A turista

Hatodik rész

10.


Türelmetlenül lesem az órát, mert Jeannak már itt kéne lennie. David húsz perce bagózik némán az ablakban. Emészti a hallottakat. Magára hagyom, és még egyszer utoljára végigjárom a lakást. Elköszönök a galamboktól, Nathalie szobájától, a konyhában a morgó, jeges hűtőtől. Sok felismerést ajándékozott nekem ez a vakáció, tulajdonképpen hálás vagyok Nathalie-nak azért, amiért ide hozott. Párizsban ki tudja, mikor lett volna bátorságom szakítani vele. A nappali ablakából észreveszem, hogy az egyik dombon, nem messze a várostól, hosszú tűzfolyó csordogál. Amikor kinyitom az ablakot, érzem a füst szagát, kézfejemre pernye száll. Szólok Davidnak. Lassú, ráérős léptekkel közeledik. Némán nézzük a tüzet. Az ablaküvegben visszatükröződik David arca, és azon veszem észre magam, hogy az ő szépségét nézem.
– Miért nem mondod el, mi jár a fejedben? – kérdem tőle.
Felém fordul, most látom csak rajta, hogy milyen fáradt. Karikásak a szemei a sok sírástól meg a kialvatlanságtól.
– Csak áltatom magam. Igaz?
Remeg a hangja a visszafojtott sírástól.
– Elbűvöl a szépségem, néha eljátszadozol velem, ha úgy tartja a kedved, de soha nem fogok kelleni neked igazán. Azután, amit az a férfi tett veled... te sosem fogod megtenni azt velem. A kín és a megaláztatás járna a fejedben, és nem tudnál élvezni engem. Tudtam, hogy hetero vagy, de valahogy el akartam hinni... azt akartam hinni, hogy velem majd kivételt teszel. És most, hogy már tudom, nincs semmi esélyem, én még mindig remélek.

Miért? Miért szeret engem ennyire? Magamhoz ölelem, azon gondolkodom, hagyjam-e, hogy ezt higgye. Hagyjam-e, hogy azt a férfit hibáztassa, és azt az éjszakát?
– David, az az éjszaka már nem jelent semmit, nem több egy rossz emléknél. Nem azért mondtam el neked, mert ezt akarom kibúvóként használni. Fontos vagy nekem, te fontosabb vagy nekem, mint a tested. Eddig minden nővel lefeküdtem, aki csak egy kicsit is tetszett, Nathalie-val is már az első éjszakán. Tudod, mit gondoltam tegnap, amikor majdnem megtettük, azt, hogy nyugodtan megdughatlak, mert nem lesz semmi következménye. Megduglak, aztán úgyis lelépek. Ezt akarod? A szex nem jelent szerelmet, David.
Ellök magától, és lehuppan a kanapéra.
– Miért hajtogatod ezt folyton? Úgy beszélsz a szexről, mintha az valami bűn lenne.
Dühösen szorítja össze az ajkait, a szemei sötéten szikráznak.
– Tizenöt évesen adtam oda magam először egy férfinak, és egy pillanatig sem bántam meg. Az élvezet nem bűn.
De az, gondolom magamban, az, ha családokat szakít szét.
– Te még mindig úgy bánsz a testeddel, mint egy kurva. Egy cseppet sem változtál – sziszegi felém.
– Na és te? A nővéreddel is élvezted? – vágom a fejéhez.
Látom rajta, hogy erre nem számított. Most pont úgy néz rám, mint a verekedés délutánján, amikor azt hitte, hogy képes lennék megfojtani Nathalie-t. A pernye beszáll az ablakon, olyan, mintha havazna a lakásban. Miután jól szíven döftük egymást, hallgatunk, és nézzük a nyári hóesést.
– Szeretlek – suttogja David.
– Nem tudok mit kezdeni a szereteteddel – felelem, és bezárom az ablakot.

