ÚTVESZTŐ

E L S Ő F E J E Z E T

Új életüket egy hideg, sötét, áporodott levegőjű fülkében állva kezdték. Fém ütközött fémmel, a lökéstől kiszaladt a lábaik alól a talaj is. Az egyikük térdre esett, és négykézláb hátrált, míg homlokán a hideg ellenére is gyöngyözött az izzadság. Hátukkal nekiütköztek a kemény fémfalnak, és tapogatózva ugyan, de egyikük eljutott a fülke sarkáig. Ott térdét felhúzva összekuporodott és reménykedett, hogy a látása hamarosan hozzászokik a sötétséghez. A lány kitudta venni utitársa alakját, és a fülkében levő holmik körvonalát, szemét inkább összeszorította, és próbált nagyokat lélegezni. Egy újabb zökkenés felfelé rántotta a fülkét. Mintha egy öreg bányaliftben ültek volna. A láncok és csörlők által keltett fülsértő zajok, egy ősi acélgyár hangjai, tompa, fémes sivításként verődtek vissza a falakról. A fiú gyomra felkavarodott a sötétben lassan emelkedő felvonó imbolygásától, és a mindent átható, égett olajra emlékeztető szagtól csak még rosszabbul érezte magát. Tehetetlenül ült ott egy idegen lánnyal, aki csak motyogott maga elé, mintha már meg is bolondult volna.

- Mary... Mar... Mary - ismételgette, mintha csak mantrázott volna. Tudta ugyan, hogy ez nem a saját neve, mégis amikor kimondta, minta már nem is félt volna. Annyira.

A fejével nem lehetett gond, hiszen agya folyamatosan a környezete és a helyzete megfejtésén dolgozott. Igyekezett felmérni a rendelkezésére álló ismereteket: tények, képek és emlékek jutottak eszébe a világról és annak működéséről. Maga elé képzelt egy behavazott tájat, egy rétet a sápadt holdfényben, egy forgalmas városi teret sok száz ember nyüzsgésével; felidézte egy hamburger ízét; elképzelte, amint egy levelekkel borított úton szalad, vagy, hogy megmártózik egy tó vizében. Azt viszont nem tudta volna megmondani, hogy honnan jött, hogyan került a sötét fülkébe, vagy hogy kik lehetnek a szülei. Még a vezetékneve sem jutott az eszébe. Különféle emberek képe villant elé, de egyiküket sem ismerte fel, és az arcok kísérteties színfoltokká váltak. Egyetlen ismerősére sem emlékezett, egyetlen beszélgetést sem tudott felidézni.

A fülke imbolyogva tovább emelkedett. A két fiatalnak már fel se tűnt a felvonót emelő láncok folyamatos csörgése. Sok idő telt el, a percek órákká nyúltak, bár még ebben se lehetettek biztosak, mivel minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. Nem. Ő ennél okosabb! Az ösztöneire hagyatkozva arra tippelt, hogy nagyjából fél órája halad felfelé. Furcsamód azt érezte, hogy a félelme elszáll, mint egy szúnyograj a szélben, és helyét átveszi a kíváncsiság. Tudni akarta, hol van, és mi történik vele. A lány imbolyogva ugyan, de felállt és megtámasztotta magát a fadobozokon. Torka kiszáradt és érezte, hogy egyátalán nem áll biztos lábakon.

- Mary - suttogta. Thomas, mintha csak most hallotta volna meg, felkapta a fejét és kiguvadt szemekkel meredt a lányra.

- Mi? - nyögte ki végül. A lány ugyan értette a kérdést mégsem felelt. A megmaradt emlékei között kutatott valami használható után. Nagyon félt a haláltól, ám ebben a pillanatban nem tudott pont erre koncentrálni. Ennek gondolatát helyettesítette inkább nála a felejtés.... Vajon ahogyan ő nem emlékszik semmire, rá sem emlékeznek majd? Feltűnik egyátalán valakinek, hogy valószínűleg nem ott van, ahol lennie kéne?

- Ki kell jutnom innen.... - motyogta. Kihúzta magát és próbálta szabályozni a lélegzetét. Egy apró mondatfoszlány villant fel előtte. Csak méltósággal... Méltóság. Nem tudta, hogyan is vihetné végbe koszosan és félve, valahonnan mégis elég bátorságot gyűjtött, ahhoz hogy a körülötte levő tárgyak közül megragadjon egy hegyes valamit. Gyerünk Lucy... Ennél te okosabb vagy! Gondolta és fel sem tűnt neki, hogy neve bevillant. Fogta magát és a hegyes valamit, majd bepréselte magát a dobozok és a fal közé. Nem tarthatnak itt örökké... Egyszer fel kell érnem!

