Végzetem ✔

Tizenkilencedik Fejezet

William éppen a konyhán volt, hogy valami vacsorát szerezzen a szíve hölgyének és magának amikor egy lökést érzett hátulról majd hirtelen a falnál találta magát. Nem tudta ki a támadója de azt sejtette, hogy nagyon dühös, ha képes kérdezés nélkül rátámadni egy nemesre. Sokan megfordultak William fejében de azok közül akik valóban ott voltak, egyre sem gondolt volna. 

- Hogy merészelted elrabolni Haven-t? - kérdezte a dühös hang majd hirtelen fordított rajta egyet és már a hátát találta a falnál. 

- Ki maga? - kérdezte meg félelemmel telve William bár valójában sejtette a választ. Az idegen barátságtalanul felnevetett majd taszított még egyet a férfin mielőtt elengedte volna. 

- Lord Isaiah Collins vagyok. Az elrabolt hölgy kedvenc testvére és ha azt hiszed, hogy a tetted megtorlás nélkül maradsz akkor hatalmasat tévedsz. - ezzel egy hatalmasat húzott be William-nek aki úgy elterült a földön mint egy zsák krumpli miközben a kezét a fájó szemére szorította. 

Eközben Haven lassan kezdett a tudatára ébredni. Rettenetesen fájt a feje de ezenkívül már jól érezte magát. Legalábbis elég jól ahhoz, hogy fel tudjon ülni és körül nézzen az ismeretlen szobában azonban meglepte az amit először megpillantott hiszen az nem más volt mint a bátyja. 

- Gregory? - kérdezte meglepetten ám kissé sem óvatosan

- Haven? Magadnál vagy? Oh Istenem, köszönöm, hogy végre felébredt. - sóhajtott egy nagyot a testvére majd odaült az ágy szélére.

- Mit keresel te itt? - Haven még mindig a meglepettség állapotában volt 

- Félek, hogy ha nem itt lennék akkor éppen azt a félkegyelműt ölném meg valahol. - jelentette ki olyan határozottan, hogy Haven- nek könnybe lábadtak a szemei amiért ilyen szeretett húgnak érezheti magát akiért még a legjózanabb bátyja is elveszíti az önuralmát és csak Őmiatta tör ki belőle a védelmező szellem. Igazi megtiszteltetésnek érezte amiért Gregory ennyire nem volt önmaga. 

- Hol van Lord William? - kérdezte Haven még számára is furcsa hangon

- Valószínűleg éppen valahol a falhoz nyomva. Legalábbis nagyon remélem. - mondta mérgesen Gregory majd a húgára nézve ellágyult a tekintete- Nagyon szeretlek Haven. Sose bocsájtottam volna meg senkinek sem ha neked valami bajod esett volna. - sóhajtotta ismét Gregory majd leült az ágy szélére és az ölelésébe húzta a testvérét. Haven ajkán is egy halk sóhaj csúszott ki miközben élvezte a testvére nyújtotta erős ölelést. Gregory volt akivel a legritkábban lehetett testi kapcsolatba kerülni ezért minden ilyen pillanatot mélyen a szívében őrizett. 

- Gregory kérlek keressük meg. - könyörgött Haven és minden olyan trükköt bevetett amivel a többi testvérét mindig meg tudta lágyítani, kezdve a nézésével és a lebiggyesztett ajkakkal. 

- Rajtam ezek a trükkök nem válnak be. - mondta a szemöldökeit ráncolva Gregory de mégis segített a húgának felkelni az ágyból és a remélhetőleg hamarosan halott ember keresésére indultak - Miért is akarod megkeresni? 

- Mert nem akarom, hogy bárki megölje. - mondta Haven és Ő is tudta, hogy ez milyen szokatlanul hangzik azonban nem akarta, hogy vér tapadjon a kezeihez. Hiszen ha most Lord William meghalna akkor az Haven miatt lenne és Ő nem tudott volna ezzel a tudattal együtt élni. 

Gregory és Haven az ebédlőbe léptek ahol olyan volt mintha hirtelen mindenkit itt látna aki fontos neki. Ő azonban a majdnem tömegnek nevezhető ember seregben csak kettő személyt vett észre.

- Isaiah? - kérdezte meglepve de mégis hatalmas mosollyal az arcán azonban az öröme nem tarthatott sokáig ugyanis belépett még valaki az ebédlőbe és elejét vágta a boldog családi újra egyesülésnek. 

- Eddig Téged tartottalak a legjobbnak a Collins fivérek közül Gregory de most kénytelen vagyok megkérdőjelezni az épelméjűségedet. Mit gondoltál mikor idehoztad Haven-t? - hasított Brandon hangja az ebédlő csendjébe amire Haven csak meglepetten nézett rá mert fogalma sem volt arról mit keres itt a herceg.

- Tisztában vagyok az adottságaimmal de ezek közé nem tartozik, hogy nemet tudjak mondani a húgomnak . - jelentette ki határozottan Gregory mire Haven csak egy ellágyult pillantással jutalmazta. 

Ekkora Haven legnagyobb meglepetésére, Brandon mit sem törődve a többi figyelő szempárral egyenesen hozzá lépett.

- Örülök, hogy nem esett bajod. Fogalmad sincs mennyire aggódtam érted. - majd lehajolt, kezét Haven arcára simította és egy lágy, gyors  csókot lehelt a lány ajkára. 

Haven nem tudta mi is lepte meg jobban. Az, hogy felnézve az összes bátyja mosolygott vagy az, hogy ez a pehelykönnyű csók milyen érzelmeket ébresztett Őbenne.