Servant of the Dark

A temető

Másnap ismerkedtem az egyetemmel kisebb-nagyobb szerencsével. A termeket nagyon nehezen találtam meg, végülis ez az első napom itt. Most, hogy már nem vagyok sokk alatt, tudok rendesen gondolkozni. Ami tegnap előtt történt felfoghatatlan. Vajon ki küldhette nekem azt az üzenetet? Honnan tudta a telefon számomat? Logikusan gondolkozva csak is Christopher lehetett, csak ő volt ott. A másik kérdés pedig, miért ölték meg a szüleimet? Lehet a notesz kellett nekik? Chris vajon tudta ezt, azért volt nála? Sóhajtottam egy nagyot az óra kellős közepén. Olyan zavaros ez az ügy. Amikor kinéztem az ablakon láttam, hogy szakad az eső. A tükörképben megpillantottam a tegnapi srácot, aki engem bámult. Kényelmetlenül éreztem magam miatta, de valószínűleg a hajam miatt van. Nem minden napos, hogy egy embernek fehér színű haja legyen. Amikor kisebb koromban a szüleimet kérdeztem erről, azt felelték, hogy albínó vagyok. Kicsit furcsáltam, de elfogadtam, nem sok mindent tudtam vele kezdeni. Befesthettem volna, de így egyedibb. Vissza fordultam és megpróbáltam a tanórára koncentrálni. Éppen irodalom óránk volt, ami nem unalmas csak most máshol járnak a gondolataim. Amikor vége volt az órának, mindenki felállt, és a lehető leghamarabb elhagyta a termet. Én szokásomhoz híven most is szöszmötöltem és szinte én voltam az utolsó, aki kiment a teremből. Mielőtt kiléptem az ajtón még visszanéztem, hogy nem hagytam-e ott valamit, de nem láttam semmit. Azt viszont igen, hogy az a srác még mindig engem bámult. Kezd kirázni tőle a hideg, miért néz folyton engem?

Mikor vége lett az iskolának Christopher jött értem kocsival. Mikor kiléptem a nagykapun csak a kocsját láttam és azt, hogy az egyetem fél női hallgatója ott állt körülötte és mindenki a nyálát csorgatta. Odamentem, megpróbáltam közelebb férkőzni, de nagyon nehezen ment. Mikor végre sikerült, ott álltam mellette és körbe néztem. Elég sok dühös arcot véltem felfedezni, sőt valaki még el is kezdett ordítozni: „Ki ez a csitri?" „Milyen kapcsolatod van ezzel a lánnyal?" „Honnan ismered?" és társai. Christopher csak mosolygott és rám szólt, hogy szálljak be az autóba. Utálom, hogy parancsolgat nekem, legszívesebben képen törölném. A kocsiban rákérdeztem, hogy ki az a srác, akivel tegnap összefutottunk és hogy honnan ismeri. Annyit mondott, hogy nagy ívben kerüljem el, mert csak bajt fog rám hozzni. Azt persze nem mondta el, hogy honnan ismeri. Az utóbbi két napban több rejtély van az életemben, mint valaha. Minél többet gondolok rá, annál jobban kezdem elveszteni a fonalat.

Mikor megérkeztünk és kiszálltunk, megdöbbentem az ajtóhoz érve. Azt kell, hogy mondjam, ez a világ legdíszesebb ajtója, amit valaha láttam. Tele van vésve rengeteg olyan motívummal, amit nem is ismerek. Már nem is akarok foglalkozni vele, elég egyelőre azon agyalnom, hogy milyen lesz az életem.

- Christopher... nem akarod vissza adni a naplómat? – Tegnap óta ezen gondolkozok, hogy vajon mire kellhet neki.

- Nem a tiéd, úgy hogy nem, nem adom vissza – jelentette ki hűvösen, mikor bement a házba.

- Már, hogy ne lenne az enyém? – akadtam ki.

- A haragodat tartsd meg másnak, engem nem érdekel. A naplót nem kapod meg és kész. Vita lezárva.

El sem hiszem. Mindjárt felrobbanok! Mi az, hogy nem adja vissza? Felrohantam az állítólagos szobámba és ledobtam magam az ágyra. Becsuktam a szememet és pihentem pár percet. Olyan nyomasztó ez a ház, még rosszabb érzésem van itt, mint az egyetemen. A padló nyikorog, vannak ajtók, amik nagyon nehezen nyílnak, ráadásul nem is korszerű. Attól félek, hogy idő előtt össze fog omolni. Ráadásul, Chris fura hangokat is hallat néha, rá se merek kérdezni, mi az. Felálltam az ágyamról és kinéztem az ablakon. Olyan kellemes idő van, ahhoz képest, hogy az ősz közepében járunk. Nem mondanám, hogy süt a nap, mert eléggé borús ma az ég, de legalább nincs hideg. Eldöntöttem, hogy kicsit kimozdulok, mert nyugtalanító ebben a házban lenni. Felkaptam a dzsekimet és lementem, szóltam, hogy elmentem, de válasz nem érkezett rá. Nem törődtem vele, kiléptem az ajtón és elindultam felfedezni a környéket. A bátyám aránylag jó környéken lakott, a szomszédok kedvesnek tűntek. Mindenki kertesházban lakott, a különbség csak annyi volt, hogy még a többi ház aranyos kertvárosi stílusban volt elrendezve, addig a tesóm háza elég komornak tűnik a többihez képest. Sötétre volt festve és az egyik ablak be volt törve. Volt egy park is pár utcával lejjebb, de ami a legfurább volt, hogy a parkkal szemben egy temető volt. Nem tudom miért, de hívogatott a temető. Mire felfoghattam volna mi történik, addigra a lábaim már cselekedtek. Elindultam egyenesen a temetőbe, ahová általában az ember nem kedvtelésből megy. Lehet, hogy az vitt rá, hogy a szüleim nem rég haltak meg és talán ezzel nyugtatom magam. Egyáltalán lehet nyugtató, ha az ember hullákkal veszi körül magát?

Ahogy látom az idő kezd egy kicsit rosszra fordulni. Köd kezd leereszkedni a földre és egyre hidegebb is lesz. Vissza kellene menjek, amíg el nem kezd esni az eső. Elindultam, aztán valami neszt hallottam meg a mögöttem lévő bokrok felől. Lefagytam, a vér is megállt bennem. Nem tudtam, hogy mi ez, de az is lehet, hogy csak a szél. Megfordultam óvatosan, de senkit nem láttam, mikor visszafordultam, újra hallottam valamit. Csak nem a holtak keltek fel, vagy igen? Lehetséges ez egyáltalán? Elhesegettem a gondolatokat és elindultam kifelé, amikor egyre hangosabb lett a zaj és léptek hallottam. Mikor a hang irányába fordultam, félelmben egy hatalmasat kiabálltam.

Sziasztok!
Itt is lenne egy újabb rész. Remélem, nyomon fogjátok követni Isabella kalandját Arizónában. ^^