Hagyjatok boldognak lenni

Tizenegyedik rész: Blake kontra Rodney

Atyám, mi lesz most? Ugye, nem fog bántani? Nyugi, Sophie! Rodney itt van, ha baj lenne! Nem kell Rodney! Meg tudom magamat védeni! Basszus egyre közelebb vagyok hozzá! Miért nem tudom megállítani a lábaimat? Istenem, ebből baj lesz! Zane ki fog nyírni!
-Mit akarsz?- álltam elé magabiztosnak tűnve, a karjaimat is összefontam magam előtt, hogy erősebb hatást keltsek miközben a lábaim borzasztóan remegtek.
-Istenem, Sophie! Nagyon rég láttalak!- mért végig.
-Ja, ma reggel!- forgattam a szemeimet.
-Megváltoztál.- kereste a tekintetem de én inkább csak unottan az eget pásztáztam.
-Megesik.-sóhajtottam mint, aki halálra unja magát.
-Szeretnék bocsánatot kérni mindenért.-lökte el magát a kocsitól.
-Blake, ezzel igencsak elkéstél és nem változtat ez semmin.- hátráltam.
-Undorító ember voltam.- lépett közelebb és így újra az eredeti távolság volt köztünk.
-Most is az vagy.- mormoltam és megint hátraléptem.
-Soph..-nézett le rám kérlelően. Soph.. E szó hallattán, amikor a szájából hallom, mindig görcsbe rándul a gyomrom és a hányinger kerülget. Felidézi bennem azt az időt, amikor még bíztam a férfiakban és felhőtlenül boldog voltam.
-Ne hívj így!- mordultam rá. A zöld szemeim szinte szikrákat szórhattak, mert mintha elbizanytalanítottam volna. Ez az.
-Sajnálom, amiket tettem! Egy igazi állat voltam. De hidd el, a karma mindent visszaadott!- erősködött tovább.- Még mindig bántanak a régi dolgok?- kérdezte hatalmas boci szemekkel.
-Hogy bántanak e?!- kaptam fel a vizet hirtelen. Ezt komolyan kérdezi?!- Blake, konkrétan tönkre cseszted az életem! Minden önbizalmamat elvesztettem! A férfiakba vetett bizalmam konkrétan nem is létezik! Utálom magamat miattad! Képtelen vagyok tükörbe nézni! És ha meglátom azt a jelet a testemen konkrétan fejbe tudnám lőni magamat, hogy hogyan lehettem ekkora idióta!- üvöltöttem a képébe.- Szóval válaszolva a kérdésedre! Elég enyhe kifejezés az, hogy bánt-e!- harsogtam könnyes szemekkel. Tényleg ennyire hülye? Ez létezik?
Némán ácsorogtunk egymással szembe. Én a földet pásztáztam, ő meg idegesen a rágóját csattogtatta. Hát ez kínos, de mégis mi az anyámat várt?
-Bocs.-szólalt meg végül. Képtelen voltam ránézni. Már így is erőmön felül teljesítettem azzal, hogy egyáltalán szóba állok vele.- Apám miatt is. Bár ezt már megbeszéltük párszor.- motyogta halkan. Na, ja. Az apja. Most jöttem rá igazából, hogy én az egész Palmer családot utálom. Blake nem tehet arról, hogy az apja olyan volt, amilyen. De arról viszont igen, hogy ő is egy féregként viselkedik az emberekkel.
-Hagyjuk ezt most, oké? Az apád..-gondolkodtam az ideillő szón.
-..tönkretette az egész családodat.-pásztázta a földet. Igen, ez illik ide a leginkább.
Éreztem, hogy a szemem pillanatok alatt megtelik könnyel és bármelyik pillanatban eláraszthatják az egész arcomat. Nem sok dologról nem szeretek beszélni, de azokat tényleg utálom, egyenesen gyűlölöm és ha már egy aprócska jelét is megérzem annak, hogy ezek témák lehetnek, menekülök azonnal.
-Blake..-szipogtam és legördült az első könnycsepp az arcomon.
Ott álltam lelkileg teljesen kiszolgáltatottan, szétesve, megtörve az előtt, aki tett anná és csak azt kivántam, hogy eltűnhessek a földfelszínéről.
-Szerintem most menned kéne!- lépett közbe Rodney magabiztosan. Ő az én megmentőm.
-Azt majd én tudom!- húzta ki magát Blake.
A két fiú közt állva, akik éppen a tekintetükkel csatáztak egymással, apró törpének éreztem magamat.
-Ne akarj nagyobb bajt csinálni!- emelte fel a hangját Rodney.
Szinte senkinek sem tűnt fel a sötét parkolóban állva, hogy a két srác szócsatázni készül, mert mindenki az illegális bunyóval volt elfoglalva, ami még mindig zajlott mögöttünk.
-Miért? Mi lesz?- lépett közelebb Blake Rodneyhoz mellkasához. Nem kifejezetten irigyeltem Rodneyt, mert Blake körübelül egy fél fejjel nála is magasabb és egy fejpárbajban esélye nem lenne ellene.
-Ne akard megtudni!- felelte flegmán a legjobb barátom.
-Álljatok le!- léptem közéjük mielőtt még vészesebbre fordult volna a helyzet. Szándékosan Rodney felé fordultam, ezzel is éreztetve Blakekel, hogy nem vagyok rá kiváncsi. -Minden rendben, oké?- kerestem a tekintetét.
-Nézz már magadra!- mutatott az arcomra.- Konkrétan bőgsz!
Igaza volt, a sminkem patakokban folyt le az arcomon fekete foltot hagyva maga után.
-Menjünk, jó?- néztem rá szigorúan ügyelve arra, hogy az egyik fiúval se teremtsek fizikai kapcsolatot.
Rodney még egy darabig szúrós szemekkel figyelte Blake arcát, majd az autómhoz sétált és ezzel magunkra hagyott Blakekkel.
-Ez ki a franc?- szúrta hátulról Rodneyt.
-Neked nem mindegy?- húztam fel a szemöldökömet.
-Soph..Ne csináld már!- nézett rám szenvedően. Mit nem ért azon, hogy NE. HÍVJON. ÍGY.?
-Blake! Örülnék neki, ha nem bolygatnád fel a nyugodt életemet. Teljesen jól voltam eddig, amígy ide nem etted a képedet Chicagoba és meg nem jelentél. Semmi szükségem nincsen arra, hogy megint bántsál!-indultam el sietősen a kocsim fele.
-Ne mondd azt, hogy bántottalak!- lépett elém és beléütköztem. Telibe fejeltem a mellkasát. A parfümje a régi.
-Pedig azt tetted!- néztem fel rá szúrósan és kikerültem.
-Most itt hagysz?- tárta szét a karját.
-Úgy tűnik!- pillantottam rá még egy utolsót.
-Nem teheted!-kiáltotta.
-Egyéni szocprobléma!-nyitottam ki a kocsim ajtaját, majd beültem az ülésre.
Neki támasztottam a fejemet a kormánynak és zokogni kezdtem oly sokadjára ez az idióta miatt.