Mindketten összerezzenünk a kaputelefon sikoltó hangjára, ami azt jelzi, hogy megérkezett a mentőangyalom. Az ajtóban elkapom David karját.
– Kérlek, fogd vissza magad előtte!
– Jól van – babrál mosolyogva a zárral. – Ígérem, nem teszek semmi kompromittálót... előtte.
Jean határozott léptekkel közeledik a lépcsőn. A szívverésem felveszi a cipőtalpak koppanásainak ritmusát. Kopp-kopp, dobogja, kopp-kopp. Végre meglátom borostás arcát, apró szemeit, görbe orrát. Nem tudok nem mosolyogni, nem tudom eltitkolni az örömöm. David tapintatosan a háttérbe húzódik, amíg mi üdvözöljük egymást. Jean végigmér, és megállapítja, hogy nem változtam semmit.
– Pedig öregedtem legalább öt évet – vetem ellen. – És ha ezt hozzáadjuk az eddigiekhez, már legalább a hatvannál járok.
– Akkor jól tartod magad! – vág hátba nevetve, és most először pillant Davidra.
Bemutatom őket egymásnak, közben végig Jeant figyelem, vajon mit rak össze abban a kemény fejében, mert bármilyen következtetést von is le a kettőnk kapcsolatáról, az ettől a perctől kezdve számára szentírás. Mondhatok én neki akármit az ellenkezőjéről, ő csak röhögni fog rajtam.
David most illedelmes és félénk fiút játszik, el akarja bűvölni, mert Jean egy út, ami felém vezet. Megköszörülöm a torkom.
– Van egy aprócska változás a tervben: David velünk jön.
Jean nem lepődik meg. Zsebre dugja a kezét, és füttyent egyet. Ezt olyankor szokta csinálni, amikor el akarja hitetni velem, hogy egy éjszakákon át rágcsált gondolat éppen ebben a pillanatban jutott volna az eszébe.
– Apropó, változás! Mi lenne, ha leruccannánk Saint Tropez-ba, mielőtt visszamegyünk gályázni? Évek óta nem nyaraltam. Jólesne egy kis kikapcsolódás.
Mentőangyalom szárnyai rohamosan kezdenek zsugorodni, és egyszer csak... pukk... semmivé foszlanak. Megvonom a vállam.
– Tőlem – mondom közömbösen, és bemegyek David szobájába egy bagóért.
– Fura fickó a barátod! Tetszenek neki apa galambjai – toppan be David fülig érő mosollyal az arcán. – Miért duzzogsz?
Beletúrok a hajamba.
– Neki minden tetszik, ami egy kicsit is abnormális – felelem.
– Ó, így már értem, miért vonzódik hozzád!
Ezt a megjegyzést csak egy grimaszra méltatom. Olyan fáradt vagyok, hogy már az sem érdekel, Saint Tropez-ban vagy Párizsban ér-e véget ez a bizarr nyár, csak egy ágyat akarok, amibe belefekhetem, és aludhatok végre.
– Te még fáradtan is szexi vagy – közli velem David.
Hozzám lép, és a vállamra hajtja a fejét.
– Finom az illatod.
Perzseli a nyakam a lehelete. Érzem, ahogy megérinti a bőrömet a nyelvével.
– Tuti, hogy Jean téged is hamar megkedvel majd – állapítom meg sóhajtva.