- Hé! Mit csinálsz? - kérdezte rekedt hangon útitársa.

- Mesét nézek! Miért szerinted mit csinálok? - förmedt rá Lucy, majd inkább folytatta a teste összepréselését. Furcsa volt hangosan is hallani a hangját. Jobban tetszett neki, mint képzelte.

A fém felnyögött, és a felvonó éles csattanással megállt, majd a hirtelen fékezés keményen a földhöz vágta Thomast. Talpra ugrott, és érezte, hogy a fülke kilengése fokozatosan csillapodik, majd megszűnik. Minden elcsendesedett. Eltelt egy perc. Kettő. Bármerre nézett, csak sötétséget látott. A kijáratot keresve végigtapogatta a falakat, de semmi mást nem talált, csak hideg fémet és dobozokat. Csalódottan felnyögött, amit a visszhang kísérteties sóhajjá erősített fel. Aztán csend lett. Kiabált, segítséget hívott, az öklével ütötte a falat. Semmi. Thomas visszahátrált a sarokba, kezét összefonta a mellén, és megborzongott: a félelem visszatért. A mellkasa riadtan összehúzódott, mintha a szíve szabadulni, menekülni akarna.

- VALAKI!... SEGÍTSÉG! - kiáltotta Thomas. A szavak szinte feltépték a torkát.

- Fogd már be! - sziszegte rémisztő hangon Lucy, szűkös rejtekhelyéről.

Hirtelen hangos csattanást hallott maga felett, s lélegzetét visszafojtva felnézett. Egy fénycsík jelent meg a plafonon és a két fiatal csak figyelte, ahogy egyre tágul. A dupla tolóajtó széthúzását erős súrlódó zaj kísérte. A sötétben töltött hosszú idő után a fény bántotta a szemüket; félrenéztek, és kezükkel inkább eltakarták az arcukat. Zajt hallottak fentről - hangokat és a félelem összeszorította a mellkasukat.

- Nézd a kis bököttet!

- Hány éves ez?

- Olyan, mint egy trikós plotty.

- Te vagy a plotty, tökfej.

- Héló, odalenn minden csupa lábszag!

- Remélem, élvezted az egyirányú utadat, vacadék.

- A visszaútra már nem szól a jegyed, tesó.

Lucy tudta, hogy a szavak nem neki szólnak, mégis megijesztette a fentiek furcsa szóhasználata. Ficeregni kezdett rejtekén és érezte, hogy a szíve majd kiszakad a helyéről.
Vajon most mi fog történni? - kérdezte magában, de erre inkább nem is akart választ kapni.

A hangok furcsák, visszhangosak voltak; a szavak némelyike teljesen idegennek tűnt, másokat ismerősnek érzett. Hunyorogva a nyílás, a hangok felé fordult, hogy szemét hozzászoktassa a hirtelen jött fényhez. Először csak mozgó árnyakat látott, ám azok hamarosan alakot öltöttek: a plafonon támadt rés fölé görnyedő, útitársát bámuló, rá mutogató emberek alakját. Aztán, mintha egy fókuszáló fényképezőgép lencséin nézne át, az arcok kitisztultak. A rést körülállók mind fiúk voltak, egészen fiatalok és idősebbek egyaránt akadtak közöttük. Bár maga sem tudta, mire számított, a látvány meglepte Lucyt. Csupa tizenéves kölyök. A félelme javarészt elpárolgott, bár annyi azért maradt belőle, hogy továbbra is vadul verjen a szíve. Valaki leeresztett egy kötelet a végén egy nagy hurokkal. A fiú először habozott, majd egyik lábával átlépett a hurkon, és megragadta a kötelet, ami aztán az égbe rántotta. Kezek nyúltak felé, sok-sok kéz, megragadták a ruháit, felhúzták. Forgott körülötte a világ, minden a fények, színek és arcok örvényévé olvadt össze. Megrohanták az érzelmek, összeszorult a gyomra; kiáltani akart, sírni, okádni. A hangzavar elcsendesedett, de amikor a sötét doboz éles peremén átrántották Thomast, valaki odaszólt neki, és Lucy tudta, hogy ezeket a szavakat többé nem fogják elfelejteni: „Örvendek, bökött", mondta a fiú.

„Üdv a Tisztáson."