a függöny táncoló árnyékát figyelem. David azt mondta, fontos vagyok neki, mégsem hallgat meg, már órák óta ki van kapcsolva a mobilja. Üres vagyok, gyökértelen... egy turista. Jean ujjai ráfonódnak a csuklómra.
– Mit csinálsz te itt? – kérdi hunyorogva. – Hány óra?
– Dél van – felelem. – Jobban vagy?
Látom rajta, hogy nem emlékszik semmire.
– Nem kellett volna annyit innom – fogja lüktető homlokát. – Beszakad a fejem.
– Helyes! Szenvedj egy kicsit te is!
Döbbenten néz rám.
– Mit csináltam?
– Nem érdekes – vágom oda szárazon.
– Bántottalak? – kérdi ijedten, és nekem erre elszáll minden haragom, mert kiérzem a hangjából, hogy tényleg szeret engem.
– Elmondtad neki.
Jean felül.
– Micsodát? Kinek?
Nevetnem kell a sors ostobaságán.
– Elpanaszoltad Davidnak, hogy csak akkor tudsz megkefélni, ha részeg vagyok.
Jean a tenyerébe temeti borostás arcát.
– Tényleg azért vagy mellettem, hogy néhanapján megkaphass? – kérdem tőle.
Soha nem gondoltam, hogy sor kerül erre a beszélgetésre, de most rájövök, már sokkal hamarabb meg kellett volna tennünk.
– Nem – feleli Jean nagyon halkan. – Szeretlek, és nem akartalak elveszíteni. Azt akartam, hogy boldog légy, hogy elérd az álmaid. Mi a szeretet, ha nem ez? Segíteni és figyelni az örömödet, megosztani veled a mindennapokat. De ember vagyok, esendő. A vágyaimról nem tehetek. Azt hiszed, nem küzdöttem ellenük? És most, ebben a percben is küzdök. Sajnálom!
Lehet egyetlen éjszaka alatt felnőni? Önző voltam, gyerekes. A karjaimba zárom Jeant. Meglepetten pislog rám.
– Én sajnálom! Még egyetlenegyszer sem köszöntem meg neked, hogy törődsz velem.
Lehúzom magammal az ágyra. Mohón csókol, végigszalad a keze a testemen. A dereka köré fonom a combjaim. David mozdulatait utánzom. Kinyitom a szemem, hogy ne kelljen az ő arcát látnom magam előtt. Jean megdermed az ölelésemben.
– Nem! – kiáltja.
Felugrik, szinte menekül előlem.
– Miért? – kérdem döbbenten.
– Nem akarom, hogy tovább kurválkodj, még ha hálából teszed is! Kértelek már, hogy ne játszd a mártírt!
Leroskad egy székre az ablak mellett.
– Azt mondtad, szereted azt a fiút, ha ez tényleg így van, miért tennél olyasmit velem, amitől undorodsz? David testétől nem undorodsz, igaz?
Felülök, és megigazítom a pólóm, érzem, hogy rám férne egy zuhany.
– Szeretkeztem vele – vallom be, és rágyújtok egy cigire. – Élveztem.
Hosszan fújom ki a füstöt, hogy lássam a táncát.
– Tudod, sokat tanultam tőle magamról, rólad, az életről. Bárhogy is alakuljon, ez a nyár csodás volt.
Jeanra sandítok, meg se moccan.
– Egy dolgot azért nem értek. Mi szükséged volt rám ahhoz, hogy meglátogasd a lányod?
– Szerinted szóba állt volna egy kopaszodó, negyvenes krapekkal? – nevet fel rekedten. – Tudtam, ha meglát téged... Nem, elölről kezdem. Amikor írtad, hogy Nathalie-val vége, éreztem, eljött az idő. Ez egy óriási lehetőség volt. Néhány órás autóút Marseille-től, és már itt is vagyunk. A tervem az volt, hogy mint Kupidó összehozlak vele. Nem volt kétségem afelől, hogy vonzódni fog hozzád, és ebben nem is tévedtem. Eszközként akartalak használni, és megfizettem érte. Megérdemeltem. A sorsot nem lehet irányítani. Amikor megláttam melletted Davidot, tudtam, hogy dugába dőlt a tervem, de én nem akartam feladni, és legalább annyit elértem, hogy eltölthettem néhány kellemes órát a társaságában.