Végigalszom az utat Saint Tropez-ig. Néha megüti a fülem egy-két szófoszlány, de nem próbálom megérteni őket. Miután David előre ült, enyém lett az egész hátsó ülés. Nagyon régen elmúlt nyarakról álmodom. A nagyihoz vezető hosszú útról, anya puha öléről, elsuhanó fákról. Szeretek kocsiban aludni, mert olyan, mint az anyaméhben. Bizsergeti a bőrömet a sebesség. A világ közel van, de mégis távoli. Elrejtőzhetek a vaníliaillatban, az ülés ringató ölelésében. Ajtócsapódásra ébredek. Sötét van körülöttem. David és Jean elmentek valahova. Újra elhagyott gyerek lettem. Felülök, és kidörzsölöm az álmot a szememből. Egy keskeny macskaköves utcában parkol az autó egy hangulatos kis motel előtt. Az egész életemet le tudnám élni ebben az utcában. Úgy tűnik, megöregedtem, már nem vágyom másra, csak nyugalomra és biztonságra. Majd feleségül veszek egy nőt, aki szül nekem egy tucatnyi gyereket, megfőzi a vacsorát minden este, én meg mintaférj leszek, még jóéjszakát puszit is adok a kölykeimnek, és csak havonta egyszer kefélek félre. Én leszek a visszatért bárány, a társadalom gyöngyszeme. Látom, hogy Jean közeledik. Kikecmergek a kocsiból.
– Azért majd egyszer elárulod, hogy mi a fenét keresünk itt? – kérdem ásítva.
Jean kipakolja a bőröndjeinket a csomagtartóból válasz helyett. Utálom, amikor ilyen!
– Ugye tudod, hogy engem nem sokáig lehet dróton rángatni?!
Erre végre kibújik a csomagtartóból. Sóhajt egyet, és megvakarja borostás állát.
– Tudom – mondja hozzám lépve. – Csak egy hét. Ennyit kérek tőled, egy hetet.
A nyakláncomnál fogva közelebb húz magához, hogy a szemembe fúrhassa hideg, kék tekintetét.
– Szükségem van rá, hogy mellettem légy. Egyedül nem tudom végigcsinálni.
Mi a frászról van szó már megint? Mindenkinek elment az esze körülöttem?
– Nyugi, majd megérted – mosolyog. – Vigyük be a cuccot!
David a recepciós pulton könyököl. Szebb, mint valaha azokkal a fáradt szemeivel meg a fehér bőrével.
– Csak két szabad szobájuk van, mert most kezdődik a fesztivál, egy egyágyas a földszinten meg egy franciaágyas az emeleten.
Érzem a recepciós tekintetét magamon, azt latolgatja, vajon buzi vagyok-e, vagy sem. Jean megköszörüli a torkát.
– Enyém a földszinti – jelenti ki.
David szótlanul kullog utánam a lépcsőn, aztán végig a folyosón. A szoba falai sárgára vannak festve, az ablakban muskátli illatozik. Ahogy belépek, azonnal beleszeretek, olyan, mint egy babaszoba. A mosolyomat látva David szorongása is elmúlik, és sorra nyitogatja a szekrényeket. Levendulaillat csapja meg az orromat. Kinézek az ablakon, a tenger sötéten hullámzik az éjszaka csendjében. Már nem is haragszom annyira Jeanra, hogy iderángatott.
– Megyek, lezuhanyozom – hallom David hangját a hátam mögött.
– Oké – mondom, és csodálom tovább a mediterrán éjszakát. Fekete sirály köröz a fekete égen.

Nekilátok ágyazni, szerencsére két takaró van. A fürdőszobában lassan elhalkul a víz csobogása és felbúg a hajszárító. Megnézem, mi van a hűtőben. Kiveszek egy csokoládéhab desszertet, aztán bekapcsolom a tévét. A híradóban nem mondanak semmi érdekeset. A világ még mindig nincs megváltva, a háborúk folytatódnak, a fegyver biznisz virágzik. Unalmas. Az ablakban illatozó muskátlikra tekintek.
– Mire gondolsz? – hallom David kérdését.
Szórakoztat, hogy ilyen megszállottan érdeklődik a gondolataim iránt.
– Voltaire-re – felelem, és nekiállok vetkőzni.
David lehuppan az ágyra, csillognak a szemei.
– Mi másunk lehetne a kertünkön kívül? – suttogja. – Én szeretem a kertemet, nem vágyom többre. Te igen?
– Nekem nincs kertem – közlöm vele, és elvonulok fürdeni.

