Álomharcosok

II. Vízvadászok

A kezem remegett, izzadtam és a szívverésemet összeszorult torkomban éreztem. Fel voltunk készülve az ilyen helyzetekre, de már vagy egy éve nem támadtak meg minket.

A kétségbeesettek, akik nem bírják elviselni az örökös szomjúságot, és az erőszakosak, akik a másoktól zsákmányolt vízadagot busás áron eladva próbálnak némi illegális bevételhez jutni, éjszakánként kis csapatokba verődve fosztogatnak. Nem nézik, nő-e vagy férfi, öreg vagy fiatal, gazdag vagy szegény az áldozat. Mindent elrabolnak, de legfőképp vízben utaznak.

Ők a vízvadászok.

Egyenesen a karjaikba futottunk.

Egy pillanat alatt bezárult mögöttünk a kör, elvágva minden menekülőútvonalat. A támadók öten vagy hatan lehettek. Mindegyikük kapucnit vagy sapkát viselt, és többen sállal takarták el az arcukat.

- Mit akartok? - kérdezte Tacitus.

- A vizeteket - hangzott a válasz az egyik csuklya alól. Bőrkabátos férfi beszélt; körülbelül egyforma magas volt Tacitussal. Ő nem viselt sálat, viszont szőke szakáll borította az arcát.

- Nem jártok jól velünk - a barátom nyugodt, határozott hangja nem árult el félelmet. - Már megittuk. Tessék, itt vannak a tasakok - azzal megmutatta a szakállasnak a kezében lévő összegyűrt zacskókat.

- Nincs több?

- Késő este van. Elfogyott.

Az idegességtől kiszáradt a szám. Nálam van még egy víz... De nem tudtam figyelmeztetni Tacitust: én nem szólalhattam meg. Azzal elárultam volna azt, amit az óriási pulcsi jótékonyan eltakart: hogy lány vagyok. Ettől még könnyebb és kívánatosabb préda lennénk.

- Mit kerestek itt? - szólalt meg tőlem jobbra egy másik férfi. Mély, reszelős hangja alapján idősebbnek tűnt a szakállasnál.

- Mi nem vadászunk. Nem vagyunk konkurencia.

- Mit akartok itt? - kérdezte újra növekvő indulattal az idősebb. Mielőtt Tacitus válaszolhatott volna, a hátunk mögött megszólalt egy harmadik hang.

- Mi van a hátizsákban?

A banda felélénkült.

- Milyen hátizsákban, Robyn? - kérdezte a szakállas.

- Ennek a hátán, itt! - úgy tűnt, Robyn nagyon fiatal, talán még nálam is fiatalabb. De az ő arcát sál takarta.

- Na nézd csak... Ügyes fiú! - a szőke elindult felém.

A pillanat törtrésze alatt kellett cselekednem. A zsebembe fúrtam a kezem, belebújtattam az ujjaimat a marokkésbe, balra vetődtem, és egy ugrással kitörtem a körből. Vakon rohantam arrafelé, amerre a kerítés hasadását sejtettem. Tégladarabokon, vakondtúrásokon bukdácsoltam át. Soha nem futottam még így; a félelem megtízszerezte az erőmet. De nem volt sok esélyem. A vadászok rémisztő helyismerettel ugrották át az akadályokat, és pillanatok alatt utolértek. A szőke hátulról rám vetette magát, és mindketten a földre zuhantunk. Megmarkolta a vállamat, mire fektemben ösztönösen belevágtam a kezébe a pengét. Ordítva elengedett. Megpróbáltam feltápászkodni, de addigra az idősebb is utolért. Elkapta a jobb csuklómat, és iszonyú erővel hátracsavarta. Feljajdultam, éreztem, hogy kificamodott. De ezzel hibát követtem el - elárultam magam.

- Ez egy lány?! - kiáltott fel a támadóm és Robyn egyszerre.

Ekkor ért oda hozzánk Tacitus. Hátulról átkarolta és megszorította a reszelős hangú nyakát, aki hörögni kezdett, és éreztem, hogy már nem fogja olyan erősen a csuklómat. Összeszorított foggal kirántottam sérült kezemet a vasmarokból.