Kell egy kis idő a hallottak feldolgozásához. Iszom egy pohár vizet és összeszedem a gondolataimat, aztán visszatérek Jeanhoz.
– Nem lett volna egyszerűbb bekopogni az ajtaján és elmondani neki, hogy a lányod? – teszem fel a kérdést.
Jean rám néz.
– Tizenöt éve nem láttam. Sose neveltem. Mégis mire lenne ez jó? Csak felkavarnám vele. Én csak meg akartam ismerni. Egy nyár erejéig belelátni az életébe.
– Értem. Semmi bonyodalom, vagy érzelmi vihar.
Előveszem a mobilom, David még mindig ki van kapcsolva.
– Figyelj rám, Jean! Eddig mindig te láttál el engem tanácsokkal, most az egyszer én fogok neked tanáccsal szolgálni. Nem beszélhetek rólad és a lányodról, mert nem ismerem a benned lezajló dolgokat, de beszélhetek a saját érzéseimről. Én apa nélkül nőttem fel, abban a tudatban, hogy az apám egy mocskos szexmániás, aki miatt megőrült az anyám. Nem beszéltünk sokszor, de akkor is csak gyalázott engem, és felhasznált. Tönkretettem miatta a fiatalságomat. Nem voltam képes szeretni, mert akkora volt a gyűlölet bennem. Az én apám egy szörnyeteg volt. Amikor megkaptam az sms-t, hogy meghalt, megkönnyebbülést éreztem. Te nem vagy szörnyeteg. Te nem önszántadból hagytad el a gyereked. Ha én Nina helyében lennék, hálát adnék a sorsnak, hogy van egy ember, aki hosszú évekig arra vágyott, hogy találkozhasson velem. Nem mehetsz el innen anélkül, hogy elárulnád neki az igazat. Ha valakinek megvallják, hogy szeretik, az a világ minden kincsével felér, ennél csodálatosabb ajándékot egy ember nem is kaphat.
Odalépek Jeanhoz, és rövidre nyírt hajára teszem a kezem.
– Gondolkodj el ezen!
Felnéz rám, most látom először kicsinek és törékenynek tagbaszakadt testét.
– Megyek. Beszélnem kell Daviddal, mielőtt még nem késő.
Jean megfogja a kezem.
– Ne beszéljek én vele? Megmagyarázom neki, hogy ami köztünk van, az...
– Ne! Te most törődj a saját életeddel! Különben is, azt hiszed, neked jogod van játszani a mártírt?
Erre elmosolyodik, a jól ismert Jean-mosolyával, ami mindig megnyugtat, bár most tudom, hogy már semmi nem lesz olyan, mint régen.
– Használhatom a fürdőszobád?
Lassan bólint egyet. Tudja, mire készülök, tudja, hogy most láthat utoljára meztelenül. Azt akarom, legyen emlékezetes a búcsú. Leveszem a pólóm, lassan kibújok a farmerból és az alsónadrágból. Az ablakon beszűrődő napfény melegen simogatja a bőrömet. Épp a kikötőre látni. Én is egy új világ felé hajózom. Végigsétálok a puha szőnyegen, és kinyitom a fürdőszoba ajtaját.
– Párizsban találkozunk! – fordulok Jean felé, ő nem néz rám, a kikötőben horgonyzó hajókat figyeli.
– Igen – suttogja halkan a hajóknak.


15.


Egyszer a szememre vetetted, hogy nem tudok rólad semmit.
Igazad volt. Naiv voltam. Talán egy álomképbe szerettem bele.
Haragudni akarok rád, gyűlölni akarlak, de képtelen vagyok rá.
Nem lenne igazságos veled szemben, mert sosem ámítottál.
Akartalak, megkaptalak, és most elengedlek.
Mindent elkövettem, hogy elválasszalak a nővéremtől.
Belátom, ez önző dolog volt tőlem. Ezért engedd meg, hogy
még utoljára tehessek érted valamit.
Tudom, hogy nagy szükséged van arra az ezer euróra.
Holnap Jean bankszámláján lesz, ígérem.
Köszönöm neked a tegnap éjszakát, sosem felejtelek el, és
remélem, te is gondolsz majd néha rám.