A kádban elgondolkodom. Kedvelem Davidot. Ezt Jean is tudja. Elég egy pillantást vetnie kettőnkre. Lefogadom, hogy most is rajtam röhög a szobájában. Mire végzek a fürdéssel, David már alszik. Egy kicsit csalódott vagyok. Bebújok mellé az ágyba, és hátat fordítok neki. Jó érzés a közelsége. A vágy pont olyan, mint az éhség, vagy kielégíted, vagy beledöglesz. Középút nincsen. Éjfél körül tűzijáték zajára riadunk. Közel van hozzánk, halljuk a fények szétrobbanó sistergését. Kikönyökölünk az ablakba. Óriási színes tűzvirágok rajzolódnak fel az égre.
– Aszta! – nevet David, és a muskátlik fölött kihajol, hogy még többet lásson.
Én őt nézem, a színes fényekben szikrázó bőrét. Azt mondta, szeret. Mi van, ha ez mégsem hagy olyan közömbösen? Mi van, ha hazudok magamnak? Már ott a kikötőben is tetszett. Még egyetlen nőt sem kívántam annyira, mint ezt a fiút, akinek félek a testétől. Az élet mindig tartogat meglepetéseket. Egyre több virág nyílik az égen. Úgy szaporodnak, mint a fejemben a bűnös gondolatok. Most érzem csak, hogy milyen fülledt meleg van ebben a szobában és az egész városban. Tüzet raktak a testemben is. Visszamenekülök az ágyba.
– Nem szereted a tűzijátékot? – kérdi David.
– Álmos vagyok – motyogom, és a meleg ellenére beburkolózom a paplanba.
A durranások ritkulnak odakint. Megnyikordul mellettem az ágy. Szorosan lehunyom a szemem, hogy ne lássam David testét. Érzem az illatát, hallom a lélegzését.
– Hé, pillangó! Bújj ki a bábból! Azt hiszed, nem tudom, mi a helyzet?! Én is férfi vagyok.
Nem mozdulok, küzdök tovább magammal odabent.
– Miért félsz ennyire tőlem? – kérdi David. – Miért nem akarsz szeretni? Csodáltam a szabadságod, de kezdem megérteni, hogy te nem szabad vagy, hanem gyáva. Te mindentől elmenekülsz! Ezért jöttél ebbe az országba is, igaz? Mitől menekültél?
Fejembe száll a vér, de már nem a vágytól, hanem a dühtől. A szívem újra olyan hideg, mint amikor az utcán koldultam. Kirobbanok a takaró alól, és olyan erővel vágom szájon Davidot, hogy leesik az ágyról. Szörnyű csönd ereszkedik közénk, közben a gyűlölet egyre nő bennem, ezt ő is érzi, és a könyökére támaszkodva csúszik a falig, felhasadt ajkából vér szivárog, lefolyik az állán. Lekászálódok az ágyról, és elé állok.
– Hogy mersz gyávának nevezni? Mit tudsz te rólam és az életemről?! – vibrál a harag a hangomban.
David mozdulni sem mer.
– Te elkényeztetett kis hülye! Tudod te azt, milyen érzés végignézni, ahogy az anyád megőrül? Beleőrül abba, hogy megölték az álmait – érzem a sós könnyeket a számban, égetik az arcomat. – Te, aki úgy odavagy a férfiakért! Szánalmas vagy! Milyen szeretetről beszélsz te?! Az apám feláldozott mindent, engem, az anyámat, az otthonunkat, csak azért, hogy egy mocskos, üresfejű ringyót dughasson. Az ember nem több felöltözködött állatnál. Azt mondod, szerelmes vagy belém?! Frászt! Te csak azt akarod, hogy megdugjalak. Mielőtt leléptem, az anyám azt vágta a fejemhez, hogy ugyanolyan vagyok, mint az apám. Hát jó, legyen neki igaza! Gyerünk, csináljuk!

