Prologue

9 1 0
                                    




- ANYA! APA! - kiáltottam torkom szakadtából. Mikor beértem a nappaliba, nem láttam semmi mást, csak egy hatalmas vértócsát a szoba közepén. Az üvegasztal összetörve, az üvegdarabok szanaszét repültek. A földön heverő tv képernyője be van törve, az összes kép le van lökve és a vázák darabokban szóródtak szét a padlón.

Az egész ház a feje tetejére állt, mindenhol látszik a dulakodás, minden szanaszét és darabokban hever. A szobám teljesen fel van forgatva, az ágyneműm össze van tépve, a polcok ki vannak húzva, az egyik szekrény felborítva, a laptopom két részben hever a földön és mindenhol papírok vannak. Aztán hírtelen eszembe jutott. Csak azt ne, nem találhatták meg. Gyorsan berohantam, és mindent arrébb toltam, illetve rugdostam, hogy oda férjek az íróasztalomhoz. Leguggoltam és az asztal alatt felfeszítettem a padlót, de nem volt ott. Apa naplója eltűnt, pedig az mindennél fontosabb volt. Sose árulta el, hogy miért, de minden nap megkérdezte, hogy biztonságban van-e és én mindig megnéztem, hogy valóban ott találom-e. Amikor megkérdeztem, hogy miért olyan fontos, mindig azt felelte, hogy eljön majd a nap, amikor szükségem lesz rá, és megértem majd, miért kell úgy őrizni. A gondolatmenetemből léptek zaja rángatott ki.

- Ezt keresed? - Hátra fordultam és körülbelül egy 190 centiméteres pasit láttam meg az ajtómnak támaszkodva. A kezében ott volt a napló, ami rám volt bízva. Idegesség és félelem töltött el, de nem érdekelt. Csak az járt a fejemben, hogy az a napló engem illet.

- Ki vagy? Mit keres nálad az apám naplója? Add vissza - erősködtem, bár nem úgy látszott rajta, hogy vissza akarja adni.

- A nevem Christopher. Christopher Davis. - Ledöbbentem. Nem létezik, hogy ő, ő legyen. 19 évig abban a tudatban éltem, hogy a bátyám halott. Most, amikor a szüleimet megölték, hirtelen felbukkan a naplóval a kezében.

- Nem hiszek neked.

- Gyerünk már, Isabella. Én vagyok az, tényleg. - Bizonygatott a kilétéről, de még mindig kételkedve bámultam a szinte már fekete szempárt, mint amilyen nekem is van. - Nézd - előhúzta a fekete pólója alól a nyakláncát, amin egy hold amulett lógott - pont, mint a tiéd. - Ekkor könnyek gyűltek a szemembe és összeroskadtam. Nem akartam elhinni, hogy a szüleim, akik eddig éltek, most halottak, és a bátyám, akit eddig halottnak véltem, most itt áll előttem.

Hirtelen az összes ablak betört és üvegszilánkok repültek minden felé, Christopher oda sietett hozzám eltakarta az arcunkat a kabátjával és csak akkor láttam meg, hogy a csizmájában egy kést tart. Mibe keveredtem én bele!

- Isabella, el kell mennünk, most!

Servant of the DarkWhere stories live. Discover now