Álomharcosok

III. Az álom nyoma

Amikor tanítás után kiléptem az iskola kapuján, sűrűn pislogni kezdtem. Először az erős fény miatt, aztán a meglepetéstől.

Azon a helyen, ahol pontosan egy nappal azelőtt én vártam Tomyra, most Tacitus várt rám.

- Szia! Hát te hogy a csudába kerülsz ide ilyenkor?

- Téged vártalak. Hogy vagy?

Fürkészve néztem az arcába. Soha nem láttam még ilyennek. Nem a monoklija volt a legszokatlanabb. Az arca furcsán kifejezéstelen volt. Csak a szeme meredt ki kereke tágulva, szinte üvegesen.

- Mi történt? Úgy nézel ki, mint aki sokkot kapott!

- Tudom. Kaptam is. Mármint... Velem jönnél, kérlek?

- Hova?

- Hozzánk. Most rögtön. Mutatnom kell valamit.

Bólintottam. Tacitus futólépésben elindult az utcán. Gyorsan felzárkóztam mellé.

- Tomyval történt valami, igaz?

- Miből gondolod?

- Érzem - válaszoltam. És ez igaz is volt.

- Igen, vele. Siessünk, látnod kell... Ki kell találnunk valamit.

Láttam, hogy ennél többet nem tudok kihúzni összezavarodott barátomból, ezért könnyű kocogásra váltottam, hogy még hamarabb odaérjünk a fiúk otthonához. Futás közben legalább úgy éreztem, hogy teszek valamit, és nem kellett a következő lépésen törnöm a fejemet.

A ház előtt Tacitus lelassított és szembefordult velem.

- Mielőtt bemegyünk, ígérd meg, hogy nagyon vigyázol a nyelvedre! Így is éppen elég nagy a baj.

- Jó, vigyázok - mondtam komolyan.

- Oké, akkor gyere... Menjünk fel.

A fiúk otthona hajszálra egyforma beosztású a mi házunkkal - ez nem csoda, hiszen az utcában az összes ház ilyen. A földszinten előszoba, nappali, konyha, mosdó és egy kamra, az emeleten fürdőszoba és a hálószobák. James a vízhivatalnál sokkal jobban keres, mint az én ápolónő anyám, Poppea pedig többet költ, mint James, a fiúk, anyám és én együttvéve. Ez a ház berendezésén is meglátszik; a bútorok méregdrágák, és a szobák berendezése a luxus érzetét kelti.

De ezerszer jártam már a házban, és most nem néztem se jobbra, se balra, csak lerúgtam a cipőmet (Poppea utálja, ha bevisszük a koszt a lakásba), és követtem Tacitust az emeletre. Tomy hálószobájának ajtaja előtt megállt, és kopogott. Nem érkezett válasz. Tacitus újra kopogott, majd lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt.

- Menj el, anya, most aludni szeretnék! - szólt ki Tomy.

- Én vagyok az, Tom, és itt van velem Tya is. Engedj be!

Mozgást hallottunk, aztán kattant a zár, és Tomy kitárta az ajtót. Utána rögtön visszasietett az ágyához, lerogyott rá, és a kezébe temette az arcát.

- Tom, én vagyok, Tya... Mi van veled? Beteg vagy? - leguggoltam elé a szőnyegre, és megsimogattam a fejét. Éreztem, hogy reszket.

- Megígéred, hogy óvatos leszel? - kérdezte Tacitus a hátamtól.

- Persze, csak mondjátok már el, hogy mi a fene folyik itt!

- Mutasd meg neki, Tomy!

Tomy elhúzta a kezét az arca elől, és felemelte a fejét.