Megragadom a karjánál fogva, és felráncigálom a földről. Tiltakozik, de nincs elég ereje, hogy eltoljon magától. Az ágyra zuhanunk, ott folytatjuk a küzdelmet. Leszorítom a fejét, hogy ne kelljen hallanom a könyörgését. Meztelen testén csábítóan csillognak az izzadságcseppek. Tudom, ha csak így nekiesek, fájdalmat okozok neki, sőt még akár meg is ölhetem, de ebben a pillanatban nem ez a tudat az, ami végre megállít. Jean hangját hallom a fejemben.
– Te nem vagy az apád – mondja csöndesen. – Te sosem voltál és sosem leszel az apád.
Egyszeriben kitisztulnak a szemeim. Eltűnik belőlem a düh, lazul a szorításom David csuklóin. Úgy látom, mintha a pillangó szárnyai megrebbennének a tarkóján. Gyerekként pillangó akartam lenni, súlytalanul szállani a mezőn virágról virágra, az élet szépségétől bódultan kergetőzni a nyári napsütésben. Hova tűnnek az álmaink, mire felnövünk? A könnyeimet törölgetve térdelek David felett. Ő lassan megmozdul alattam, a hátára fordul.
– Sajnálom – suttogja, még remeg a hangja az átélt félelemtől. – Soha nem gondoltam, hogy gyáva vagy. Én csak azt akartam... Valójában nem is tudom, mit akartam. Még soha nem találkoztam nálad rejtélyesebb emberrel. Tudom, hogy akarsz, de folyton elhátrálsz előlem, ahogy egy lépést is teszek feléd.
Felül, óvatosan megérinti könnyáztatta arcomat. Még mindig szivárog a vér az ajkából. Rémülten tapogatom meg a sebet.
– Nem akartalak bántani! – zokogom.
David mindkét kezével belemarkol a hajamba.
– Gyűlölöm az apádat, mert elhitette veled, hogy nem létezik szerelem!
Hozzám simul a teste.
– Meg tudnám ölni ezért!

A vére íze szétterjed a számban. Olyan mohón csókolózunk, hogy a sebéből újra sűrű, piros folyó tör elő, és lefolyik a torkomon, az államon. Még soha nem volt ennél izgatóbb élményben részem. A másik vére, az élete, szétárad a testemben, nincs ennél tökéletesebb odaadás. David néha felnyög a fájdalomtól és a kéjtől. Amikor néhány másodpercre eltávolodunk egymástól, hogy levegőt vegyünk, mámorosan nézzük egymás piros száját. Olyanok vagyunk, mint két oroszlán, akik épp most tépik szét a zsákmányt. Vadul szívom a sebet. David teste remeg a karjaim között. Amikor újra megérzem a nyelvemen a vére bizsergető ízét, hirtelen eláraszt a gyönyör. Még testünk hisztérikus rángása közepette is tovább csókoljuk egymást, aztán minden elsötétül. Lihegve vetem a hátamra magam az ágyon. David mellém kuporodik, és a homlokomhoz érinti a homlokát.
– Nem hittem volna, hogy el lehet menni egy csóktól, de úgy látszik, veled minden lehetséges – zihálja.

A vattapamacs mint egy puha bárányfelhő lebeg a sötétzöld lében. Hagyom néhány percet lebegni, hagy telítkezzen meg a kamillatea gyógyító erejével.
– Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy szégyellnem kellene magam, amiért férfi létemre férfi karok erőteljes, biztonságot adó ölelésére vágyom. Nekem ez természetes, olyan, mint a levegővétel. Lehet küzdeni a természet ellen, de elvesztegetett idő. A rózsából, még ha megfeszül sem lesz lótusz, de nem gondolod, hogy attól még szép és illatos? – filozofál David.
Az ágyhoz sétálok. és az éjjeliszekrényre teszem a bögrét.
– De – felelem. – Szép vagy és illatos. Különösen most, hogy olyan a szád, mint Angelina Jolie-é.
David felszisszen.
– Ne mosolyogj! – szólok rá, és kinyomkodom a teát a pamacsból. – Gyere ide, hadd nézzem!
David közelebb hajol hozzám, ragyognak a szemei a boldogságtól. Óvatosan végighúzom a mutatóujjam a seben. Szerencsére nem túl mély, de a duzzanat elég ronda. Na, igen, nem nézne ki így, ha nem smárolunk úgy, mint az őrültek.
– Ez egy kicsit csípni fog – figyelmeztetem, mielőtt a sebhez érinteném a kamillás vattát.
David most nem nyafog, mert nem akar anyámasszony katonájának tűnni előttem. Gyöngéden a füle mögé simítok néhány fekete tincset. – Remélem, ez majd lehúzza a duzzanatot, de a sebbel még el fogsz bajlódni egy darabig. Sajnálom.
– Nem érdekes, még úgy se vágtak szájon eddig. Ez is egy új élmény volt.
Elképeszt az optimizmusa, a Rekordok könyvében lenne a helye.
– És megérte, mert még nem néztél így rám soha.

