Servant of the Dark

Csatlakozás

Másnap reggel Chrissel mentem be az egyetemre. Nem szóltam neki, hogy tudok a dolgokról. Egyszerűen elzárkóztam Chris és mindenki más elől is. Egész nap nem beszéltem senkive, még Lindával sem. Úgy éreztem magam, mint egy depressziós, aki nem ismer mást az életében csak a rosszat. Ethan egész nap kereste az alkalmat, hogy beszélni tudjon velem, de én mindig magára hagytam. Nem tudtam feldolgozni, amit tegnap hallottam. A szüleim halála után, Chris volt az, aki nyújtott egy kis vigaszt.

A szünetekben ismét pletyka ütötte meg a fülemet. Az iskola egyik diákja meghalt. Ismét rosszullét kerülgetett. Kezdtem kicsit szédülni, így hát leültem egy padra, ami a folyosón helyezkedett el. Láttam, ahogy a varjak elsietnek, közben Ethan lopva rámpillantott, de csak egy másodperc töredéke volt. Megint az egyetem épületének hátsó szegmentje felé mentek. Biztos ott van a rejtekhelyük. Öt perccel később Christ is megpillantottam, ő is észre vett.

- Isabella, minden rendben van? Kicsit sápadtnak tűnsz.

-Miért jöttél vissza az iskolába? Nem is, inkább miért mentél el? – faggattam.

- Bonyolult, nem akarom, hogy bele keveredj. Most még nem.

- Ismét egy titok, mi? Kezdem úgy érezni, hogy semminek nézel te és Ethan is. Ennyire nehéz megbízni bennem? Ilyen nehéz igazat mondani? – Az utolsó kérdést egyenesen a szemébe nézve tettem fel, miközben az enyémből könny csordult ki. Felálltam és elmentem sétálni egyet.

Még mindig nem szerettem meg ezt a helyet. Olyan komornak tűnik, az emberek alig beszélnek egymással, mindenki mutogat a másikra. Senkise bízik a másikban, még a szomszédjukban is a gyanúsítottat látják.  Az utcán sok ember megnéz magának, még nincsenek hozzám szokva, az egyetemen legalább már megbarátkoztak a különös színű hajammal. 

Időközben elkezdett esni az eső és egyre jobban csak zuhogott. Tudtam jól, hogy haza kellene menjek, de nem akartam összefutni Chrissel. Végig gondoltam mindent, ami az utóbbi időben történt velem. Magyarázatokat még mindig nem tudok. Viszont lehet van valaki, aki tud segíteni. Nem biztos, hogy jó ötlet Ethant felkeresni, de végülis eddig nem bántott és ő volt az, aki elmondta az igazságot.

Visszamentem az egyetemre hátha még ott találom őket. Nem tudtam merre keressem őket, de láttam merre mentek. Végig mentem a főfolyosón, ami elég hosszúnak bizonyult. Miközben mentem, a falon különös festményeket pillantottam meg. Volt közöttük egy, ami a kriptát ábrázolta. Mikor elértem a folyosó végére balra fordultam. Valami azt súgta, hogy ez a helyes irány. Addig sétáltam, amíg egy hatalmas vas ajtót nem láttam. Ugyan az a szöveg állt rajta, mint a kriptán: Csak az arra érdemes léphet be!

Bekopogtam és kinyílt az ajtó. Beléptem és megláttam a varjakat. Mindenki rám nézett, miközben kínos csend szállt a teremre. Nem lehetett semmi mást hallani csak a vizet, ami rólam csöpögött a padlóra.

-Isa, te mit keresel itt? – dadogott Ethan.

- Az isten szerelmére valaki adjon már neki egy száraz ruhát!- mordult fel Brad.

- Celeste, ott van melletted a pulcsim, add oda neki –szólt a szőke hajú lánynak Ethan. Mintha egy kicsit zavarban lenne. Lenéztem magamra és akkor láttam, hogy a hófehér felsőm totál átázott és a fekete melltartóm teljesen átütött.

- Tessék, gyere velem – adta a kezembe Ethan pulcsiját.

- Köszönöm – megköszöntem és követtem őt.

- Celeste vagyok. Isabella, igaz? Múltkor amikor az orvosi szobában voltál, én is ott voltam. Először kételkedtem benned, hogy valóban te vagy az, de most már nincs kétségem.

- Szólíts csak simán Isanak. Kevésbé szeretem a teljes nevemet.

Celeste ideadott nekem egy nadrágot és egy polót, hogy teljesen száraz ruhákban legyek. Felvettem Ethan pulcsiját is, majd visszamentünk a többiekhez.

- Üdvözöllek a Varjak között! – köszöntött Ethan. 

Sziasztok! Ismét itt lennék egy új résszel. Mostanában sűrűbben lesznek fent részek. Isabella egyre többet tud meg a múltjáról, de a részletekről, majd a következő részben. :) Eve ^^