Hagyjatok boldognak lenni

Negyvenegyedik rész: Kibukás

A haza út első fele lényegében némán telt.
Blakenek is és nekem is nagyon zakatolt az agyunk.
Lisa egy percre sem ment ki a fejemből, csak arra tudtam gondolni, hogy nem kéne neki ilyen fiatalon ilyesfajta emberek közt lennie.
Remélem jelentkezik majd.
Az, hogy Blakenek mi járhatott a fejében, az számomra kérdéses de időnként rápillantgatva láttam, hogy ő is totál máshol jár, ezért nem is kezdeményeztem nagyon beszélgetést, pedig szerettem volna de a kérdéseimet inkább megtartottam magamnak.
Tovább cikáztak a gondolataim. Rodney undokságán, Blake nagylelkűségén és magamon is, hogy aludnom kéne, mert holnap nagyon fog fájni a felkelés de az agyalásom most is erősebb volt.
-Köszi, hogy elhoztad Lisat.- nyögtem ki halkan. Blake meglepettnek tűnt, hogy megszólaltam de csak vállat rántott.
-Semmiség.- meredt tovább az útra.- Láttam milyen fontos neked. Meg, hogy előtörtek az anyai ösztöneid.- fricskázta oda nekem szórakozottan.
-Nem is.- sóhajtottam.
-Óó dehogynem.-nevetett rajtam. Lehet, hogy kicsit igaza volt, Lisaban magamat láttam meg.
-Ez miért baj?- túrtam zavartan a hajamba.
-Egy szóval sem mondtam, csak jó volt nézni.- mosolygott.
-Gondolom.- forgattam a szemeimet.
-Most miért?- kérdezett vissza.
-Mert ez abszurd, azért.
-Szerintem csak te gondolod annak.-vont vállat nemes egyszerűséggel.- Rengeteg olyan pár van, akik szakítás után újra összejönnek.- közölte és a halál lazaságátál teljesen felment a pumpa az agyamban.
-És szerinted mi valaha még összejövünk?!- meredtem rá elképedve.
-Miért, nem?- nevetett.
-Blake, én nem tudom, hogy te mit hiszel vagy gondolsz, de köztünk soha nem lesz semmi. Én ezt a témát már nagyon régen lezártnak tekintettem, nem értem, hogy miért nem megy ez neked is!- gesztikuláltam hevesen.
-Akkor miért ülsz most is itt mellettem, ahogyan tegnap is tetted?- vonta fel a szemöldökét.
-Azért mert erőszakos vagy! Te erőlteted az egészet! Magamban is megoldottam volna a kocsim szervízelését és Lisat is haza tudtam volna hozni egymagam. Mindent egyedül csinálok, szerintem ezekkel is megbírkóztam volna, bármennyire is hihetetlennek gondolod de már nem vagyok kamasz, ahogy te sem! Lehet, hogy akkor még oké volt, hogy abban leltük kedvünket, hogy kocsikázgatunk meg ilyenek, de az életünk azóta teljesen más irányt vett. Nem is értem minek jöttél ide a semmiből! Többek közt miattad is jöttem el Indianapolisból, de úgy tűnik, hogy New Yorkig meg se kellett volna állnom!- fröcsögtem idegesen és kicsit meggondolatlanul beszéltem.
Blake elhallgatott és faarccal vezetett tovább, pár perc némaság után szólalt meg ismét.
-Tényleg megváltoztál.- vonta le a konzekvenciát.
-Mit vártál? Sokkal több negatív dologért engem, mint azt te el tudnád képzelni, volt időm megerősödni, hogy ne az a naiv kislány maradjak, aki melletted voltam.- dőltem hátra az ülésben, mert csak most vettem észre, hogy az egész testem be van feszülve.
-Miért lettél hirtelen ennyire ideges?- pillantott rám félszegen és elkaptuk egymás tekintetét. Pillanatnyi deja vu futott át rajtam, amitől a válaszadás egy igazi kín lett.
Végig söpört az agyamon minden, amit valaha Blake iránt éreztem, beleértve ezzel azokat is, hogy egykor mennyire belé voltam esve. De mennyire.
-Nem tudom.- motyogtam alig hallhatóan és inkább kimeredtem az ablakon.-Blake nekem ez túl sok.- mondtam ki és egy könnycsepp gördült le az arcomon.
Blake, amint ezt észrevette egyből lehajtott az útról.
-Sophie..-kezdte felém fordulva.
-Ne mondj semmit!- szipogtam nehezen.
-Akkor nézzém végig némán, ahogy sírsz? Nem, köszi.- csúsztatta a kezét a lábamra.
Reflexszerűen elakartam lökni magamról de nem engedte, szipogtam tovább.
-Nem lehetne, hogy csak szépen tovább hajtasz, haza viszel és elfelejtjük ezt az egész estét?- pillantottam rá félre.
-Ezt te se kérheted.- tűrt a hajába feszülten, amitől a szívem csak hevesebben kezdett verni.- Francba már!- ütött bele egyet a kormányba, én meg egyből összerezdültem. -Basszus már!- ütötte bele a fejét is.
-Blake!- szóltam rá.
-Francért van az, hogy mindig megsiratlak!- hadarta idegesen.
-Ez nem a te hibád.- mosolyodtam el gyengén.
Fájdalmasan meredtünk ki a szélvédőn és a gondolataink már-már vibrálóan cikáztak köztünk.
-Hazaviszlek.- sóhajtotta erőtlenül, majd újra a gázra lépett.
-Köszönöm.-suttogtam.
Az út hátra maradt része nem meglepően némán telt.
Utáltam magamat, hogy megint Blake előtt sírtam, aki előtt próbálok a legerősebbnek tűnni. Zavar, hogy folyton ez történik.
Nagyon zavar.
Pillanatoknak tűnt az idő, mialatt haza vezetett Blake és leparkolt a házam előtt.
-Hát itt vagyunk.-állította le a motort.
-Itt.- feleltem és be is állt a tipikus kínos csend.
-Jobban vagy?- kérdezte és a zöld szemét a tekintetembe fúrta.
-Aha, mondjuk.- kapcsoltam ki az övet.- Tényleg köszi, hogy elhoztál.-mosolyogtam rá.
-Semmiség.- harapott az alsó ajkába és azt éreztem, hogy ha egy perccel is tovább maradok a kocsiban, akkor ennek nem lesz jó vége.
-Akkor megyek.- nyitottam ki az ajtót és köszönés nélkül távoztam.
Bevágtam magam előtt a lépcsőház ajtaját és kettesével szeltem a lépcső fokokat a lakásomig.
Előhalásztam a kulcsot és nagy kő esettre a szívemről, amikor végre otthon éreztem magam.
0:37. Mutatta a faliórám.
-Fasza.- motyogtam magamba.
A lakás csendes volt. Jade sem volt itthon, így aztán nem volt senkim, akivel rögtön kitémázhattam volna a kalandos estémet.
A hűtőhöz léptem egyből és éreztem, hogy farkas éhes vagyok de a diétám miatt már nem lett volna célszerű neki állnom éjszakai nassolni.
Megállapodott a tekintetem két vöröshagyma között egy bontatlan üveg vörös boron.
-Ez kell nekem.- kaptam is ki a hűtőből azonnal és úgy döntöttem, hogy akkor én most beborozom. És milyen jól tettem.