Az óra tikktakkolva számolja az éjszaka elfutó perceit a falon, mi mégis időn kívül lebegünk valahol egy képzeletbeli égen. David forró ujjai az ujjaim között pihennek, miközben a múltról faggatjuk egymást. Mesélek a lakótelepről, az alattomos bogáncsokról az iskola udvarán, még a csatornában megbúvó szörnyet is megemlítem.
– Mikor csókolták meg először a szádat? – kérdi David.
– Már nem emlékszem – felelem. – Talán az általánosban.
David ujjai most az ajkaimra tévednek.
– Tudom, hogy mondtam már, de én egészen odavagyok a szádért. Olyan, mintha egy festő alkotta volna, kiélve a szépségről alkotott összes fantáziáját.
– Hol töltötted a múlt héten azokat az éjszakákat, amikor nem jöttél haza? – faggatom.
David ujjai megrándulnak a számon.
– Egy barátomnál – suttogja. – Amikor szeretkeztünk, szorosan lehunytam a szemem, és azt képzeltem, veled csinálom.
Valahogy nem tudom Davidot elképzelni egy másik férfi karjai között, különösen akkor, amikor ilyen tiszta és ártatlan szemekkel néz rám.
– Milyen volt az első? Nagyon fájt?
– Nem, csak annyira, amennyire kell. Gyöngéd volt, és óvatos, mert azt akarta, hogy élvezzem, hogy ne csak egy éjszaka legyen.
Hallgatunk egy darabig. Közben David megérinti a nyelvével a sebet az ajkán.
– És neked... volt több is vagy csak az az egy éjszaka? – kérdi egy kis félelemmel a hangjában.
– Nem volt más – felelem. – Csak az az egy férfi, és bár tudom, hogy ez neked nem jó hír, de aktívként még soha nem voltam együtt férfival.
– Valahogy örülök ennek. Én leszek a te elsőd. Ne nézz így rám! Előbb-utóbb úgyis megtesszük! – mosolyog, de rögtön fel is szisszen.
– Mondtam, hogy ne vigyorogj! – szólok rá.
– Tudom, de mindig elfelejtem.
Hajnali négy van, mire David elalszik. A karjaimba zárom elnehezült testét, és azon töprengek, vajon tényleg nem vette észre, vagy csak nem akarta észrevenni, hogy nem válaszoltam a kérdésére.


11.


Reggel az első utam a legközelebbi gyógyszertárba vezet, ahol beszerzek egy speckó sebgyógyító kenőcsöt. Visszafelé kiszúrom Jeant a motel kis reggelizőjében. Gondolataiba merülve kavargatja a kávéját, másik keze egy nagy halom papírkupacon pihen.
– 'Reggelt! – köszönök rá.
Összerezzen meglepetésében.
– Nocsak, milyen korán keltünk! – jegyzi meg torokköszörülve.
Rögtön kiszúrja a gyógyszertár emblémájával díszített papírzacskót a kezemben, de nem szól semmit. Jobbnak látom a magyarázkodást, minthogy kombinálni kezdjen. Töltök magamnak egy kávét a svédasztalnál, aztán lehuppanok mellé.
– Volt egy apró vitánk az éjjel... – kezdem, de olyan tiltakozóan emeli föl a kezét, mintha el akarná tolni magától a szavaimat.
– Ez nem tartozik rám – jelenti ki, mire dühbe gurulok.
– Nem történt semmi, csak jól szájon vágtam.
Jean nem néz rám, kortyolja tovább a kávéját. Felsóhajtok. Rettenetesen fáradtnak érzem magam, az elmúlt napok érzelmi hullámvasútja megviselte kissé az idegrendszeremet.
– Azt hiszem, kezdek beleszeretni – vallom be.
– Igen, nekem is úgy tűnik – nevet Jean.
A papírkupacra téved a tekintetem.
– Mi ez?
Jean sóhajt egy nagyot, fájdalmasat.
– Ez a könyvelés, pontosabban a kiadásaink. A bevétel egy post-iten elfér, ezért nem is bajlódtam a nyomtatással.
Felemelem a legfelső lapot, tele van számokkal. Undorodva dobom vissza, mindig utáltam a matekot.
– Belebukunk? – kérdem.
Jean rám néz.
– Már miért buknánk? Csak azért, mert bukdácsolva indulunk, még nem biztos, hogy pofára fogunk esni. Fel a fejjel! Menj, és ápold le Szépséget, ne törődj mással! A te ezer euród bőven elég lesz, hogy ne üres kasszával indítsunk, aztán majd úgyis dől a lé – nevet, engem meg a hideg ráz.
Honnan a csudából kerítek ezer eurót egy hét alatt?

