Hagyjatok boldognak lenni

Tizenhatodik rész: Emlékfoszlányok

Mivel szombat estére elígérkeztem a diákházas buliba így kénytelen voltam csütörtökre áttetetni a munkanapot a Bad Burgerben.
-Eléggé pang a hely.-szólok oda Ellienek miközben az asztalok törölgetésével vagyok elfoglalva. Tényleg nagyon üres volt. Egész délután két fiatal csapat jött be de ők is csak elvitelre kérték a hambikat, szóval nem volt túl sok dolgunk.
-Ilyen ez a csütörtök.-motyogta a pult mögül mialatt a telefonját nyomkodta.
-Nem vagy valami beszédes.-mormolom.
-Bocsi, csak összematcheltem egy sráccal Tinderen.- mondta és teljesen belepirult a mondandójába.
-Miért lóg mindenki azon a szaron?-hitetlenkedtem.
-Mert sokkal könnyebb az ismerkedés?-tárta szét a karját, mintha ez lenne a világ egyik legtermészetesebb dolga.
-De neked legutóbb még nem Maxim tetszett?- egyenesedtem fel, mert időközben teljesen elgémberedett a hátam.
-Ő is.-vont vállat és újra copfolta a dús szőke haját.
-Ja, hogy te így tolod.-nevettem el magam nyújtózás közben.
-Én nem Jade vagyok, hogy húsz évesen férjhez menjek.-húzogatta tovább a srácokat Tinderen.
-Jade teljesen más világ.- sóhajtottam hatalmasat.
-Na de ennyire?-kuncogott.
Jade valóban az, Dimitrin kívül nem lát mást és ezt nem is hajlandó elviselni.
Tébláboltam még egy darabig a tágas kajáldában, amikor is Maxwell esetbe az ajtón. Most is jól nézett ki. Kócos barna haj, szűk szürke felső, fekete nadrág és fehér converse.
-Hát te?- kérdeztem köszönésképp.
-Reméltem, hogy üres a hely, mert valami nyugodt helyre van szükségem.- hadarta és a hajába túrt.
-Akkor mivel szolgálhatok?- sétáltam el mellette, hogy a pultomhoz menjek.
-Anyás, Sophie. De jól nézel ki.- fütyült utánam, amikor előtte mentem.
Éreztem, hogy az arcom pillanatok alatt elvörösdik és fogalmam sem volt, hogy hogyan kéne reagálnom rá. Senki nem mond nekem ilyeneket.
Zavartam próbálok valami hebegni de nem jön ki végül semmi hang a számon.
-Próbáld ki a heti menünket!- segített ki Ellie míg én összeszedem magamat.-Fokhagymás burger.- folytatta.
-Sophie, szerinted jó?- fordult felém Maxwell.
-Aha.- makogtam. Istenem, hogy lehetek ekkora szerencsétlen? Legalább egy köszit kinyöghettem volna.
-Készítjük is!- villantotta meg Ellie a Hollywoodba illő mosolyát.- Foglalj helyet valahol!- mutatott az asztalok felé.
Maxwell az egyik boxba cammogott és a hevesen gépelni kezdett a mobilján.
-Úristen!-temettem a tenyerembe az arcomat.- Ez nagyon kínos volt.
-Fogalmazhatunk így is.- veregette meg a vállamat a kolleganőm.
-De nekem ez nem megy.- motyogom.
-Meg kéne tanulnod pasizni.- morfondírozott miközben a rendelést készítette. Pasizni? Sosem pasiztam.
-Minek?- meredtem rá kérdőn.
-Mondjuk azért, hogy ha megdícsérnek ne cövekelj a földbe, hanem inkább magabiztosan mosolyogj egyet.- töltötte ki a narancslevet.
-De neked ez olyan könnyen megy! Te szép vagy, naponta legalább tíz bókot bezsebelsz!- mutattam végig Ellien. Hosszú vékony lábak, karcsú derék, hosszú haj, megnyerő tekintet, sehol egy karikás szem, egy éktelenkedő miteszer, sosem volt szüksége sminkre ahhoz, hogy bátran kimenjen az utcára, ellenben velem.
-Ez csupán önbizalom kérdése.- magyarázott. Ja igen, az a mi nekem nincsen.
Sóhajtottam.
-Most fogdd ezt meg és vidd ki ennek a dögös félistennek és beszélj vele értelmesen nem úgy, mint egy mimóza.- nyomta a kezembe Maxwell tálcáját.
Engedelmeskedtem neki és kivittem a fokhagymás menüt Maxwell asztalához.
-Jó étvágyat!- mosolyogtam neki kedvesen.
-Nem maradsz itt?- tette el a telefonját és egyenesen a szemeimbe nézett. Égkék szeme a fényeknek köszönhetően még szebbnek hatott, így könnyen maradásra bírt.
-Legyen.-ültem le elé, ha valaki meg beesne, Ellie könnyedén kiszolgálja.
-Van most valakid?- kérdezta halál lazán miután egy hatalmasat harapott a burgerbe.
-Nincsen.-ráztam a fejemet.- De ahogy láttam neked van.
-Ja, Audrey? Nem vagyunk már együtt.- vont vállat.
-Mi? Miért?- könyököltem. Mindig érdekeltek mások szakítós sztorijai.
-Nem tudom, untam vele lenni. Sosem szerettem igazán.- csámcsogta. Ohh. Át tudom érezni, milyen mikor nem szeretnek igazán.
-És csak úgy szétmentetek?- kérdeződködtem tovább.
-Aha, ma dobtam ki, kicsit elegem lett az állandó nyafogásából. Most is folyton irogat de nem különösebben izgat.- kapott be egy hagymakarikát.
-Hát ez..-kerestem a szavakat.
-Hagyd, nem téma.- ejtette lazán a dolgot.- Hogy kerültél Chicagoba?- váltott témát. Ha te azt tudnád.
-Környezetváltozásra volt szükségem, ezért választottam a CU-t, jó az oktatás és Chicago is menő város.- füllentettem egy kicsit.
-Pedig Indianapolis is jó hely.- törölte meg a száját. Hát, én ezt pont nem mondanám.
-Chicago jobb.
-Mennyit ökörködtünk a tó parton.- mélázott el a gyerekkorunkra. Engem is elkaptak a gyerekes emlékfoszlányok.
-A sok papírhajó verseny. Meg a sok Tarzanozás.- emlékeztem vissza a tíz éves korunkra.
-Zeyneppel hányszor megszivattunk téged!- röhögött fel. Zeynep.
-Jahh.- próbáltam vele nevetni erőltetve.
-Nagyszüleid a parton laknak még?- szürcsölt a narancslevébe.
-Igen.- végre őszinte mosolyom.
-Aaaaa nagyid jó palacsintája.- ámuldozott.
Jó volt Maxwellel felidézni a gyerekkori emlékeinket Indianapolisból, eszembe jutott néhány pozitív emlék, ami miatt talán kevésbé lesz keserű a szájízem, ha arra a városra gondolok.
Csendesen pöckölgettem az egyik fogpiszkálót, amikor éreztem Maxwell tekintetét magamon. Nem mertem felnézni, mert tuti egyből elvörösödtem volna.
-Jó újra veled, Sophie!- nézett még mindig.- Nagyon jó.