Álomharcosok

I. Betűváros

Iszonyú meleg volt. A kora nyári nap fényében szinte izzott a kerítés és a rácsos kapu, olvadozott az udvaron a beton. Az a néhány fűcsomó, ami tévedésből kipréselte magát az iskolai kosárpálya burkolatának repedésein, barna kóccá aszott. Az ég kékesfehéren vakított, és a szél forró port kavart a házak között. Szegény Tacitus! - gondoltam. Ebben az időben pokoli lehet az edzés.

Tacitus a legjobb barátom, amióta az eszemet tudom. Mindössze két évvel idősebb nálam, együtt nőttünk fel. Ő most húszéves, és válogatott kosaras. A középiskola elvégzése után a Sportakadémiára ment, ahol edzőnek tanul. Tacitus egy igazi biztos pont az életemben. Sokkal kellemesebb rá gondolni, mint a számolás-próbavizsgára, amivel tulajdonképpen foglalkoznom kellett volna. Időről időre azon kaptam magam, hogy csak bámulok kifelé az ablakon.

Pislogtam néhányat, hogy fókuszálni tudjak - aznap még nem ittam meg a második vízadagomat, pedig már délután egy óra is elmúlt. Tacitus edzése húsz perc múlva véget ér. Bár a számolás végeredményét tudnám olyan remekül, mint az ő napirendjét.

Sóhajtva magam elé húztam a számológépemet, és kiküzdöttem belőle valamit, ami akár az eredmény is lehetett. Sosem okozott nekem problémát a számolás, de ez a példa annyira összetett volt, hogy még engem is próbára tett. Végül leírtam az eredményt. Viszketést éreztem a bal csuklómon, és láttam, hogy megjelenik a bőrömön a kis fekete számsor, amit az előbb a papírra írtam. A francba! Pedig a bal karom még egészen tiszta volt.

Az országban, ahol élek, az újszülöttek kapnak egy injekciót, ami módosítja a génjeiket. Ettől kezdve minden, amit kimondanak vagy leírnak, megjelenik a bőrükön. Félévente egyszer ellenőrzésre kell menni, ahol regisztrálják a szavainkat. Évente egyszer, a születésnapunkon pedig letörlik, és "tiszta lappal" indulhatunk. A letörlés valójában praktikus célokat szolgál; egy idő után rendesen betelik a bőrünk szavakkal. Az állam hivatalos álláspontja az, hogy az emberek motiválva vannak a szép, erkölcsös életre, ha minden kimondott szitokszót, bántást és hazugságot magukon viselnek. De persze mindenki tudja, hogy a valódi cél az állampolgárok totális ellenőrzése.

És aki ezt nagyon hangoztatja, az a következő ellenőrzési napja után általában eltűnik.

Végre-valahára megszólalt az óra végét jelző csengő. Beadtam a dolgozatot, aztán a vállamra vettem a hátizsákomat, és kiballagtam az iskola elé. Itt szoktam találkozni Tomyval tanítás után. Tomy Lector Tacitus öccse. Szomszédok vagyunk; a két fiú és én minden szabad percünket együtt töltjük.

Tomy 15 éves és gyönyörű. Felénk az emberek szépségét elsősorban a szavaik határozzák meg. Tomy mindig kedvesen beszél, és már-már ékesszólóan fogalmaz. Sosem láttam még, hogy bárkire rosszat mondott volna. És sokakkal ellentétben sosem spórol a szavakkal.

- Szia Tya! - a barátom kilépett az iskola kapuján, és csak úgy ragyogott az arca. Az arcán még nem volt semmi - általában az arcon jelennek meg utoljára a betűk - , de a bőre többi részén alig volt már szabad felület.

- Helló! Hogy vagy? - viszonoztam a köszönést és a mosolyt.

- Jól, csak szomjas vagyok. Nem ittam meg a második vizemet. Majd ha odaérünk Tacitushoz. A tiéd még megvan?

- Aha - mutattam a szívószálas zacskót. - Megvárhatjuk Tacitust, ha akarod, de tudod, hogy ő ihat az egyesületnél, akár hat adagot is naponta.

- Tudom. De azért várjuk meg. Együtt jobban esik.

Az ivóvíz hiánya nálunk állandó probléma. Nagyon kevés a tiszta víz, ezért kétdecis adagokat kapunk, minden reggel három tasakot. Mindenki úgy gazdálkodik vele, ahogy tud. Ez éppen csak elég ahhoz, hogy ne haljunk szomjan – de gondolom, nem kell ecsetelnem az emberek egészségi állapotát.