David már felöltözve vár rám a bevetett ágyon. Törökülésben ül, a reggeli napfény körberagyogja karcsú alakját.
– Hát te meg mit csinálsz? Meditálsz? – kérdem vidámságot erőltetve a hangomba, hogy leplezzem megilletődöttségemet.
– Ó, én már régen megvilágosodtam – nevet David.
Megtapogatom a sebet a száján.
– Fáj?
– Egy kicsit. Kibírom.
Amíg bekenem, az ujjai a nyakamat és az arcomat cirógatják. A sebre koncentrálok, hogy ne kelljen a szemébe néznem.
– Nem jó? – kérdi.
– De, csak nem tudom, mit tegyek.
Erre belecsókol a nyakamba.
– Miért kéne tenned bármit is? Most kényeztetlek. Simogatom az arcod. Érzed? Nem kell semmit tenned, csak élvezd az érintésemet.
Elmosolyodom. Úgy tűnik, eltökélt szándéka, hogy megtanít szeretni.

A délelőttöt a strandon töltjük. Álmosan napfürdőzünk, néha bemerészkedünk a hideg hullámok közé. Nem tudok lazítani, az agyam egyfolytában kombinál. Mi dolga van itt Jeannak? Mi az én szerepem ebben az egészben? Miért titkolózik? Úgy villannak fel az agyamban ezek a kérdések, mint viharban a villámok. Belemarkolok a forró homokba, mintha selymet érintenék... Vizes bőrömhöz hozzátapadnak az apró homokszemek. Jeanra pillantok, látszólag teljesen belemerült az olvasásba, ilyenkor lehetetlen visszarángatni a valóságba. David felé fordulok, aki már vagy húsz perce bújja átszellemülten a telefonját.
– Nem értem, miért vagytok úgy oda ezért az izéért?! – sóhajtok unottan.
David felemeli a tekintetét a kijelzőről.
– Az egész világot a kezedben tarthatod – magyarázza mosolyogva.
– Én nem akarom kézbe venni, piszkos és nehéz. Elszalasztod a valódi életet, amíg a mesterséges csodákat bámulod.
– Nem tudtam, hogy filozófus is vagy.
Maga elé tartja a mobilt, és készít rólam egy fényképet.
– Ez a csoda nem mesterséges. Egyébként pedig az internet igenis csodás dolog. Csodásabbnál csodásabb titkokat rejt.
Kajánul villan egyet a szeme, és közelebb csúszik hozzám a törölközőn.
– Figyuzz csak ide!
Hozzám ér a combja, elhúzódom tőle. A telefon képernyőjén megjelenik egy fénykép, egy farmercég reklámplakátja.
– Ez a kedvencem – kommentálja David.
Úgy két és fél, három éve készülhetett, ez volt az egyik utolsó reklámkampány, amiben részt vettem. Abban az időben kezdett általánossá válni a nézet, hogy a szexszel lehet a legjobb eladási számot elérni. Attól kezdve a fogyasztó elélvezett a tusfürdőtől, az epres joghurttól, sőt még a vécépucolástól is. A kapitalizmus maga a folytonos gyönyör. A képen a kopott parkettán fekszem egy üres szobában, a háttérben fehér függöny táncol a nyári szellőben egy nem létező ablak előtt. Csak egy farmert viselek, azt is mélyen letolva a csípőmig. Mellettem egy fekete modell lány fekszik akrobatikus testtartásban, hogy jól látszódjon a farmerja. Meztelen mellei szétlapulnak a hasamon, ahogy rám hajol. Ujjai félig nyitott sliccem felé vándorolnak. Úgy néz, mint aki mindjárt elélvez. Az ő fekete és az én fehér bőröm vibráló kontrasztot alkotnak, beindítják a célközönség fantáziáját. Egyik kezem a lány fenekén pihen, másikat a fejem alá teszem. A kamerába nézek, hidegen, közömbösen, elgondolkodva. Átnézek rajta, át a fotóson és át a szobán, át az egész világon.
– Imádom ezt a képet! – lelkendezik David. – Ezen az egyen nem pózolsz. Ez te vagy, ez a te tekinteted. Mázlista volt a fotós, hogy elkaphatta azt a pillanatot, amikor kibújtál az álarcod mögül.
– Fárasztó vagy! – közlöm vele, mert utálom, ha úgy beszél velem, mintha feltett szándéka lenne, hogy zavarba hozzon. Különben is, honnan tudja olyan biztosan, hogy az álarc nem egy másik álarcot rejt-e? Néha még magam sem igazodom ki közöttük.
– Ezzel lefeküdtél? – hallom David újabb kérdését.
– Igazán megtisztelő az irányomban tanúsított érdeklődésed, de kezdi a megszállottság határát súrolni a szexuális életem iránt megmutatkozó kíváncsiságod. Most kérlek meg utoljára, hogy fejezd ezt be!
Felülök, és lesöpröm magamról a bőrömre tapadt homokszemeket.
– Faggatlak én téged, hogy hány pasival voltál?! Vannak bizonyos határok, amiket nem illik átlépni!
David is felül, úgy néz rám, mint egy megszeppent kisgyerek, de nem hat meg, mert tudom, hogy csak megjátssza magát, és közben jót szórakozik rajtam.
– Hé, fiúk! Ha befejeztétek a szerelmes évődést, talán mehetnénk ebédelni – szól közbe Jean. – Tudok egy hangulatos kis vendéglőt.
Míg szedelődzködünk a szemem sarkából Davidot lesem. Talán a szépsége mellett pont a pimaszsága az, ami annyira vonzóvá teszi. Még soha nem találkoztam hozzá hasonlóval.

A vendéglő a kikötő közelében van, sós tengerillat keveredik a sült hús fűszeres aromájával. A szomszédos asztalnál német turisták csapkodják a söröskorsókat az asztalhoz. A napernyők közé felszerelt hangszóróból Hardy dalai szólnak. Átragad ránk a németek jókedve. Napok óta most nevetek először igazán felszabadultan. Úgy érzem, minden rendben lesz, az élet gondomat viseli, nem hagy magamra. Jean beküld a teraszról, hogy vegyek neki egy doboz cigit. Az éles napsütéshez szokott szemem az első pillanatokban csak mozgó árnyakat lát a kis vendéglő majdnem üres belső helyiségében.
– Segíthetek? – kérdi egy nevetős női hang.
– Igen, ha lehet, támogasson el a pultig – kérem a szememet dörzsölve.
A hang újra felnevet.
Ahogy kezd hozzászokni a szemem a sötéthez, a lány alakja úgy rajzolódik ki előttem, mintha egy kísértet elevenedne meg az éjszakában. Amíg fizetek, megállapítom, hogy nem szépek a vonásai, de ennek ellenére van benne valami báj, talán a sugárzó jókedve. Egy új vonásomat kezdem felfedezni: újabban érdekelnek az emberek.